2021. október 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A lehetetlennel is megbirkózva

Szép gondolatokban bővelkedő, megható ünnepség színhelye volt október 11-én délután a segesvári Gaudeamus Művelődési Központ. A nagytermet megtöltő közönség a 80. évét betöltött Farkas Miklós elismert matematikatanárt, hírneves tanítványokat kinevelő pedagógust, az építőt, a művelődés- és közösségszervezőt, a kitartás, a meg nem alkuvás példaképét ünnepelte a Dudás László által készített portréfilmmel. Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) elnöke a kiváló tanárnak, nevelőnek, tankönyvírónak járó Ezüstgyopár díjjal érkezett Csíkszeredából Lászlófy Pál tiszteletbeli elnök társaságában. 





Dudás László, az egykori tanítvány, aki életének több mint két évtizedét Ausztráliában töltötte, ahol több magyar témájú dokumentumfilmet forgatott művészekről, írókról, költőkről, tíz éven át gyűjtötte a dokumentumokat, hogy volt osztályfőnökéről az idén megtartott 50 éves érettségi találkozóra portréfilmet készítsen. Az „Egy lángot adok, ápold, add tovább” című film egy beszélgetésre épül, amely során Farkas Miklós mondja el az életét, s közben peregnek a dokumentumok mindarról, amit megvalósított. Így például a segesvári magyarság központjává és a környékbeli diákság gyűjtőpontjává vált Gaudeamus Házról, amely az ő irányításával, jó kapcsolatainak, emberfeletti erőfeszítésének köszönhetően épült fel. 

Farkas Miklós merészelt nagyot álmodni, és ezt az álmot „bölcs stratégaként” foggal-körömmel, néha betegen is valóra váltani a segesvári magyarság azon részének a javára, amelynek számít még a magyar identitás, anyanyelvének, kultúrájának megőrzése, ápolása – emelte ki bevezetőjében Jakabházi Béla nyugalmazott irodalomtanár, a művelődési események felelős szervezője.

Meg lehet-e tanulni a matematikát? – indult a nagy kérdéssel a film, amire a volt tanítvány diákéveinek meghatározó személyisége, Farkas Miklós bevallotta, hogy humán műveltségű családban, lelkészek, nyelvtanárok között felnőve diákkorában nem tartozott a kedvenc tantárgyai közé, és középiskolai tanárai sem tudták megszerettetni vele. A székelykeresztúri gimnázium tanulójaként irodalmi versenyen töltőtollat nyert, de matematikából nem jeleskedett. Mivel származása miatt (édesapja vallástanár, nagyapja református lelkész volt), a hatvanas években nem juthatott be az orvosi egyetemre, szülői tanácsra a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika szakát választotta. Rengeteget kellett pótolnia, de meg lehet tanulni a matematikát, bizonyította saját példájával. Ahogyan egy teljesen új világ nyílt meg előtte, megértette, hogy miért lehet igazán szeretni ezt a tantárgyat, ami a logikus, világos gondolkodás eszköze. Erre az útra akarta rávezetni tanítványait is egy szórványban élő közösségben, ahol alkotó gondolataival és gyakorlati megvalósításaival igazolta, hogy „Erdélyben is lehet nagyon sikeres egy nemzeti kisebbségi sorsban élő magyar személyiség”. Próbálkozása eredményesnek bizonyult. Volt tanítványai közül vannak sikeres követői és segítőtársai is. 





„Esendő, de mindig felemelkedő emberként nem tudott a rosszba beletörődni, és úgy lett hatalmas diákjai szemében, hogy sohasem volt hatalomra vágyó, igazságtalanságra becsületességgel válaszolt, megalázottságra egyenességgel felelt, fáradtságát, betegségeit munkával gyógyította, szolgálta iskoláját, szűkebb magyar környezetét, tanártársait, barátait, és szolgálta diákjait is, olyan alázattal, hogy repülni tudtak tőle” – hangzott el a filmben. 

