KÉP/SZÓ – Simon Endre-emlékkiállítás a Bernády Házban

Mint a rendhagyó kiállításokon általában, a 2026. október 22-én nyílt tárlaton is nagyon sokan voltak. A 90 éve Székesen született, négy éve Budapesten elhunyt marosvásárhelyi festőművész életét, munkásságát felmutató emlékrendezvény attól vált rendkívülivé, hogy a kép, a szó és a zene szervesen összefonódva érzékeltette a művészet erejét, erősítette fel a Simon Endre alkotta képek üzenetét. A XXVIII. Bernády Napokat szervező Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőségével összefogva tette emlékezetesebbé az eseményt azáltal, hogy írókat, költőket, esszéistákat kértek fel, reagáljanak írásban, szóban a Maros Megyei Múzeum és a Megyei Könyvtár, a Simon család és a rokonság, jeles műgyűjtők és az alapítvány birtokában levő festményekből válogatott műalkotásokra. A Látó főszerkesztője, Vida Gábor felhívására tíz tollforgató fogalmazta meg festmény ihlette gondolatait. André Ferenc, Demény Péter, Fancsali Kinga, Fischer Botond, Markó Béla, Nagy Attila, Nagy Miklós Kund, Nagy Zalán, Szamosvári Bence, Vida Gábor a tárlatnyitón olvasta fel versét, illetve kisprózáját. Szövegeik a kiválasztott képek mellé illesztve mélyítették el a látvány kínálta élményt. Simon Endre művész fia, Simon Zsolt grafikával is feldúsította a festményértelmezés lehetőségeit. A felolvasásokat a Tiberius vonósnégyes Beethovent tolmácsoló muzsikája övezte méltó keretbe. Aki szerencsés volt, nyomtatásban is hozzájuthatott mindehhez. Simon Zsolt grafikusként, nyomdai ismereteit is hasznosítva állított össze KÉP/SZÓ címmel színes katalógust az évfordulós eseményre. Olvasható a füzetben Zeno Ghițulescu román költő hat évtizeddel ezelőtt Simon Endrének írt költeménye is, Donáth Lujza fordításában. Mai mellékletünkbe ebből a kiadványból ragadunk ki pár rövidebb verset.  

Markó Béla

Hinned kell mégis

Simon Endre: Rétegek, 1990,

olaj, farostlemez, 48 x 63 cm,

Marosvásárhelyi Múzeum

De ami volt, megvan. Ami van, meglesz.

Nyugtalanító és megnyugtató.

Hiába süt a nap vagy hull a hó.

Akármit képzelhetsz, akármit festhetsz,

le is kaparhatod a drága vásznat.

ha építesz, később lebonthatod,

tervezheted máshol a holnapot,

valahol lent már úgyis arra várnak

a színek, az árnyékok és a fények,

hogy ideje lesz az emlékezésnek,

s míg egymást takarják a rétegek,

hinned kell mégis a feltámadásban,

mert őrzöd fent egy mennyei raktárban

a falnak fordított festményeket.

Nagy Attila

A rév reménye

Simon Endre: Tájkép

Közel a víz – de,

Vajon nem mérgezett?

Fatörzs kell ily kalandhoz,

Amely a vízre éhezett.

Sőt, két fatörzs! Az egyik,

Fehér gyökérrel, tisztán

Nyújtózik a víz felé – 

A másik, fekete gyökerekkel,

Veszteg maradna, mintha…

Mert a túlpart közelében,

Mintha viaszból EMBERARC

Maceráltan rémlik a képbe?

Ki kit ver át itt, Mester?

Reménye lesz-e révnek?

André Ferenc

Bámészkodó a műteremben

        Simon Endre: Műteremsarok, 2019

Nem jártam itt. De mégis ismerem.

A fészkelődő foltok, az összevisszaság nyugalma.

Kimért idő gyűrődik át a színeken.

És hallgatag. Türelmes. És rozsdabarna.

Vásznakra feszítve megannyi tekintet.

Játszik komolykodón. Gyöngéd. És hűtelen.

Csokorba fogja elvirágzó érzékeinket

Egy arc. Egy tisztás. És felszuszog a műterem.

Félbehagyott mozdulatokban rezdül

Táj, széllökés, a házak szövedéke.

És vonszol völgyeken, utcákon keresztül

El, a pillanatba oltott emlékezésbe.

Ecsetre vár a festék. Anyagában ott pihen

A város, az erdő, maroknyi kósza szellem.

Szabadulni vágyik a fény. Derengéseiben

Nyúlik a földre a látvány. És ismerős. És érinthetetlen.