Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (35.)

Móricz Zsigmond – üstökös a századelő magyar prózájában

Fáradhatatlan szívvel 

„Rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert.” Első sikert hozó novellája, a Hét krajcár (Nyugat, 1908) megírásának indítékáról vallott így Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. júl. 2. – Budapest, 1942. szept. 5.), aki fáradhatatlan szívvel élt, és akinek az írás gyógyszere volt. 

A Hét krajcár „cselekménytelen” történetében a szegénység, munka és nélkülözések közepette is kacagni tudó édesanya pénzelőcsalogató játékba fog kisfiával. E fájdalmasan gyötrő gyermekkori emlék akkor elevenedett fel a fiatal íróban, amikor Holics Jankával való házassága során második kisgyermeküket is el kellett temetniük. A két frissebb gyászt próbálta az író eltakarni egy régebbivel. Kész írói fegyverzetben idézte fel az elbújt krajcárok keserédes történetét:

„Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...” (Hét krajcár, 1908)

A dolgos édesanyának sürgősen ki kell mosnia férje olajfoltos ingét, szappanra kellene tehát hét krajcár. Csakhogy sötét estébe hajlik a délután, mire a felforgatott, „tűvé tett” házban anya és fia összeszed hat krajcárt. A hetedik krajcárral egy házaló koldus segíti ki őket. De akkor már lámpaolajra is kellene pénz, sötétben hogy moshatná ki a szennyes ruhát? A „játékos” keresgélés sikerét lebunkózza a valóság, és a keserves tehetetlenség készteti újabb nevetésre az izgalomba belehevült, tüdőbeteg édesanyát: 

„Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.” (Hét krajcár)

A Felső-Tisza vidéki ötholdas parasztgazda és a református papleány fia, Móricz üstökösként tűnt fel a századelő meglehetősen gazdag termésű magyar prózájában. Ady pontosan úgy üdvözölte Móriczot, mint hetven évvel korábban Petőfi Sándor Arany Jánost (Ady Endre: Levélféle Móricz Zsigmondhoz, 1913). Hiszen Móricz novellái a falu világát alulról és belülről ábrázolják. Novellái „prózába tett” Ady-versek (Nemeskürty István: Diák, írj magyar éneket, II. 755). Móricz azt az újat hozta el stílusával, amit Mikszáth arkánumnak (rejtélynek, átvitt értelemben titkos egészség-helyreállító szernek) nevezett A fantázia és a mesék című írásában:

Szembenézni a valósággal 

„Az úgynevezett kabátos ember nyelvére ezer ragály ülepszik éppen a műveltség megszerzésével. Magyarul jóformán csak a nép tud. S innen van, hogy mikor a nyelv pallérozása felülről indul, olyanforma képet nyújt, mintha a cilinderkalapot a szőrével szemben kefélik. Minélfogva semmi sem nyilvánvalóbb, mint hogy lent kell keresni az arkánumot. Lent, lent a legelején. A népmesén kell kezdeni és a gyereken. Ez a csalhatatlan mód. A kisgyereknek már a bölcsőben meg kell kóstolnia a csalimeséket. Aztán a népmesékre kell őt fogni, s hogy mindjárt frissiben azokból szívja be a magyar nyelv titkos szépségeit, csodálatos meleg színeit, fölösleges pompáját, szóval, hogy fölszívja nemzete lelkét és észjárását. Tisztelet tehát a meséknek, különösen a népmeséknek, tanügyi urak […].” (Mikszáth Kálmán: A fantázia és a mesék)

A mesei közvetlenség és keresetlenség ugyanakkor nagyon reális célt szolgál Móricz novelláiban: arra buzdítja az olvasót, hogy legyen bátorsága a valóság kóros állapotával, de akár önmaga betegségeivel józanul szembenézni. Bátorság kell megmutatni, elképzeli vagy újra átélni azt, ami fáj. A Judith és Eszter (1908) című novellában a módos gazda gőgös feleségének történetét szintén a gyermek meséli, aki az író volt kiskorában. Karácsony táján a tejre áhítozó kisfiút csak nagy nehezen engedi el önérzetes, sosem panaszkodó édesanyja, hogy kérjen a gazdag atyafiságtól. A kisfiú a vagyonos portán sem kap tejet, de közben olyasminek lesz tanúja, ami nem az ő fülének való: meghallja Eszter nénjét a kocsissal dulakodni és éjjeli találkáról egyezkedni a disznóól előtt. Azon az éjjelen azonban a szegény rokonaival eladdig mit sem törődő Eszter kétségbeesetten kér bebocsáttatást Judithékhoz, mert nincs hova menekülnie, miután férje elverte... Eszter úgy hiszi, hogy a kisfiú úgyis elfecsegte édesanyjának, amit náluk hallott. Judith semmiről sem tud, ajtót nyit, lefekteti távol dolgozó férje ágyába Esztert, aki másnap hazatérve a cseléddel tejet küld Judithéknak. Az életet „egy szissz nélkül” tűrő Judith szó nélkül önteni kezdi a „megszolgált” finomságot a moslékosdézsába. Megdöbbenten figyelő gyermekének egyetlen csészényi italt engedélyez azért… Mese ez, és egyben világos írás jóról és rosszról.

