A madéfalvi veszedelem és Hadik András

1764. január 7-e tragikus eseményei erőt adó emlékké nemesedtek, és immár nemcsak Madéfalván, de tíz esztendeje Marosvásárhelyen is évről évre megemlékezünk az akkori eseményekről. Köllő Miklós tervezte azt az emlékművet, amely a faluban, az országút mellett azt a látogatót is főhajtásra készteti, aki egyébként semmit sem tud az akkori eseményekről, ami miatt talán ötszázan is ott pusztultak el a körülzárt, ágyútűzzel rombolt faluban, és immár örök titok marad, hányan haltak meg sebeikben, de tudjuk, hogy több ezer székely földönfutóvá lett, elmenekült otthonából. A madéfalvi mészárlás azért döbbentett meg mindenkit, mert a katonáskodást úgymond megtagadó székelyek nem fogtak fegyvert, tettlegesen nem szegültek szembe a hatóságokkal, csupán gyűléseket tartottak, amelyeken kérvényeket írtak, kérve, hogy a régi törvényeknek megfelelően folytathassák éle-tüket. Tehát semmi sem indokolta a brutális erőszak alkalmazását. Adolf Buccow, Erdély akkori kormányzója mindenképpen úgy akarta átszervezni a székely határőrséget, ahogy Bécsben elképzelték: német tisztekkel, külföldön is bevethető alakulatként, és a katonák nem személyükben, hanem egész családjuk alapján voltak hadkötelesek. Iskolába menni vagy házasságot kötni is csak feljebbvalói engedéllyel volt szabad. A székely határőrség alapfeladata különben a határok védelme lett volna, a keletről behurcolható betegségek ellen felállítandó karantén biztosítása, amivel egyet is értett a korabeli társadalom, a székelység is, csak a helyi közösséget lenéző és a függetlenséget alapjaiban is megszüntetni akaró központosító hatalom képviselői nem voltak hajlandóak tárgyalni, még árnyalatokról sem. Az erőszakos sorozás csaknem két éven át nem vezetett eredményre a székelyek körében, ezért a határőrség szervezésének feladatát a császárnő, Mária Terézia elvette Adolf Buccow tárbornoktól, kormányzótól – aki az erdélyi nagyfejedelemségben addig hivatalos magyarnyelv-használatot is betiltotta, latinra változtatta –, és Siskovics tábornokra bízta, aki a Székelyföldön az ágyúkhoz és rohamozó katonákhoz fordult a székelyek meggyőzéséért.

A mészárlás mindenkit megdöbbentett, és létrehoztak egy „bűnfenyítő bizottságot”, a történteket kivizsgálandó. Négy katona és három polgári személy volt a tagja. A katonai hatóságok természetesen a népgyűlést tartó kérvényező székelyeket tartották bűnösnek, amiért nem akartak határőrként is szolgálni saját költségükön, és ugyanakkor adót is fizetni, ahogyan azt elképzelték a székely közösség megváltoztatására törekvő osztrák tisztviselők. Az ellenkezést lázadásnak tekintették, ami főbenjáró bűnnek számított. A bűnfenyítő bizottság egyébként nemcsak a madéfalvi eseményeket vizsgálta, hanem azt is firtatta, hogy a magyar nemesség, a polgári közigazgatás mennyiben bátorította, esetleg szervezte a székelyek ellenállását. A kihallgatások során valójában semmi terhelő vallomást nem tudtak kicsikarni. A kérvényező, tanácskozó emberekkel együttérző két papot – Zöld Péter és Beke István pátert – saját egyházi elöljáróikkal csukatták le, négy férfit, a szentmiklósi Ferencz Antalt, a menasági Mihály Jakabot, a szentkirályi Lestyán Miklóst, a vacsárcsi Bíró Istvánt pedig két év börtönre ítéltek, mert, „deákos” emberek lévén, akik latinul is tudtak, megfogalmazták a kérvényeket, a protestációt, felolvasták az értesítő leveleket, magyarázták a rendelkezéseket, a hivatalos írásokat. Madéfalváról az életben maradottak közül csaknem 500 embert hurcoltak börtönbe, ahonnan a többségüket – nőket és gyerekeket – szabadon engedték néhány nap múltán, de a lefogottak és bíróságra idézett emberek száma meghaladta a százat. Mai napig siculicidiumnak, egy népi közösség kiirtásának kísérletét látjuk az akkor történtekben. A sors könyörületes kezének tekinthetjük, hogy két hónappal a madéfalvi vérengzés után meghalt Adolf Buccow tábornok, Erdély katonai kormányzója, és helyére Hadik Andrást nevezte ki Mária Terézia. Hadik András vitézségével emelkedett közhuszárból tábornokká, ő volt az, aki a 7 éves örökösödési háborúban huszárokból és gyalogosokból álló hadtestével elfoglalta Berlint. Hadik András 1764–68 között Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa, az erdélyi kormányszék vezetője volt. Ebben a tisztében Magyarországon elsőként ő indítványozta a jobbágyrendszer felszámolását. Hadik András azonnal feloszlatta a madéfalviak ellenében buzgólkodó „bűnfenyítő bizottságot”, az iratokat más testületnek kellett átadni, amely hamarosan megállapította, hogy a legtöbb elmarasztaló ítélet eltúlzott és alaptalan, ennek alapján Hadik András gróf kegyelmet kért a madéfalvi események miatt elítéltek számára. Mária Terézia 1765 de-cemberében alá is írta kegyelmi rendeletét, de az erőszakkal létrehozott határőrségen már nem változtatott. Alapcélját végül nem érte el: a székely közösségi társadalmat nem osztotta meg véglegesen, nem vált az uralkodó kezében bárhol, bárki ellen bevethető sereggé – 1848-ban a székely csapatok egyértelműen a magyar szabadságharc mellé álltak, nem támogatták a császári önkényt. Hadik András 1769-ben más, hasonlóan felelős megbízást kapott mint a karlócai illír nemzeti kongresszus királyi biztosa. 1774-ben a Habsburg Birodalomhoz csatolt Galícia első kormányzója lett, és akkor újra segíthetett a madéfalvi események miatt bajba került székelyeken. Galíciai tisztsége mellett császári-királyi tábornagy és az udvari haditanács elnökeként a császári-királyi hadsereg első számú katonai vezetője. Galícia kormányzójaként kegyelmet kért a Moldvába menekült székelyeknek, akiket így megkerestetett, és Bukovinában letelepített, földet adva nekik. Így jött létre Istensegíts, Fogadjisten, valamint Andrásfalva, Józseffalva és Hadikfalva. Öt falu, ahonnan aztán több hullámban költöztek haza Erdélybe és Magyarországra a Madéfalváról Moldovába kimenekült székelyek utódai. 

