Színésznő, pszichológus a katedrán

Orvostanhallgatók kommunikációs és nyelvi készségeinek fejlesztése

– Öt éve a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karának az Egészségügyi Nyelvi és Kommunikációs Intézetében tudományos munkatársként dolgozom kutatói státuszban. Kollégáim közül kevesen vannak, akik nem nyelvtanárok. Színész vagyok, az Egyesült Államokban a Georgia állambeli Savannahban végeztem az első három egyetemi évet, a mesterképzést pedig Londonban. Los Angelesben próbáltam szerencsét, színészként ott kaptam munkát, majd visszatértem Magyarországra. A pszichológusképzést követően doktori vizsgát tettem, és azóta az intézetben dolgozom – mondja magáról dr. Fekete Judit Diána, az intézet munkatársa, aki a Pécsi Tudományegyetem oktatóival járt előadást tartani Marosvásárhelyen. 

– Szerettem játszani, évekig ez volt az életem. Nem annyira családbarát szakma, és azt éreztem, hogy akarok még tanulni. A színészetben is azt szerettem, hogy fel kell építeni egy karaktert belülről a fantáziánkból, hogy a színpadon háromdimenziós emberré váljon. A színészetnek ezt a varázsát akartam átmenteni. Mivel a szüleim orvosok, adott volt az érdeklődés, és ezen belül használni szerettem volna másra is a színészetet, nem csak önmagáért. A segíteni akarás is nagyon erős volt bennem, ezért lelkileg nagyon jót tett, hogy váltottam. Amikor visszajöttem Magyarországra, sok, itt forgatott angol filmsorozatban játszottam, ebben az angolnyelv-ismeretem is segített. 

– Ilyen érdekes és mozgalmas előélettel az egyetemen milyen feladatokat látsz el?

– A kommunikációt oktatom magyar és angol nyelven. Mivel improvizációs színházzal foglalkoztam, nagyon megtetszett az alkalmazott improvizáció (az előzetes felkészülés nélküli rögtönzés), amelyben a színjátszás és a pszichológia találkozik. Amikor az orvoskarra kerültem, azt a feladatot vállaltam, hogy alkalmazott színházi eszközökkel, technikákkal a kommunikációt fejlesztve segítsek a hallgatóknak abban, hogy megbirkózzanak a mindennapi orvosi létben jelen lévő bizonytalansággal, és jobban tudják kezelni a stresszt. 

– Hány éve és hányadik tanulmányi évben foglalkozol velük? 

– Van egy saját kurzusom is, amelyet három évvel ezelőtt indítottam el angolul orvosi improvizáció témával. Vannak még kurzusaink, amelyek kicsit a színházzal kapcsolatosak, és például az anamnézisfelvételt (a diagnózis megállapítását) gyakoroljuk. Ilyenkor oktatóként és színészként vagyok jelen, és a betegek szerepét játszom el. A hallgatóknak különböző helyzeteket kell megoldaniuk, például a rossz hír közlése, a feldúlt beteggel való párbeszéd. Olyan helyzetek, amelyeket a szakmámból adódóan könnyebben tudok eljátszani, például ha kell, könnyen tudok sírni. Az orvostanhallgatónak pedig kell vigyáznia, hogy ne fagyjon le, együttérzéssel figyeljen „a betegre”, és sorolhatnám az egyéb helyzeteket. 

– A kurzus végére milyen „színészek” lennének a tanítványaid? 

– Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok minden fejleszthető, és nagyon hálásak azért, hogy kipróbálhattak olyan helyzeteket, amelyekre orvosként éles helyzetekben lehet szükségük. 

– Orvos és beteg kapcsolatában a visszacsatolást rendkívül fontosnak tartom. Egy műtét alkalmával még inkább. Visszaemlékszem, hogy a kolozsvári sebészorvos felém sem jött, hogy megmondja, mit tapasztalt, és a műtét másnapján a kezembe nyomták a kibocsátót, azaz egy papírlapot szinte olvashatatlan kézírással a további teendőkről, aztán mehettem a szemem világába. A történtek hatására egy világ omlott össze bennem, a sebem itthon elgennyesedett, és nagyon nehezen épültem fel. De tudok mondani jó példát is Marosvásárhelyről, olyan sebészorvosról, aki egy nap sem hagyta ki a délutáni, esetleg estig elhúzódó vizitet, amelyen minden operált betegéhez volt egy jó szava. 

Amikor kritikus helyzetben van az ember, a megfelelő kommunikáció létfontosságú a beteggel, de a hozzátartozókkal is. 

