„Európa indiánjai vagyunk!”

Gyukics Gábor és Jász Attila Marosvásárhelyen

Van-e összefüggés, vannak-e kapcsolatok a magyar irodalom, illetve annak művelői, valamint az észak-amerikai indiánok között? Mi az, ami hasonlít bennünk, és mi az, ami megkülönböztet? Hogyan élnek ők, és hogyan szeretnénk élni mi? Valószínűleg nem erre a tematikára vártak azok, akik ellátogattak a Látó Irodalmi Játékok és Színpad legutóbbi kiadására, ám mindannyian kellemesen csalódtunk. A kortárs magyar irodalom kérdésköreibe burkoltan ezek a – sokunk számára gyerekkori olvasmány- és filmélményeinkből mindmáig táplálkozó – kérdések is elhangzottak, természetesen nem véletlenül: a két idelátogató szerző szoros és személyes kapcsolatban áll, illetve állt az észak-amerikai őslakossággal.

Az est címe – Nyomkeresők – is erre utal. A házigazda, Murányi Sándor Olivér ezúttal Gyukics Gábor és Jász Attila magyarországi költőket látta vendégül a Látó szépirodalmi folyóirat rendezvényén hétfő délután a marosvásárhelyi G. Caféban. Amint azt az irodalmiest-sorozat internetes ismertetőjében olvashattuk, „A világnak szüksége van a művészetre, az viszi előre, nem a politika – vallja a Budapesten született Gyukics Gábor, akinek idén jelent meg végigtapint című kötete. A magyarországi Open Reading (Nyitott versfelolvasó) és a Jazzköltészeti estek meghonosítója. 1999 óta száznál több est szervezője és levezetője, melyeken neves és (még) névtelen meghívott költők egyaránt szerepeltek. Lefordította angolra többek között József Attila verseit, magyarra a csipeva törzshöz tartozó Jim Northrup indián költő alkotásait. Tandori Dezső jó barátja – saját verseit free-jazznek tartja, soha nem írt és nem is akar rímeket, Amerikában lényegesen többet publikál, mint itthon, és felolvasni ülve soha nem bátorkodna… 

– Az életközeli problémák érdekelnek. Olyan művek, amelyek jó kérdéseket tesznek fel a mindannyiunkat érdeklő és érintő problémák kapcsán, és nem erőltetik rám a saját válaszukat. Kényszerítenek és hagynak is gondolkodni – vallja magáról Csendes Toll, alias Jász Attila. A Tatán élő költő az elmúlt húsz évben számos verses- és esszékötetet publikált. Legújabb könyve a Boldog temető. Újít, kísérletezik, de ugyanolyan fontos számára a hagyomány is. Saját bevallása szerint soha nem akart »irodalmi izé« lenni. Nem érdekli maga az irodalom, inkább az, ami azon túl van – mondjuk, hogyan lehet valamit pontosan megírni. 

– Az író nem celeb, hanem búvópatak. Öt évre is eltűnhet, hogy belehallgassa a szövegbe a mondanivalót – vallja a székelyudvarhelyi születésű Murányi Sándor Olivér, akinek legutóbbi kötete Medvenéző címmel jelent meg. Volt ferences szerzetesjelölt, országos karate- és néptáncbajnok, kabátvasaló munkás, egyetemi óraadó tanár és kukta a budaörsi Ikeában. A hargitai medvék és a dunai harcsák között ingázik”. 

A marosvásárhelyi eseményen, a Látó 91. irodalmi színpadán Szabó Róbert Csaba író, a folyóirat szerkesztője köszöntött mindenkit, majd Murányi Sándor Olivér szólalt fel, aki elárulta, természetközeli beszélgetést szeretne. 

– Megismerkedésünk rendkívüli volt, én az eredeti, észak-amerikai indián Jim Northrup költővel e két vendégemen keresztül találkoztam először. Ennek köszönhetően alakult ki egy nagyon mély barátság és indián testvériség Jász Attilával. Ő Tatabányán az Új Forrás című folyóirat szerkesztője és az e köré szerveződő „irodalmi rezervátum” vezetője – mondta a házigazda azon est felvezetőjeként, amelyen kiderült, hogy mindkét vendég mély szeretettel tekint az észak-amerikai őslakos kultúrára, ismeri azt és kapcsolatban is áll vele: az ő meghívásukra érkezett Magyarországra Jim Northrup, akinek kötetét magyarul is kiadták; Gyukics Gábor pedig több mint egy évtizedig élt Észak-Amerikában – az ő indián kötődése ehhez is kapcsolódik. 

– Az Új Forrás egy folyóirat, amely hamarosan ötvenéves lesz, de folyóirat volta mellett egy olyan ,,indián törzs” is, amelynek én lettem a főszerkesztője. Csendes Toll lett az írói álnevem, sokáig e néven írtam, más lapokba is. Át kellett szerveznem a folyóiratot, ezért magam mellé vettem fiatal embereket, és észrevétlenül elkezdtünk nagy családként működni. A szerkesztőimet harcosoknak nevezem, van varázslónk is, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott estünkön láttam először a rácsodálkozást arra, hogy aminek nekifogtunk, működik: be kell vonni fiatalokat, bizalmat kell nekik adni, kinevelni őket, és hagyni, hogy dolgozzanak. Fontosnak tartom, hogy van két, mindössze 19 éves szerkesztőnk, akik egy külön rovatban irodalommal foglalkoznak. Álmodni mindenkinek szabad, az én álmom az volt, hogy valamikor kiadhassuk egy olyan őslakos költő kötetét, aki rezervátumban tölti a napjait. Kiderült, hogy sok indián költő van Amerikában, de közülük a legtöbben professzorok, és kőkemény jogdíjakat kérnek. Ezért keresni kezdtünk, és egy személyre szűkült le a kör: Jim Northrupra (csipeva törzsből származó indián költő, író, mesélő, színműíró, dokumentumfilm-rendező, vietnami veterán. 2016-ban, 73 évesen rákban hunyt el, 2014-ben járt Magyarországon. Verseinek magyarra fordítója Gyukics Gábor – a szerk.). Pályáztunk a budapesti amerikai nagykövetségen, ahonnan kiadásra ugyan egy fillért sem kaptunk, de elhozták Jimet Magyarországra. Az én törzsem Tatabánya körül működik, a házam a szerkesztőség, a Jim Nagy Kis-Madár című könyvét is Tatabányán mutattuk be. 

