2018. november 14., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Láposi-medencében tett kirándulásról hazatérőben álltunk meg

a Szilágy megyei Szamosgalgón egy vadregényes kerttel körülvett oszlopos ház előtt, amelyről vendéglátóim elmondták, hogy Bárd Oszkár, a faluban két évtizedig körorvosként dolgozó helikoni költő, színdarabíró egykori lakása. A kúriaszerű házban a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom szinte minden jeles képviselője megfordult, illetve levelet kapott és írt erre a címre.

Bevallom, szégyenkezve vettem számba, hogy mennyire keveset tudok róla. Ezért örültem a Székelyföld Napok keretében szervezett Helikoni emlékestnek, amelyen dr. Murvai László tanár tartott színes, érdekes előadást Bárd Oszkár életéről és munkásságáról születésének 125. évfordulóján. A Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében október 16-án kisszámú, de nagyon lelkes közönség hallgatta Kilyén Ilka színművésznő megható és meggondolkoztató előadásában az ünnepelt szerző filozófiai töltetű, mívesen kimunkált verseit.


Hagyaték egy régi kofferben

Bárd Oszkár emléke szinte feledésbe merült, ahogy a vécsi kastélyban Kemény János által vendégül látott 56 író és költő közül másoké is. Ez ellen munkálkodik, emlékük ébren tartását tűzte ki célul a Helikon-Kemény János Alapítvány, amelyről a szervezők nevében Kovács Emese tanárnő beszélt. 

Bárd Oszkárnak, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb képviselőjének életét, művészetének kezdeteit, kibontakozását, majd az öngyilkossághoz vezető tragikus eseményeket következetes „irodalmi detektívmunka” nyomán Murvai László vette számba. Doktori disszertációjában ő dolgozta fel a Bárd-hagyatékot, amelyet a költő, színműíró Bukarestben élő menye ömlesztve egy nagy régi kofferben őrzött. A kéziratokat a még élő írótársaktól kért beszámolókkal és a korabeli dokumentumokban talált adatokkal egészítette ki. Doktori dolgozatát kiadásra átdolgozva a Kriterion Kiadó jelentette meg Bárd Oszkár – Monográfia címen (1998-ban). 

Negyven kötet helyett

Verseinek, színdarabjainak, kritikáinak, folyóirat-alapítói és szerkesztői tevékenységének, a kor íróival, művészeivel folytatott levelezésének az ismerete nélkül „a két világháború közötti romániai magyar irodalom szegényebb maradna”  – állapítja meg Murvai László. Bárd Oszkár rendkívül termékeny szerző volt, 15 év alatt nyolc színpadi művét adták elő, verseivel gyakran szerepelt a korabeli lapokban, folyóiratokban. Bár megjelent és kéziratban maradt művei a szerző becslése szerint negyven kötetet tettek volna ki, mindössze két verseskötete, négy színműve és egy színpadi regénye jelent meg könyv formájában. „A szenvedés költője volt, s egyszersmind az életigenlésé is.” Nagy műgonddal kimunkált verseiben és színdarabjaiban az élet alapkérdései, elsősorban az emberi lét értelme foglalkoztatta. Ünnepelt színpadi szerzőként bőven kapott dicséretet, de bírálatot is, ami időnként megtörte lelkesedését.

Naszódtól Kolozsvárig – a lapszerkesztő 

Az előadásban elhangzott, hogy (költői nevén) Bárd Oszkár 1893-ban született Naszódon jómódú orvoscsaládban. Mivel édesapját, dr. Wittenstein Noét Désre helyezték tiszti- és törvényszéki orvosnak, fia, akit gondosan nevelt, ott folytatta iskoláit. Könnyen tanult nyelveket. Középiskolásként már verseket írt, amelyek Ady hatását tükrözték, s az önképző körben is az ő verseit népszerűsítette, ami akkoriban bátor tettnek számított. Kisiskolás korától hegedült, de művészi hajlamai ellenére, édesapja kívánságára 1911-ben a kolozsvári orvosi egyetemre iratkozott be. Orvosi tanulmányai mellett azonban elvégezte a bölcsészetet és a hegedű szakot is. 1912-ben, 19 éves korában jelent meg első verseskötete, a Bálványok s bilincsek (a Tevan Kiadónál), amelynek költői képei, hangulata Adyra emlékeztet. Ekkor már irodalomszervezői múlt állt mögötte, kolozsvári fiatal írókkal és publicistákkal kiadta a Haladás című folyóiratot, majd 1914-ben Désen az Erdélyi Figyelőt. Ezekben a Nyugat szellemiségét követve sok értékes irodalmi alkotást közölt. Szűkebb baráti köréhez tartozott Olosz Lajos, Reményik Sándor, Áprily Lajos, akikkel együtt az irodalom- és művészetkedvelő nagypolgári Melitskó család vendéglátását élvezték Kolozsváron. 

