Interjú Novák Csaba Zoltánnal

A történelem nem fekete-fehér

A száraz tények és évszámok mögött mindig ott rejlik az ember, a szereplők egyéni sorsa, félelmei és döntései. Az 1956-os forradalom évfordulóján Novák  Csaba Zoltán történésszel beszélgettünk arról, hogy miként élték meg az erdélyi és marosvásárhelyi emberek a budapesti eseményeket, mit jelentett a forradalom nélküli megtorlás, és hogy hogyan lehet megőrizni a tartásunkat a legnehezebb időkben is.

A rockzenétől a tudományos kíváncsiságig

– Történészként mi az a személyes élmény vagy történet, ami miatt számodra ez a téma kiemeltté vált?

– Vidéki családban nőttem fel, amely különösebben nem érdeklődött a politika iránt, így gyerekként nem találkoztam ‘56-tal. Később, fiatalon a kultúrán keresztül érintett meg a téma: a rockzenében – a Hobo Blues Band vagy az East dalaiban – és a filmekben, mint pl. Gothár Péter Megáll az idő című alkotása. Ezekben benne volt az üzenet, hogy a magyar társadalmat mennyire meghatározta ‘56. Ebből az élményből csöppentem bele később történészként a téma kutatásába.

– Hogyan jött az ötlet, hogy történész legyél?

– A viccesebb válaszom az, hogy nem lehettem rockzenész vagy jó író, így maradt a történelem. A mélyebb válaszom pedig az, hogy mindig is nagyon szerettem megérteni, hogy egy-egy közösség miért és hogyan reagál bizonyos történelmi helyzetekre. Hajtott a tudományos kíváncsiság: látni akartam, hogy a kommunista hatalomátvételt követően az erdélyi magyarság hogyan tudott reagálni az új körülményekre.

Emberek a levéltári akták mögött

– Amikor az ’56-os erdélyi sorsokat és aktákat kutatod, megállsz-e még egy-egy emberi történetnél?

– Igen. A történész is ember, benne is lezajlanak lelki folyamatok. Átérzem annak a sorsát, amikor valaki egy adott történelmi helyzetben nehéz döntések és kihívások elé kényszerül. Számos olyan történet van, ami mélyen megérintett. Saját társadalmi-politikai tapasztalattal a hátam mögött bele tudok gondolni abba, milyen lehet az, amikor válaszul kényszerülsz, és döntened kell; amikor szembe kell nézned olyan eszmékkel, amelyekben hittél, de kiderül róluk, hogy nem olyanok, mint amilyennek elképzelted. És bele tudok borzongani abba is, amikor valakit a társadalmi származása vagy a politikai opciója miatt kikiáltanak osztályellenségnek, elhallgatottságban kell élnie, vagy extrém esetben évekre leültetik a börtönbe.

– Van olyan konkrét történet vagy személyiség, aki különösen megmaradt benned?

– Kapásból Dávid Gyulát említem, aki nagyszerű tudós, és már 94 év fölött jár. ‘56-ban megfogalmazta a rendszerrel szembeni véleményét, leülte érte a büntetését, majd képes volt visszaintegrálódni, túlélni a rendszer sötét időszakát. Ennek ellenére tartással, tiszta fejjel és lélekkel ért el magas szintű szakmai sikereket.

Hírek, remények és félelmek 1956 őszén

– Hogyan jutott el a budapesti események híre az erdélyi otthonokba?

– Bár létezett egy belső „vasfüggöny” a két ország között, az 1950-es évek közepére elindult némi nyitás: diákkedvezmények, kutatói utak révén, emellett a magyarországi rádiót is lehetett fogni. Így a tájékozottabbakhoz – főként iskolákon, egyetemeken, egyházakon keresztül – eljutottak a hírek.

– Milyen volt az első reflexió az utcákon: a remény vagy a félelem volt az erősebb az erdélyi magyarokban?

– Ez nem fekete-fehér történet. Nem úgy kell elképzelni, hogy minden erdélyi magyar automatikusan forradalmárrá vált. 1956 októberében az erdélyi magyarság rendelkezett olyan vívmányokkal, amelyekről ma sokan csak álmodoznak: létezett a Magyar Autonóm Tartomány Marosvásárhely központtal, önálló magyar nyelvű orvosi egyetemünk volt, folyóirataink, magyar iskolahálózatunk. Ezt az ‘50-es években sikerült kialkudni a román pártvezetéstől. Ugyanakkor az ideológiában hívők számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rendszer korrekcióra, reformra szorul. Vegyes érzések uralkodtak, de a lelki együtt gondolkodás, az együtt lélegzés a magyarországiakkal egyértelműen dominált. Egyfajta bizonytalansággal vegyes remény élhetett az emberekben.

– Volt-e különbség a fiatal és az idősebb generáció reakciója között?

– Természetesen. Az erdélyi magyarság nem egy homogén tömb. Nagyon sokan tagjai voltak a kommunista pártnak, intézményeket vezettek, így ők szkeptikusabban, visszafogottabban figyelték az eseményeket. Akinek félnie kellett az egzisztenciájáért, az óvatosabb volt. Ezzel szemben a fiatalok, különösen az egyetemi és a gimnáziumi diákság körében sokkal bátrabb, merészebb megnyilvánulások történtek. A szimpátiatüntetések, mozgalmak elsősorban körükben szerveződtek. Összességében azonban ‘56 megmutatta: a határok lezárása ellenére létezik egy lélekbeli kötelék, egy „képzeletbeli haza a magasban”, ami bizonyította, hogy a nemzetrészek együtt pulzálnak.