– Igen, az egy másik terület, hogy a hozzátartozókkal hogyan kommunikálunk, melyek az előírások (protokollok). Elméletben az orvos tudja…

– Valószínű, de nem mindenki gyakorolja. 

– Egy másik program számára szimulációs betegeket képezünk ki. Laikus embereket toborzunk, akik szerződést kötnek az egyetemmel, és kiképzem őket amatőr színésznek. Majd kapnak egy szerepet, egy beteget, betegséget, amit el kell játszaniuk. Ez most már három nyelven folyik. Van 30 magyar szimulációs betegünk, akikkel rendszeresen dolgozunk, az angol nyelvű képzésen is van 20, a németen szintén. Nagyon fontos ez a program, a dékáni vezetés nagyon értékeli. Az Egyesült Államokban már az 1980-as évek óta tart a képzés, Angliában úgyszintén. Németországból is vettünk át egy sor mintát arról, hogy a programot hogyan kell felépíteni. Nem olyan egyszerű, és kezdetben nagyon ellenállók voltak például a szakorvosok. Van egy – mondhatni – bebetonozott kommunikációs stílus, és azt veszik át a fiatalok. Azon szeretnénk változtatni, hogy már egyetemi hallgatóként eszükbe jusson, hogy amikor orvosok lesznek, jólesik a betegnek, ha együttérzéssel, kedvesen szólnak hozzá. Annyira „feladatfókuszban” vannak az orvosok, hogy többségük erről gyakran megfeledkezik.

– Pedig a népi bölcsesség szerint is egy jó szó, a megértő viszonyulás fél gyógyulást jelent. 

– Igen, dióhéjban mondva ezzel foglalkozom. 

– Feltételezem, hogy vannak olyan diákok, akik megpróbálnak ellenállni, hiszen az orvosi egyetemre nagymellényű fiúk is jelentkeznek.

– Mivel elektív kurzus az enyém, tudtam, hogy azok jönnek, akiknek felcsillan a szeme, mert úgy látják, hogy ez valami más. Szerencsém volt, hogy akik vállalták, workshop jelleggel dolgozták végig ezeket a kurzusokat velem. Dr. Kanizsai Péter docenssel, aki a sürgősségi osztályt vezeti, megbeszéltük, hogy a megpróbáljuk a rezidensképzésbe is bevezetni ezt a tevékenységet, amit a szakápolókra is kiterjesztettünk. Ő nyitott volt erre, mert tudja, hogy a sürgősségi ellátás azon kevés orvosi területek közé tartozik, ahol még inkább szükség van a rugalmasságra. A rezidens orvosok között eleinte voltak ellenállók, mert ebben a workshopban játszani kell, és felnőttként kezdetben nehéz a játékba bekapcsolódni. Az a tapasztalat, hogy a csoport hatására valahogy sikerül „megfogni” a kezdeti ellenállókat is. Mivel nincs forgatókönyv, az improvizáció csak akkor működik, ha partnerként kezeljük egymást. Én is így kezelem őket, mert onnan kezdve, hogy érzik a felelősséget, az ellenállás egy idő után megszűnik. 

A korábbi kérdésedre, hogy hányad évtől szerepel az a tantárgy az orvostanhallgatók órarendjében, azt tudom mondani, hogy sokan már másodévtől felveszik, és 12 hetet tart a képzés. Szeretek tömbösítve foglalkozni velük, mert az a tapasztalatom, hogy 90 perc csak arra elég, hogy elérjünk abba a gyermeklétbe, amikor a játék során hibázni is lehet. Ez az improvizáció a nagy üzenete az orvosoktatás hátulütőjének, miszerint az orvosoknak nem szabad hibázni. Én azt próbálom bennük erősíteni, hogy előfordul a hiba, amiből viszont tanulni lehet. 

– Nehéz egy orvosnak beismerni, hogy hibázott. 

– Ugyanakkor muszáj, holott nagyon nagy a felelősség és a tét. Ezért azt szeretném, hogy amíg képzésben vannak, szokják meg. Arra is szeretném megtanítani őket, hogy milyen üzenetet kommunikálnak a betegek felé például azzal is, ahogy ülnek vagy állnak. Az empátiát mutató, kompetens orvosszerepre is szeretném felkészíteni őket tanítható és tanulható technikákkal. 

– Feltételezem, megbeszélitek azt is, hogy milyen az ideális orvos. 

– Ez mindig érdekes, hogy kinek milyen, mert ami az egyik ember fejében van, nem biztos, hogy úgy gondolja a másik is. Vannak átfedések, például szeretjük, ha az orvos profi, de kérdés, milyen a profi orvos. Diákjaim próbálnak listákat készíteni a jó orvosról és a rossz orvosról, majd ezeket a tulajdonságokat elkezdjük csoportokba szedni. Mindannyian tudjuk, hogy milyen a jó és a rossz viselkedés, de ha ezeket címkézzük, akkor inkább a magukévá tudják tenni. 