A végletek embere – a költő

Bárd Oszkár összetett egyéniségének szemléltetésére Murvai László a szerkesztőtársat, S. Nagy Lászlót idézte: „nem mindennapi értékekkel, készségekkel, képességekkel, irodalmi és zenei tehetséggel megáldott, de ugyanakkor nem mindennapi fizikai és pszichikai nehézségekkel megvert, nem mindennapi ellentmondásokkal terhelt életsorssal találjuk magunkat szembe…Tudott rendkívül rokonszenves, szimpatikus, vonzó lenni, de ugyanakkor taszítóvá, ellenségessé, ellenféllé vált egyszerre az ember szemében”. Összetett személyisége sokszor gátolta alkotó tevékenységét. Hamar összeveszett akár jelentéktelen dolgok miatt is.

Az első világháború kitörését követően 1914-ben orvostanhallgatóként katonai szolgálatra jelentkezett, és a szatmári barakk-kórház kolera- és tífuszosztályán, majd Nagybányán teljesített orvosi szolgálatot. A háború borzalmai sokáig elkísérték, s az esztelen vérontás örök ellenségévé tették. Másfél évnyi katonáskodás után tért vissza Kolozsvárra, ahol S. Nagy Lászlóval az Erdélyi Szemle társszerkesztője lett. A versek mellett novellát írt és közölt, emlékezetesek zenei műveltségét tükröző hangversenykrónikái.

Körorvos és drámaíró

Orvosi tanulmányai végeztével 1919-ben Rettegre nevezték ki körorvosnak. Még abban az évben feleségül vette a MÁV-főmérnök lányát, Melitskó Margitot. Bár a szülők ellenezték a házasságot,  a lány a felekezeti és vagyoni különbség ellenére is a zsidó származású orvos-költőt választotta, akinek hűséges élettársa lett. 

Ibsen darabjainak hatására ebben az időszakban születtek színpadi művei. Drámai hősei a polgári életformából kívánnak menekülni, s közben rádöbbennek a küzdelem céltalanságára. A Sylvio lovag,  A tenger asszonya, a Halál és még több…, a Csoda a kolozsvári színház előadásában sikert arattak, s a Sylvio lovagot több erdélyi színpadon is előadták. 

1921-ben feleségével és kisfiával Galgóra költözött, ahol ugyancsak körorvosként dolgozott. Ott írta a Professzor úr! című darabját, elkészült a Taposómalom, majd a Megértés és a Citera, ez utóbbi kedvezőtlen kritikája elkeserítette a szerzőt.  Magyarra fordította Lucian Blaga Zamolxe című drámáját, amelyet a Kolozsvári Magyar Színház mutatott be. Ezzel zárult pályájának második szakasza, majd újra a versek felé fordult, és 1924-ben adta ki Mi lesz velünk? – című, második verseskötetét. Az emberiség elveszítette hitét önmagában, a humánumban, ezt kell jobbá, szebbé tenni – vallotta Bárd Oszkár gondolati költeményeiben. A kötetről sok kedvező recenzió jelent meg, közöttük az Áprily Lajosé is: „Diagnózisában az emberi összetartozás felségvizeiről indul, hogy a töprengő kételkedés hullámvölgyébe szálljon alá, s optimizmussal fölemelkedve az emberbe vetett hit jelentse számára az egyedüli biztos fogódzót”. A költő békére vágyott, olyan világra, amely kizárja az újabb háborút.

„Egy új műszert kell kitalálni, kortárs,/ mely megmutassa, hol segíts, és hol árts,/ mely, torz halandó szíveden keresztül/ a halhatatlan végtelenbe rezdül,/ műszert, mit nem hit vagy hitetlenség/ parányi lírája hajt: tessék, ne tessék,/ de mit a Kozmosz epikája lendít,/a változatlan, nyugodt tüzű szent hit.”

1924-ben Berlinben kiadták új színpadi művét Taposómalom címmel, amelyet 1928-ban Budapesten, majd két év múlva Kolozsváron is sikerrel adtak elő. A darab egy szerelmi háromszögre épül, de mondanivalója ennél sokkal mélyebb. 

Viszonya az Erdélyi Helikonnal

Bárd Oszkár az első helikoni találkozóra az erdélyi magyar dráma megteremtőjeként kapott meghívót.  Berde Máriával együtt mentek Vécsre, ahol a Kemény János és felesége fogadta az írókat.  Régi ismerősével, a Körőskisjenőn élő Olosz Lajossal találkozott, akinek verset is írt.