A forradalom nélküli megtorlások területe

– Milyen emberi gesztusokon keresztül mutatkozott meg a szolidaritás?

– Erdélyben nem volt tömeges forradalmi megmozdulás, ez sokkal inkább a forradalom nélküli megtorlások terepe volt. A szolidaritás apró gesztusokban nyilvánult meg: például amikor valaki halottak napján fekete szalaggal a karján ment ki a temetőbe. Egy diktatúrában egy-egy ilyen gesztusnak óriási súlya volt, a Securitate is kiemelten figyelte ezeket.

– Mikor vált érezhetővé a Securitate elnyomása?

– A román pártvezetés először megijedt, hírzárlatot és határzárat rendelt el, de engedményekkel is próbálkozott. Miután a kedélyek lecsillapodtak, levonták a következtetést: a magyar kisebbség veszélyforrást jelent. Megkezdődtek a letartóztatások és az intézményrendszer felszámolása. ‘56 közvetett következménye volt a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése, a magyar iskolák és a marosvásárhelyi orvosi egyetem átszervezése, valamint a különálló kolozsvári magyar egyetem felszámolása is.

– Ez az időszak hogyan dúlta fel a családok életét?

– Akit megcímkéztek – osztályellenségnek, kuláknak, ‘56-os szimpatizánsnak –, annak a családja és a gyermekei is hosszan tartó trauma áldozatai lettek. Sokan nem tanulhattak tovább, nem dolgozhattak a képzettségüknek megfelelő helyen. Számtalan embert kivégeztek vagy börtönbe zártak, a családoknak pedig sokszor el sem mondták, mi történt velük.

A bizalmatlanság hálója és az erkölcsi dilemmák

– Találkoztál-e olyan megrázó dilemmával, ami gondolkodóba ejtett?

– Igen. Óriási dilemma volt például a marosvásárhelyi értelmiségiek számára, amikor a párt összehívta őket, hogy ítéljék el a magyar forradalmat: napokig tartott a huzavona. De dráma az is, amikor valaki kényszerből vagy meggyőződésből együttműködik a hatalommal. A perekhez tanúk kellettek, és a bizonyítékokat gyakran más magyarok szolgáltatták. A történész feladata nem a pálcatörés, hanem a belső folyamatok bemutatása.

– Hogyan alakította át ez a kollektív félelem a közösségi bizalmat?

– A Securitate az 1950-es évek második felétől kezdte el szisztematikusan kiépíteni a kiterjedt besúgóhálózatot a magyar közösségekben. Minden intézményben jelen kellett lennie valakinek, aki jelentett. Ez a legsötétebb hozadéka az korszaknak: a hatalom arra kényszerítette a kis és nagy közösségeket, hogy állandó gyanakvásban, a megfigyeltség félelmében éljenek. Ez a kölcsönös bizalmatlanság évtizedekre meghatározta az erdélyi magyar társadalom közhangulatát.

A történelem tanulsága a jelen generációinak

– Ha a mai fiatalok szemével nézzük: mit adhat a mai generációnak az 1956-os erdélyi emberek helytállásának és sorsának megismerése?

– A legfontosabb tanulság az, hogy utólag a történelem mindig igazságot szolgáltat. Hiába próbálták ‘56-ot ellenforradalomnak bélyegezni vagy törölni az emlékezetből, az igazság felszínre került. A fiataloknak látniuk kell, hogy a történelemhamisításnak nem szabad teret engedni.

A másik üzenet, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs választás: ha az embernek van saját egyénisége, értékrendje, azt fel kell vállalnia. Ugyanakkor azt is üzenném a fiataloknak, hogy ne engedjék meg semmilyen hatalomnak – legyen az szimpatikus vagy antipatikus –, hogy olyan helyzetet teremtsen, amely kiszolgáltatottá teszi az egyént. Amikor egy politikai erő hegemón helyzetbe kerül, előbb-utóbb vissza fog élni a hatalmával. ’56 fiataljai pontosan ez ellen emelték fel a szavukat. Ha egy hatalom rátelepszik a társadalomra, fel kell lépni ellene – ha azonnal nem is sikerül megdönteni, legalább ütünk egy szöget a koporsójába.

– Ha abban a korban éltél volna, hogyan reagáltál volna?

– Ismerve önmagamat, nem vagyok egy hősies alkat, aki benzines palackkal rohan a barikádokra. De nem szeretem a hazugságot, és nem tűröm, ha egy hatalom megpróbálja elnyomni az önálló értelmiségi létemet. A magam eszközeivel – írással, tanárként vagy kutatóként – mindent megtettem volna azért, hogy a diákjaim és kollégáim előtt leleplezzem a hatalom szorítását. Bízom benne, hogy ennyi bátorság szorult volna belém.

A beszélgetés végén Novák Csaba szavai nem egy távoli, történelmi fejezet emlékképeiként csengenek vissza, hanem élő, ma is érvényes figyelmeztetésként. 1956 erdélyi fejezetei nemcsak a szabadságvágyról és a hatalom elnyomó gépezetéről szólnak, hanem az egyéni felelősségről, a tisztánlátásról és a belső tartás megőrzéséről is.