Azok számára, akik otthonosan mozognak a közösségi média világában, biztosan ismerősen csengenek e szavak, hiszen pár napja egész Magyarország – és a világ magyarlakta közösségeinek végtelen számú tagja – értesülést szerzett arról, ahogyan egy négyéves kisfiú megmenti a cukorbeteg édesanyja életét. Az édesanya kómába esett, a mentőket pedig a fenti szavakkal üdvözölte telefonon a kisgyermek, aki az abszolút profi mentésirányító utasításai alapján leellenőrizte, hogy az anyja életben van-e, majd átment a szomszédhoz segítséget kérni. A fiúcska felállt egy székre, kinyitotta az ajtót, hogy a mentősök be tudjanak menni – „Nektek semmi más dolgotok nincs, csak lenyomni a kilincset”, mondta – és a szomszédtól is megkérdezte, hogy bemehet-e. Még ilyen, másokban pánikot keltő szituációban is. Amint az a későbbiekben a méltán sztárrá vált kisgyermekkel és az édesanyjával készített interjúkból kiderült, a gyereket előrelátóan felkészítették erre az esetre, tudta, hogy mi történhetett, banánt vágott karikára, és azzal próbálta megeteteni, majd cukros vizet kavart, és azzal akarta megetetni (négyévesen!) az édesanyját, csak ezután került sor a mentők hívására.
Egy emberként fogta össze az országot és a magyar ajkúakat az internetre feltöltött beszélgetés a kisfiú és a vele mindvégig hatalmas empátiával, földöntúli kedvességgel beszélő, őt folyamatosan dicsérő és bátorító, vele tisztán és érthetően kommunikáló mentős bácsi között, és joggal: végre egy történet, amely nem a megosztottságról, a politikáról, a negatív energiákról, a háborúkról, a gazdasági helyzetről, az ellenségeskedésről szól, hanem egy rendkívül értelmes kisfiúról, az őt nagyszerűen nevelő szülőkről, egy vérprofi mentésirányító tisztről, akik közösen megmentenek egy életet. A Na szia, mentő! mondatot sokan javasolták és javasolják az év mondatának, és amint az a magyarországi mentőszolgálat Facebookra feltett közleményéből kiderül, a nemrég kapott 43 új mentőautónak mindegyikére feliratozzák – hiszen egyszerre tükrözi a gyermeki bizalmat és a mentők profizmusát, valamint mindenkinek eszébe juttatja majd ezt a kedves történetet, és lehet, hogy azokat is megnyugtatja, akikért a mentőt éppen ki kellett hívni.
Az esetnek azonban van még egy jelentős hozadéka: hozzászólók sokasága és e sorok írója is megmutatta és megtanította a történet kapcsán kisgyermekének, hogy hogyan kell átmenni a szomszédba, hogyan kell feloldani a telefont, és hogyan kell hívni a 112-es számot. És ha csak egy másik kisgyerek is megmenti ezzel valakinek az életét, az már mindent megért. És sokan ekkor döbbentünk rá, hogy nem akkora átok a modern technológia egy kisgyerek kezében sem, hiszen életet menthet. Illetve még egy gondolat, amely nem a sajátom, de közzéteszem, mert szintén életmenőnek bizonyulhat: Na szia, mentő, 112. Rímel, mint egy mondóka, így az arra igen fogékony korban lévő gyerekek is megtaníthatók rá, és nem felejtik el, hogy milyen számot kell bepötyögni a telefonon, ha Isten őrizz, szükség lenne rá.
Az eset boldog végkifejlete pedig önmagáért beszél: a szokásos, minden (is) rossz világlátás közepén vannak még apró és kevésbé apró hősök, akiknek történetei reményt adnak emberségből, kedvességből és bátorságból a sötétséget sugalló idők idején.