Az 1929-es helikoni találkozóra sértődés miatt nem ment el, állítólag nem kapott választ a levelére. Ars poeticájával 1928-ban jelentkezett először az Erdélyi Helikon című folyóiratban. A Napkelet, az Ellenzék, a Korunk, a Pásztortűz munkatársa volt, és szinte nincs olyan lap, folyóirat, amelyben ne közölték volna rendszeresen költeményeit, még akkor is, ha sajtóhibák vagy egyéb okok miatt voltak összetűzései is a szerkesztőkkel. Nem volt felhőtlen a viszonya a Szépmíves Céhhel sem. 1929-ben verseskötetet állított össze, a harmadikat, hogy a Szépmíves Céh kiadja. Ezt kérésére Berde Mária meg is szerkesztette, de mivel a kötetet a sorozatban a negyedikként akarták megjelentetni, megsértődött, és a kéziratot visszakérte. Kapcsolatuk később rendeződött, és 1932-ben kiadták Liszt című színpadi regényét. 1941-ben azonban a minden tekintetben mélypontra került költő verseskötetének megjelentetését a nehéz anyagi helyzetben levő kiadó visszautasította.   

1933-ban készült el Teleki Lászlóról írt drámájával, amelynek témája éveken át foglalkoztatta, s adatokat gyűjtött egykori dési tanára, Lukinich Imre segítségével, aki a Országos Széchényi Könyvtár igazgatója, majd a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. A dráma témáját az emigrációban élő Teleki öngyilkosságát megelőző események bemutatatása képezi. 

Székfoglaló a Kemény Zsigmond Társaságban

Marosvásárhelyhez kötődő esemény, hogy 1926-ban a Kemény Zsigmond Társaság tagjai közé fogadta, és Bárd Oszkár aktívan részt vett a társaság munkájában. 1928-ban megnyerte a P. Gulácsy Irén javaslatára meghirdetett verspályázatot. Ezt követően hivatalos székfoglalóra hívták meg, amit 1929. május 5-én tartottak. A felolvasóülés két fontos programpontja Bárd Oszkár és az aradi Szántó György, „a két magányos és elszigetelten élő író” volt, akik jó barátságot ápoltak. A marosvásárhelyi estért Bárd Oszkár Berde Máriának mondott köszönetet. Fekete éveim című önéletrajzi regényében Szántó György így emlékezett: „…éreztem a közönség lelkesedésének elektromos fluidiumát, amely vibrált egész vérkeringésemben. Most is emlékszem Jánoska (Kemény János – M. L.) kedves és okos bevezető szavaira, Bürger Rózsika kiválóan iskolázott, nemes énekére, Antalffy Endre ragyogó előadására, Bárd Oszkár költeményeinek igaz bensőségességére, fennkölt szárnyalására”.   

A székfoglaló után Marosvásárhelyről Bárdék meghívására a Szántó család Galgóra utazott, ahol tíz napot töltöttek borozgatással, sok kirándulással, amelyeken az idegösszeomlásból  felépülőben levő költő nem vett részt. Amíg vak barátja a társaság szemével élvezte a természetet, ő a szobájába zárkózva olvasott vagy hegedült.  

Tragédiák sorozata 

Az elkövetkező években idegbetegsége egyre jobban elhatalmasodott, súlyos idegösszeroppanással újra meg újra kórházba került, s hiába állították helyre az egészségét, a nyugodt légkör helyett tragikus események sorozatából állt az élete. A második világháború kitörése, zsidó származása miatt a körorvosi állásából való felmentése (1941 júniusában), decemberben pedig a kisebbik fia életét követelő halálos baleset (leventekiképzés közben) letisztult hangú, feldolgozhatatlan fájdalomról szóló versekben csapódott le, majd egy év elteltével öngyilkos lett. Bár a korabeli irodalmi lapokban rendszeresen jelen volt verseivel, haláláról nekrológot egyik sem közölt, csak az írótársak részvétnyilvánító levelei jutottak el feleségéhez.  

Az emberi sorsot boncolgató verseit nehéz szavalni, nehéz megérteni, de vannak olyan költeményei is, amelyek a ma életérzésétől sem idegenek. Színdarabjai viszont időszerűek lennének, Kötő József előszavával kötetben is megjelentek.

Hogy hagyatékának egy része miért kallódhatott el, és neve miért nem épült be a köztudatba, Murvai László, akinek a Bárd Oszkárról készült monográfiát köszönhetjük, a költő életművét így jellemezte: „… túl sok a sötét, komor szín, hiányzik a humor, a derű. Nincs játékosság, csak komor felhőkkel borított egű valóság. Nincs kiteljesedés, nincs fény, csak tragikus félbeszakadás, összeroppanás”.

A galgói ház
Fotó: Bodolai Gyöngyi