– Én mindeközben egy antológiát is szerkesztettem, és kiutaztam a rezervátumba Jimhez és családjához – tette hozzá Gyukics Gábor. – Tudomásom szerint még két olyan indián költő van, aki rezervátumban él. Most már az őslakosok is kezdenek visszatekinteni a gyökereikre, az amerikaiakat nyilvánvaló történelmi okokból nagyon nem szeretik, az európai fehérekkel nincsen bajuk. Jim nagyon barátságos volt, az ojibwe (csipeva) törzs tagja. Nem írt sok verset, de nagyon megtetszettek nekem a művei. 21 vers van a kötetben, a többi próza és fotó. Mind arról beszélnek, hogy milyen a rezervátumi élet. Jim nagyon jól érezte magát nálunk. Sokan nem tudják, hogy az első író Amerikában egy indián nő volt: az 1800-as években az ő versei jelentek meg először, és minden amerikai író belőle táplálkozott – őt olvasták először, mert ő már angolul írt. Ugyanakkor az indiánok nem akarják megérteni azt, hogy Európában vannak követőik, úgy gondolják, hogy ez nem jó. Nem hiszik, hogy ez segítene rajtuk, mert sokan azt vélik róluk, hogy vademberek, pedig ez abszolút nem így van. Ami az irodalmukat illeti, a dél-amerikai indiánokról szinte csak a dél-amerikai íróktól és a hollywoodi filmekből tudunk. Ha az össz-amerikait tanulmányozzuk, észrevehetjük, hogy az írók, költők egyre többet nyúlnak a spanyol ajkú déliek felé. Nem tudom, hogy van-e dél-amerikai indián irodalom, az északiak közül pedig nagyon kevesen írnak a saját anyanyelvükön. Keverik az angolt a saját nyelvükkel, és ez nem véletlen: a legtöbb indián nyelv nem leírt nyelv. Most írják le őket, most adnak nekik betűket. 

Jász Attila több érdekességet is elárult a sztorikban gazdag – például a bakonyi, a dunai indiánokról és a magyarországi indiánozásról, Baktay Ervinről, harmincas évekbeli indiánkönyvekről és azok magyarországi kiadásáról, a Szürke Bagolyról, az indián hétköznapokról, az őket ért atrocitásokról – est során. Megtudtuk, hogy Old Shatterhandet Xántus János magyar természettudósról, utazóról, néprajzkutatóról, 1849-es menekült huszár főhadnagyról mintázta az író: ő kint élt Amerikában, és Győrbe írt haza leveleket. Javarészt kitalált élettörténeteket mesélt leveleiben az itthon maradt családtagoknak, amelyeket a tudta nélkül Magyarországon kiadtak. Óriási sikert arattak, lefordították németre, így olvasta őket Karl May. Miután tisztázták a szerzői jogokat, megváltoztatta a főszereplőt, így lett Xántusból német Old Shatterhand. Hamvas Béla szerint a világirodalom legjobb, barátságról szóló regénye a Winnetou. Amikor a regény már rengeteg pénzt hozott, Karl May is kilátogatott Amerikába, majd Drezdában létrehozott egy indiánmúzeumot. Xántusnak pedig többek között volt egy ajándékba kapott mokaszinja, mert amerikai vasútépítő mérnökként és jó vadászként lelőtt egy megvadult bölénybikát, és ezzel megmentette egy törzsfőnök életét. Neki a szabadságharc miatt kellett elmenekülnie, és a törzsfőnök származását érintő kérdésére csak annyit mondott: „Mi, magyarok Európa indiánjai vagyunk!”. Ez a mokaszin most a Néprajzi Múzeumban található.

Gyukics Gábor, akinek legutóbbi, végigtapint című, válogatott és új verseket tartalmazó kötetét idén adta ki a marosvásárhelyi Lector Kiadó, elmondta: Amerikában más a költő és író definíciója, mint nálunk. 

– Aki egyetemet végzett költészet szakon, az költői diplomát kap. Ezek a világon a legrosszabb költők, akik egyetemi tanárként majd továbbképezik a középszerre az utánuk jövőket. Igaz, van köztük pár jó szerző, mégis sok vitám volt velük, ameddig 14 éven át Amerikában éltem. Nagyon örvendek, hogy a kötetem itt jelent meg Marosvásárhelyen, Magyarországon sehol sem foglalkoznak ennyit a kiadók a szerzőikkel: mi az utolsó vesszőt is átbeszéltük, annyira megbecsülnek minket, nagyon jólesett – hallottuk Gyukics Gábortól, végül Jász Attila szólt az Új Forrás legutóbbi számáról, amelyben román és erdélyi magyar költők versei olvashatók. Hozzátok a külföldi kortárs irodalmat, az irodalomra kalandozásként tekintünk! – mondta a Lector Kiadó társszervezésében, jó hangulatban zajló, érdekes és családias esten a főszerkesztő.