A kommunizmusban is szerettük az ünnepeket. Mert kevés volt belőlük, és megbecsültük a szabadidőt. Ma már nem sokan tudják, hogy az átkosban szombaton is munkanap volt, ezért kevésszer adatott meg a lehetőség, hogy április végén „hosszú majálisokat” tervezzünk. Aztán kötelezőek voltak a felvonulások. Elég súlyos következményei voltak annak, ha valaki visszautasította a részvételt. Igaz, a találékonyabbak elfogadható kifogásokat is találtak. Az 1980-as évek vége felé – a látszat ellenére – a propagandistákon és az első sorokban állókon kívül senki sem éltette már „mély odaadással” a pártot és vezérét. Május elsején (és augusztus 23-án is) az emberek „letudták” a kötelező feladatot, és mindenki rohant ünnepelni. Nem a pártot, a Kárpátok géniuszát, hanem azt a kevés szabadságot, amely így hivatalosan járt. Ilyenkor aztán megteltek majálisozókkal az olyan hagyományos helyek, mint Marosvásárhelyen a Somostető vagy a Víkendtelep, a Vácmány, a szászrégenieknek a Kerekerdő, a segesváriaknak a Breite-tisztás, Szovátán a Patakmajor, és azt hiszem, sorolhatnánk ezeket a helyeket, ahol akkor a hatóságokat nem zavarta a tömeg. (Mert akkortájt az utcán „bandákba” szerveződő fiatalokat néha-néha szétoszlatták a rendőrök.) Az ünnep akkor (is) az együttlétről, a barátságról, barátkozásról, a szocializálásról, a lehetőségek szerinti szórakozásról szólt. Együtt lehettek a családok, barátok, munkatársak, akik osztoztak azon a kevesen, ami jutott. Mert azért akkor is kikerült a miccs, néhány szelet hús vagy a kőművesflekken, avagy a rostélyon sült párizsi, és a helyi gyártású sörből is volt elég.
Nem hivatalosan ugyan, de a gyalogtúrázók tudták, hogy a hegymászóidény május elsején kezdődött (szeptember 15-ig tartott), és akkor „kötelező” volt valamelyik közeli helyre felmenni, mint az Istenszéke vagy a Zászpás vagy akár a Nagy-Hagymás, esetleg a Gyergyói-havasok valamelyik bérce, hiszen ide elvitt a Marosvásárhely és Brassó között közlekedő személyvonat, amelyen ilyenkor zsúfolásig megtelt a hátizsákosokkal az a bizonyos utolsó vagon. Mentünk a hegyekbe, hogy megéljük a szabadságunkat, szellemi és fizikai erőt merítsünk a megújuló természetben, megerősítsük barátságunkat, cimboraságunkat a természetjárók nagy családjában, és tervezzük az idény hosszabb túráit. De jó volt a Maros partján felhúzott sátor mellett bográcsot őrizni, megmártózni a szalárdi szabad medencében, ahol a víz hőmérséklete kissé melegebb volt, mint a Kelemen- és a Görgényi-havasokból származó hólevet szállító Marosé. Utaztunk Marosvásárhelyről Szovátára a „kisvonat” tetején, s közben buliztunk az egyetlen postavagon üres terében, gitároztunk a zsúfolt vagon lépcsőjén kuporogva…
Mára eltűnt a vasfüggöny, megnyíltak a határok, végtelen lett a szabadság és vele a szabadosság, megnőttek a vágyak, az igények, szétszéledünk, eljutunk messzi földre, ottmaradunk, szétesünk, nem figyelünk egymásra, csak másra. Presztízs lett az utazás, a közösségi médiában kitett helyszíni selfie-k, roskadásig telik az italboltnyi mennyiségű üvegekkel körberakott rostély. Átlényegült a munkások ünnepe. Hol vannak már azok a dolgozók?…
