Az 1990. március 19–20-i, véres marosvásárhelyi pogrom mély sebet hagyott a város emlékezetében, amely ma sem igazán gyógyult be. Mert nem hagyták. Az eseményeket kiváltó nacionalizmust retorikai eszközként, bűnbakkeresésként mindegyre elővették a különböző politikai formációk, amikor a gazdasági, társadalmi helyzetre nem találtak megoldást. Mindez csillapodni látszott, miután Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, azonban, ahogy tornyosultak a gazdasági nehézségek, ismét előtérbe került a nacionalizmus. Ne feledjük el, kevesen múlt, hogy az 1990-es marosvásárhelyi események ne torkoljanak etnikai háborúba. Ugyanaz a kommunista ideológia által propagált nacionalizmus táplálta az idegengyűlöletet, amely a jugoszláviai háború kitöréséhez vezetett. Alig néhány évtizeddel később az orosz–ukrán konfliktus ürügyét is az Ukrajnában élő orosz kisebbségek jogtiprása képezte. Ma Szlovákiában előhúzták a történelmi sifonérből a Benes-dekrétumot, amely szerint etnikai alapon semmiznek ki kisebbségieket, leginkább a magyarokat. Európa több országában hazafias mozgalmak leple alatt újra felerősödött a nacionalizmus, feléledt a történelem süllyesztőjéből a nemzetállam koncepciója. 80 évvel ezelőtt Winston Churchillnek az Amerikai Egyesült Államokbeli Fultonban elmondott beszédében hangzott el először, hogy „A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében”. Ez a „vasfüggöny” több mint negyven évig választotta ketté ideológiailag Európát, tudjuk, hogy milyen következményekkel.
Jelenleg úgy tűnik, hogy megint polarizálódik a világ. Míg négy évtizedig hidegháború folyt Európában, négy éve – ismétlem, kisebbségi indokkal – fegyveres konfliktus zajlik az öreg kontinensen. Átrendeződik az érdekszféra, és ebben a zavaros helyzetben újra bűnbakkeresés zajlik, ellenségképeket kreálunk, a virtuális tér álhíráradatában irányt vesztve egymásnak feszülünk. Ismerős a képlet. 1989-ben közvetlenül a kommunista diktatúra alól való felszabadulás után könnyű volt elhitetni a tudatlanabbakkal, hogy a más nyelven beszélő, gondolkodó és más kultúrához tartozó – akkor igen nagy létszámú – kisebbség „ki akarja sajátítani” Erdélyt. Miközben a magyarság nem akar mást, mint egyenrangú félként élni abban az országban, amelybe született, és mint ilyen, alanyi jogon jár neki ugyanaz, mint a többségieknek. Könnyű volt akkor manipulálni, tettlegességre ösztönözni azokat, akik kommunista agymosáson estek át. Könnyű volt ellenségképet állítani, félelmet kelteni, egzisztenciális kérdést kreálni egy olyan ügyből, amelyet akkor békésen megoldhattak volna. Nem ez volt a cél. Mint ahogy a jelenlegi világpolitikai helyzetben sem az, hogy megoldják a különböző nézeteltéréséket, amelyeknek a fenntartása mélyebb konfliktust generálhat. Mit várhatunk el egy olyan Európai Bizottságtól, amely többször is leseperte a napirendről a Minority Safe Pack kisebbségvédelmi csomagot? Amely most már azért nem fontos, mert az EU határain háború dúl, amelynek ürügye… Na jó, ezt már írtam.
Emlékezzünk, hogy ne felejtsünk!