A fogorvos című novella az orvosa iránt vonzalomra lobbant beteg tréfásabb példázatát tartalmazza. Fogfájástól elkínzott, de minden orvostól rettegő lányát az édesapja elhurcolja egy fogorvosi rendelőbe. Ott a fiatal fogorvos elbűvöli az ifjú beteget. Miután a doktor rendbe teszi fogait, a „fellobbant szívű” leányka hazatér, majd kötőtűvel kikaparja az egyik tömést, csakhogy visszamehessen a rendelőbe. A fogorvos szó nélkül újratömi a „bántalmazott” fogat, de közben elejt egy mondatot asszisztensének, amelyből kiviláglik, hogy ő bizony nős ember.

Szinte Kosztolányi is írhatta volna a Freud-i áthallásokkal teljes Keserűvíz című Móricz-novellát. Egy férjet fogfájás kínoz, de nem akar fájdalomcsillapítót bevenni. Felesége fájdalomcsillapítót, fogorvost ajánl, nyugtatgatja, miközben varr, dolgozik és gyomorgörcsei vannak. Férje a kölcsönösség nevében egyszer csak gyomortükrözésre cipeli el feleségét, hogy aztán belefeledkezve csodálja neje röntgenképét, a korábban soha nem látott belső szervek különös látványát… Fogfájása azonban ettől sem múlik el, látványosan szenved.

Felesége ismét biztatja, hogy vegyen be fájdalomcsillapítót. Ekkor felesége gyógyszerét, a keserűvizet készíti el. A „játszmát” most már elveszíti: mert az asszony megígéri, hogy egy szuszra kiissza rémes ízű gyógyszerét, ha cserében ő beveszi a fiókjába rejtett fájdalomcsillapítót.

Üzlet a sorssal 

A Szegények doktora című novellában úrhatnám orvosfeleség panaszkodik férjére, hogy őmiatta nem lehetett főtanácsosné. Hiszen a doktor bácsi nem pénzért gyógyított, „csak a legravaszabb erőszakkal lehetett neki honoráriumot adni. Sőt a szegényeknek, ha ezeknek recepteket írt, a patikaköltséget is mellékelte.” (Szegények doktora) Hivatástudata és a segítés szakmai szenvedélye ezt a szerény orvost úgy összekapcsolja betegeivel és munkatársaival, hogy a „magasabb” származású, önző asszony minduntalan csak féltékenykedni képes rá. Az idős orvosnak pedig meg kell értenie, hogy feleségét nem is ismeri, mert egész életén át csak a maga idealizmusán át látta őt, miközben habitusuk, erkölcsük és életfelfogásuk ellenkezik egymással:

„Aki azért tesz valamit, hogy majd a kormány megjutalmazza egyszer érte, az nem tett jót, az üzletet kötött a sorssal.” (Szegények doktora)

A szegények doktorával szemben az Annuska című novellában Bogács tiszti főorvos a lelketlen hivatalnok megtestesítője. A novellában a mogorva kovácsmester mindenáron férjhez akarja adni tizenöt éves, fejletlen leánykáját. Ezért megvizsgáltatja a tisztiorvossal, hogy alkalmas volna-e a házaséletre a kislány. Annuska reménykedik, hogy a cvikkeres doktor bácsi éretlennek fogja találni. De hiába reménykedik, az orvos nem fogja pártját. Zavarában Annuska azt sem tudja bevallani, hogy neki még „nincs meg”, ami a vele egyidős lányoknak már havonta „megjön”.