A beszélgetésen családjának regényes történetére, nyárádmenti székely és székelyföldi székely származású szüleire emlékezett Farkas Miklós. Udvarfalván szolgálatot teljesítő református esperes nagyapjára, aki 1941-ben, a magyar világban befogadta vallástanárként és nyelvtanárként Brassóban dolgozó fiát és menyét, így ő, az unoka és öccse Marosvásárhelyen születtek, ahonnan a szülőkkel 1945-ben Magyarországra, Pápára menekültek. A biztos megélhetés ellenére édesapja bármilyen áron („ha szódavizeskocsis lesz otthon, akkor is”) ragaszkodott a hazatéréshez.

A filmben szó esik a szászok lakta város, Segesvár történetéről, amelybe 1781-től költözhettek be más nemzetiségű lakosok, köztük a magyarok is. Számuk a 19. század második felétől kezdve növekedett, egyházakat alapítottak, iskolákat létesítettek, kultúrcsoportokat, polgári köröket szerveztek. A színvonalas oktatást biztosító elemi iskola mellett a magyar gimnáziumnak kezdettől fogva sajátos helyzete volt. 

Indulásáról Farkas Miklós elmondta, hogy miután frissen végzett tanárként Segesvárra került, az 1960-ban alapított középiskolai magyar tagozaton az 1963–64-es tanévben érettségizett az első végzős osztály. A fiatal tanár azzal a nagyon erős tudattal kezdte meg a munkát, hogy meg kell erősíteni a magyar tagozatot, amelyet hol át akartak szervezni, hol meg akartak szüntetni, ezért eredményt kellett felmutatni, hogy megőrizhessék. Ehhez szigorra és nagyon komoly munkára volt szükség, amit nehezen, de végül magáévá tett a tantestület. Ahogy teltek az évek, egyre több végzős diákjuk folytatta közép- vagy felsőfokon tanulmányait – hangzott el a beszámolóban. 

Diákjaival országos és nemzetközi vetélkedőkön vettek részt sikeresen, előkelő helyezést érve el. A közös kirándulásokon bejárták Erdély legszebb tájait. „…A magashegyi túrák nagyon megedzették fizikailag, szellemileg és különösen akaraterőben”, és erre nevelte diákjait is a nagy közös kirándulásokon. 





Farkas Miklós kezdeményezésére 1993-ban jött létre a Segesvári Gaudeamus Alapítvány a városban és a környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának a támogatására, a tehetséges és igyekvő, de nehéz anyagi helyzetben levő diákok megsegítésére, a Mircea Eliade Főgimnáziumban folyó oktatás minél magasabb szintre emelésére. Célként szerepelt a magyar művelődési élet fejlesztése is, színdarabok, műsoros esték követték egymást, és létrejött a Kikerics néptánccsoport, amely hírnevet szerzett az iskolának. 

„A Segesvári Gaudeamus Alapítvány működését négy nagy szakaszra osztanám, az első 1993-tól 1998-ig tartott. Ez a megalakulás, útkeresés, tapasztalatszerzés ideje, támogatók keresése. A következő nagy szakasz az 1998-as ingatlanvásárlással 2002-ig tartott. Ez idő alatt a megvásárolt épületet felújítottuk, a bentlakást beindítottuk és korszerűsítettük. 2002-től 2008-ig tartott a nagy építkezések kora, amikor két új épületszárnnyal bővítettük az ingatlanokat, és ezzel korszerűbbé, lakályosabbá tettük a bentlakást, a diákok számára sokkal jobb körülményeket biztosítottunk. 2008-tól napjainkig tevékenységünk kibővült a művelődési rendezvényekkel, a 150 férőhelyes művelődési termünkben évente majdnem ötven rendezvényt szerveztünk”– számolt be az alapítvány történetéről. 