Hadik András abban a korban élt, amikor Magyarország politikai mozgástere hihetetlenül leszűkült, a magyarság minden lépését gyanakodva figyelte az udvar. Bár a Habsburg Birodalom legjelentősebb országa volt, a birodalom hadereje a magyar katonákra alapozott, de az ország valódi helyzetét jellemzi, hogy gyárakat nem volt szabad itt építeni. Hadik András személyes karrierje ámulatba ejt – kisnemesi származása ellenére az udvari haditanács elnöki székéig emelkedett, egy időben ő volt a Habsburg Birodalom hadseregének főparancsnoka. Előbb magyar, majd birodalmi grófi címet kapott, jelentős birtokokkal. Művelt, sokoldalú embernek tekinthetjük, jelentősek a hadtörténeti írásai is, amelyek németül jelentek meg. Az ő személyéhez kapcsolták id. Fridvalszky János tanulmányát, amelyben Erdély gazdasági viszonyait elemzi. A téves állítást történészek pontosították, de tény, hogy Hadik András gyűjtötte Erdélyben a gazdasági-földrajzi információkat, és egységes jelentésbe foglalva fölhasználta őket feladatai során. Azt vélhetnők, hogy tisztségei révén fontos nemzetpolitikai döntéseket is hozhatott volna. A madéfalvi rebellisek védelmét, megmentését, a Moldvába „csángált” székelyek jelentős részének összegyűjtését, letelepítését, magyar közösségben tartását ma már fontos nemzetpolitikai lépésnek tekinthetjük. A XVIII. századot a magyar nemzeti művelődés ébredése korának szokták tartani, annak a kornak, amelynek vannak fontos művelődési magyar törekvései, de politikai-társadalmi szempontból kárhoztatják a korszak vezetőit. Hadik András talán az a kivétel, akinek teljes életpályáját elemezve felismerhetjük, hogy tetteit nemcsak az egyéni eredményesség, hanem a közösség fejlesztése szempontjai alapján is értékelhetjük. 

A madéfalvi veszedelem 258. évfordulóján is hajtsuk meg fejünket Zöld Péter és Beke István páter, valamint a szentmiklósi Ferencz Antal, a menasági Mihály Jakab, a szentkirályi Lestyán Miklós és a vacsárcsi Bíró István mellett Hadik András tábornok előtt is, aki nemcsak igyekezett, de legalább részben orvosolta is a madéfalvi veszedelem által okozott sebeket. Köllő Miklós mellett Nyirő József regénye, Szopos Sándor és Barabás Éva festményei méltó emléket állítottak a madéfalvi tragédiának, Hadik András emlékét Budán őrzi lovas szobra, de itthon még adósai vagyunk.