A méregkeverő bába

Móricz teológiát, jogot és bölcsészetet is tanult, de tanulmányait egyik fakultáson sem fejezte be. Az ő igazi egyetemét a vidéki riport- és folklórgyűjtőutak jelentették. Úgy megismerte a vidék embereit, mint író előtte senki. Tiszazugi méregkeverők (1929) című riportjában a tiszántúli falvakban 1911 és 1929 között történt gyilkosságokról, a vidéki nyomorban terjedő bűnözésről írt megdöbbentő erővel. Úgy történt, hogy egy bába rájött, hogy az akkoriban használatos légypapír arzént tartalmaz. A légypapírból kioldva az erős mérget, a bába és nőtársai aztán „segítettek magukon” a háborús nyomorúságban, s meg-megszabadultak a „terhükre lévő” családtagoktól; hátborzongató a leleplezés:

„Vége lett a háborúnak, hazajött egy vak katona. A felesége gyűlölettel fogadta, mert már mást szeretett. S megmaradt az ura házsártos rossz természete... Azt mondja a bába: »Mit kínlódsz vele«. Beadták borban az orvosságot, az ember gyomorbajt kapott. Orvost hívattak, az megvizsgálta, orvosságot rendelt. Megcsináltatták. Éccakára a bába mézes pálinkát csinált, hogy jobban aludjon, belekeverték az arzént, reggelre a beteg kész volt. Most aztán megindult a suttogás: »mit kínlódsz vele?«... A faluban nem volt pap. […] Ellenben rettenetes nagy volt a szegénység. Ebben a faluban, mint általában az alföld szegénységénél szokás: télen kétszer esznek egy nap. Ez azt jelenti, hogy a testek enerváltak, a lelkek gyávák. A szegénység gyötrelmesen destruál. Tíz órakor levest, délután hatkor tésztát vagy krumplit. És sok a beteg, rettenetes sok a beteg. Minden háznál van egy, kettő. Jött a bába: »Mit kínlódsz vele?«. És sok a rossz férfi. Részeges, goromba, rokkant, szoknyakergető. Jött a bába: »Mit kínlódsz vele?« (Tiszazugi méregkeverők, 1929)

A Szülike mesél című novella a magyar falvak nyomorúságában burjánzó magzatelhajtásokról szól. Különleges a novella azért is, mert bűnrészes maga az elbeszélő hős is. Az idős, vagyonos Csimotáné az őt gondozó fiatalasszonnyal folytatott beszélgetéséből bontakozik ki a múltbeli történet egy bizonyos orvosról, akinek nevét Csimotáné eleinte nem tudja felidézni. Miközben a feladatait csak hanyagul ellátó menyecske voltaképpen gondozottja vagyonára áhítozik, Csimotáné faluja egykéző vagy gyermektelen asszonytársainak a doktorral való különös „kalandját” beszéli el. Történt, hogy egy falujabeli fiatalasszony magzatelhajtásért kereste fel az orvost. „Ha van még másnak is ilyen gondja, jöjjenek csak bátran” – biztatta az orvos a nőt, aki nemsokára kilencedmagával tért vissza. Az orvos pedig határozottan kérte és rögzítette a kilenc asszony adatait, majd figyelmeztette őket, hogy aki nem szüli meg gyermekét, azt rendőrkézre adja: „de nagyon szigorúan mondta ám, úgyhogy mögijedtünk”. […] „Hát így esött, akkor kilenc gyerök születött Dráva-Ványiban.” (Szülike mesél)

A múltidézés itt felforrósodik, Csimotáné egyike volt a kilenc kismamának, gyermeke született, aki most nem visel rá gondot. Eszébe jutott az orvos neve is, doktor Füredi, „de csak bolond doktornak hívták, mer aztán el kellett neki kőtözni errül a vidékrül, mer megharagudtak rá a népek, osztán nem adtak neki könyeret…” (Szülike mesél).

A bajt és gonoszságot vesébe látóan, fájdalmasan, igazságra törekedve deríti ki Móricz Zsigmond. „Nem győztem eleget írni, hogy lecsapoljam a bennem árvízszerűen föltorlódott mondanivalókat” – emlékezik első regényére, a Sáraranyra (1910), amely könyvében a pangásra ítélt életerők veszedelmes bomlásáról, romlásáról beszél:

„Az volt az érzésem, hogy a falu népe éppen úgy tele van tehetséggel, mint bármely más társadalmi réteg, de a nép emberének tehetsége nem juthat felszínre, és nem alakulhat át cselekvő energiává, mert hiányzik a szükséges kulturális kiképzés. Ezt jelenti a szó, sárarany. Az az arany, mely sárként használódik el az emberi élet útjain. A tehetség, mely elpang az emberiségtől megfosztottságában. Nem engedtetik meg nekik, hogy mindent megtudjanak, amit tudniok kellene. Mint egy homályos szobában, állandó homályban kell leélni az életüket. Az én iskolai pajtásaimból ma ugyanolyan megjelenésű s életfelfogású öreg parasztok lettek, amilyenek az ő akkori öregapjuk volt.” (Pesti Napló, 1938)