Jó szervezőtehetsége mellett legnagyobb sikerének forrása az volt, hogy olyan munkatársakat tudott kiválasztani, akik szívvel-lélekkel és hozzáértéssel segítették tevékenységét. Mindig azt vallotta, hogy az embernek arra van ideje, amit akar. Ha valami nagyon fontos számára, akkor talál időt is rá. Volt olyan időszak, amikor tanított, irányította az alapítványt, színházi előadásokat látott vendégül, kamarakoncerteket szervezett. A művelődés mellett a magyarságtudat megerősítése is az alapítvány célkitűzései között szerepelt, amit sikerült megvalósítania romló egészségi állapota ellenére is. 

Az elkövetkező időben csak az a kérdés, hogy lesz-e diák a bentlakásban, és lesz-e a pénz a működtetési költségekre? – osztotta meg kételyeit is a hallgatósággal. 

A hit és a természettudományok között nincsen ellentmondás, vallja világhírű tudósokkal együtt Farkas Miklós, a természetben, az emberi szervezetben levő tökéletes rendre hivatkozva, ami véleménye szerint lehetetlen volna egy magasabb szintű szervezőerő nélkül. Tanulságos volt hallani, hogy 2003-tól, amikor súlyos betegen 11 műtéten esett át, hite nemhogy meggyengült, ellenkezőleg: megerősödött, és bekövetkezett egy olyan időszak, amikor csak Istenben tudott bízni, hogy megmenti a halálközeli helyzetből. Meggyőződése, hogy a segítség nem marad el ma sem, amikor újabb betegségek kínozzák, de megvan a reménye, hogy Isten erőt is ad az elviselésükhöz. A betegségekkel való küzdelemben óriási támaszt jelent orvosként és társként a felesége, aki nélkül nem tudná elviselni a csapásokat. 

A feltámadást pedig a vallás legszebb tételének tartja, ami lehetővé teszi az eltávozott kedves lényekkel való újratalálkozást – hangzott el vallomásában. 

Ünnepi beszédeiből is hallhattunk néhány szép idézetet és a köszönetet azoknak, akik ösztöndíjjal támogatták a diákokat, hogy anyanyelvükön végezhessék tanulmányaikat. Az ösztöndíjak túlnyomó részét a segesvári Gaudeamus Alapítvány Baráti Társaság tagjai biztosítják, külföldi és belföldi intézmények és magánszemélyek, köztük sokan volt tanítványok. A filmben megszólalt egy volt diáklány is, aki az ösztöndíjnak köszönhetően tudott továbbtanulni, és miközben mesteri tanulmányait végzi, dolgozik, hogy magát fenntartsa és szüleinek is segíthessen. 

A filmen láthattuk, ahogy Segesvár díszpolgári oklevelét és a város kulcsát Farkas Miklós átveszi a polgármestertől a segesvári magyar oktatás ötvenedik évfordulójára szervezett ünnepségen. 

Az öröm mellett Farkas Miklós kiemelte, hogy Dudás László dokumentumfilmje fantasztikus munkával, odaadással készült. Fele- ségével, Voigt Katalinnal együtt gazdag anyagot gyűjtöttek össze az idén nyáron rögzített beszélgetés köré. Köszönetet mondott érte, ahogy Tóth Tivadarnak is, aki a narrátor szerepét vállalta. Megköszönte a szervezést Tóth Tivadar mellett Tóth Ildikónak, Lőrincz Évának, Veress Zsombornak és volt kollégájának, Jakabházi Bélának. 

Rendkívüli megtiszteltetés számára, hogy népes közönség vett részt a rendezvényen, ami azt jelzi, hogy a segesvári közösségnek van ahol szórakozni, művelődni – mondta az ünnepelt, majd hozzátette:

„Aki végignézte a filmet, támadhat egy olyan érzés benne, hogy Segesváron minden megvalósítás az én művem. Erről szó sincs, mert közös munka eredménye volt, amit elértünk, én csak irányítottam a szervezést. Voltak fedőképek, amelyek a hangulat megteremtése miatt kerültek a filmbe, például a Kikerics néptáncegyüttes, amelynek a megalapításánál bábáskodtam ugyan, de a Gaudeamus Alapítvány támogatásával tett szert mai hírnevére. A művelődési rendezvényeket Jakabházi Béla kollégám szervezte sikeresen, és a munkát mindvégig lelkes munkatársakkal osztottam meg.” 