– Összességében: mire tudod megtanítani őket?

– Megtanulnak a beteggel való kapcsolatban „jelen lenni”, és nem valami egyébben gondolkodni, mert ha az orvos éppen vizsgálja a beteget, nem mindegy, hogy fejben ott van-e vagy nincs. Hogy néz ki az értő figyelem? – merül fel a kérdés, és nagyon egyszerűnek tűnik, ha hümmög vagy bólogat az orvos. De diákjainknak meg kell érteniük a verbális visszajelzés fontosságát is. Ha a kórismézés során elhangzik, hogy a betegnek valamelyik szülője meghalt, nem az a válasz, hogy jó vagy semmi, egy igazi empátiás válasz a „sajnálom”. Ezek a gesztusok, szavak nem egyértelműek, és tanítani kell a legjobb feleletet. Az improvizáció alappillére az igen, valamint az és. Az igennel validálja (hitelesíti) az orvos azt, amit a páciens mond, az éssel hozzáad valamit. 

Beszélhetünk arról a helyzetről is, amikor az orvos referál, beszámol a rangban fölötte álló kollégának, és ebben a helyzetben hogyan tud asszertíven kommunikálni. Ehhez arra van szükség, hogy „helyesen kezelje magát”, legyen tisztában azzal, hogy értékes, amit gondol, és azt tudja képviselni. Így lehet elkerülni, hogy egy kezdő orvos nagyon nagy mellénnyel mondja el a véleményét, vagy a másik végletet, hogy meg se merjen szólalni. Ezt egy skálán kell ideálisra beállítani, mert van, akit előre kell tolni, másokat pedig visszahúzni. 

– Hogyan gyűjtötted a tantárgyadhoz az anyagot? Van már igazi szakirodalma? 

– Az improvizációnak nincs, én Amerikában, Los Angelesben találkoztam vele először, és amikor visszatértem Magyarországra, bekerültem egy improvizációs társaságba, amit egy amerikai férfi vezetett. Ott szert tettem egy csomó olyan tudásra, ami korábban Magyarországon nem létezett. Az elmúlt 5-8 évben, amikor elkezdtem a témával tudományosan is foglalkozni, rátaláltam olyan egyetemekre az Egyesült Államokban például, ahol foglalkoznak ezzel. Akkor ismertem meg Alan Alda nevét, aki a MASH című háborús sorozatban játszott, és szívügye az improvizáció felhasználása a kommunikáció javítására. New Yorkban alapított egy intézetet, ahol van egy külön kurzusuk a kommunikáció szerepéről az orvosképzésben. Közölnek tanulmányokat is, de Európában is van már egy kapcsolatunk. Franciaországban, az amiens-i Picardy Jules Verne Egyetemen is van egy neuropszichológus, aki amatőr improvizációs színész, és az alkalmazott improvizáció oktatásával foglalkozik. Nemrég mutattunk be egy közös posztert az európai pszichiátriai konferencián. Angolul és magyarul közlünk, az Orvosi Hetilapban is megjelent egy tanulmányunk. 

– Mi a véleményed az orvosi nyelv használatáról? Annyira árnyalt, kifejező a magyar nyelv a betegségek megnevezésében, hogy talán nem kellene azokat idegen szavakkal helyettesíteni, legalábbis a betegekkel való kapcsolattartásban. Tudományos szövegekben más, ahhoz azonban, hogy a beteg megértse, mi történik vele, azt a magyar megnevezés sokkal pontosabban jelzi.

– Ez is része intézetünk tantervének, hogy amikor az orvostanhallgatók kapcsolatba kerülnek a betegekkel, akkor a magyar megnevezéseket használják, például a kardiovaszkuláris helyett szív- és érrendszeri, a stroke helyett agyi érkatasztrófa, szélütés, gutaütés. Ez nagyon nehéz számukra, mert az oktatásban sok latin kifejezést, tudományos dolgozatokban az angol megnevezéseket használják. Amikor a beteg azt hallja, hogy transzkraniális vagy kardiovaszkuláris, esetleg diabétesz, ezek a megnevezések elidegenítő, kellemetlen, tudatlansági érzést keltenek benne, és még kisebbnek, jelentéktelenebbnek érzi magát, partnerségről, közös döntésről pedig ilyen körülmények között szó sem lehet. Holott úgy nem lehet közösen dönteni, ha csak az egyik fél érti, hogy miről van szó, a másik fél félreérti vagy nem érti, és kérdezni sem mer.