Burus-Siklódi Botond segesvári véndiákként egy másik szerepkörben, mint a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke, hozta az országos elnökség döntése értelmében az Ezüstgyopár életműdíjat „az évek során sokszor emberfölötti munkát vállaló” volt tanárának, ugyanis a járvány miatt az idei szovátai díjátadó ünnepség elmaradt. 

A volt tanítványok, Veress Zsombor, dr. Némethi András és dr. Mezei Elemér írásaiból állt össze a méltatás, ami az idei kitüntetettekről szóló füzetben megjelent, és amelyet Burus-Siklódi Botond felolvasott az Ezüstgyopár díj átadása előtt. A méltatásokból idézünk néhány gondolatot.

„…Mert ő több mint kitűnő tanár, több mint hírneves oktató, több mint értékteremtő mester. Ő az, aki képzettségével, sokoldalúságával, emberségével, csúcsértelmiségi magatartásával nemzedékeknek mutatja a követendő utat” (Veress Zsombor segesvári gyógyszerész).

„Ő volt az örökké bizakodó. És ő volt az, aki mindig segített, bátorított, megtorpant emberek után nyúlt, beszélgetve, meghallgatva, mosolyogva. Hátát tartotta mindannyiunkért, diákjaiért, városáért, anyanyelvünkért, szülőföldünkért. Emberi kapcsolataiban élt, a közösségben gondolkodott. Nagyon sokan hálásak vagyunk a sorsnak, hogy hosszabb vagy rövidebb utat megtehettünk veled” (dr. Némethi András). 

„Órán kívül is sokat foglalkozott velünk: felkészített tantárgyversenyekre, kulturális előadásokra, nyári szünetekben pedig többnapos táborokat, hegyi túrákat szervezett. Neki köszönhetően jutottam el háromszor is a tantárgyolimpia országos szakaszára, kétszer dicséretben részesültem, ugyancsak diákjai közül országos versenyen díjat nyert Varga Csaba és Némethi András, utóbbi kétszer is szerepelt nemzetközi szakaszon, egyszer pedig díjazott volt”– írta dr. Mezei Elemér, a pedagógus tanítvány, akivel közösen a matematikaoktatás módszertanáról folyóiratcikket, tankönyvet írtak, és aki a Gaudeamus Alapítvány létrehozásában és működtetésében is mellette állt. 

A díj átadását hosszan tartó taps követte, és Farkas Miklós meghatódva mondott köszönetet volt tanítványának és kedves barátjának, Lászlófy Pálnak, akivel egyetemi társak voltak Kolozsváron. Majd azt tanácsolta az utána jövőknek, hogy legyenek egy kicsivel jobbak és többek, mint többségi kollégáik, akkor biztosak lehetnek az elismerésben, majd azt kívánta, hogy tíz év múlva újra találkozzanak. 

A hiánypótló, dokumentumértékű portréfilm és a nagyszerű elismerés után volt tanárának és kedves feleségének jó egészséget és erőt kívánt a szervezők nevében Veress Zsombor gyógyszerész, a Gaudeamus Alapítvány vezetőségi tagja és a volt tanártárs, Jakabházi Béla. 

Befejezésképpen egy, a portréfilmben megörökített Farkas Miklós-beszédekben elhangzott idézetek közül, amely a megélt nehézségek ellenére a rá jellemző bizakodásról szól: „Szunnyad a csend a folyosókon,/ hol sok-sok tabló néz le rám,/ s a diákarcok kérdik tőlem:/ tényleg ez volt az iskolám?/ Igen, ez volt! Én itt tanultam./ Nemcsak a Magyart, a Fizikát./ Ember lettem! És hittel vallom:/ szeretni kell az iskolát,/ mert szentély ez. Akár az ember,/ ki most a Múltat kéri fel /igazolni egy örök tételt:/ HOGY ÉLNI JÓ. ÉS ÉLNI KELL!” (Vántsa Zoltán – Iskolában).