*Írisz Ház
Forrás: Diakónia Sepsiszentgyörgy Facebook-oldala
Ülj le a kőre!
Az önzetlen segítés, a mindennapi kimerülés és a támogató emberi kapcsolatok fontossága állt annak a rendezvénysorozatnak a fókuszában, amelyet június 12-én, pénteken tartottak meg Marosvásárhelyen, az alsóvárosi református templom közösségi tereiben. A délutáni alkalmak egy nemes jubileum köré szerveződtek, és a segítők belső erőforrásaira, valamint a közösség megtartó erejére irányították a figyelmet.
A program 17 órakor egy különleges mérföldkő megünneplésével vette kezdetét: az „Ápold, add tovább!” elnevezésű jubileumi rendezvényen az egyházközség a fogyatékkal élőkért indított programjának 5. évfordulójára emlékezett vissza. Az alkalmon Jakab István lelkipásztor igét hirdetett, majd köszöntőt mondott Csenteri Levente esperes, Makkai Péter lelkipásztor, Imreh Jenő alsóvárosi lelkipásztor, Veress Zoltán Róbert presbiter, valamint Vajda Lajos presbiter. A rendezvény fényét emelte, hogy az alsóvárosi ifisek bemutatták a Kezek című megható pantomimdarabot.
Ez a jubileumi alkalom adta meg a tökéletes felvezetést a 19 órakor kezdődő telt házas előadáshoz, amelyen dr. Tapolyai Emőke pszichológus kifejezetten a segítők kimerülésével, belső erőforrásaival és kapaszkodóival foglalkozott. A szakember rávilágított arra, hogy miért elengedhetetlen az önismeret és a valódi közösség a mindennapi kihívások túléléséhez.
Dr. Tapolyai Emőke pályája során rengeteg nehézséggel és emberi szenvedéssel találkozott. Előadásában külön kitért azokra a hétköznapi hősökre – például a különleges nevelési igényű gyermekeket nevelő szülőkre, pedagógusokra és segítő szakemberekre –, akik számára a mindennapi élet az átlagnál sokkal nagyobb kihívást jelent. Hangsúlyozta, hogy az ő küzdelmeik és folyamatos helytállásuk sokszor láthatatlan a külvilág számára.
A közösségi média illúziója és a saját határaink
A szakember rámutatott egy modern kori csapdára: a közösségi média azt a tévhitet kelti bennünk, hogy egy tökéletes világban élünk, ahol mindenki más élete kerek és problémamentes. A valóság ezzel szemben az, hogy mindannyian küzdünk, mindannyian kapunk és okozunk sebeket. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy a fáradtság általános tapasztalat, és nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, máris könnyebb hordozni a saját terheinket.
A pszichológus kiemelte a saját határaink beismerésének fontosságát: az egészséghez hozzátartozik, hogy energia, idő és odafigyelés szempontjából tisztában legyünk a korlátainkkal. Sokszor saját magunkat ítéljük el, amiért nem bírjuk tovább a terhelést, ráadásul a társadalmi elvárások és a környezet visszajelzései is fokozhatják a megfelelési kényszert vagy a szégyenérzetet.
Test és lélek egyensúlya: az öngondoskodás felelősség
A mentális egészség szorosan összefügg a testünk állapotával. A fizikai kimerültség egyértelműen kihat a belső küzdelmeinkre: a fáradt ember türelmetlenné válik, torzan látja a világot, idővel pedig alvászavar, szorongás és kimerültség jelentkezhet nála.
Dr. Tapolyai arra figyelmeztetett, hogy meg kell tanulnunk törődni magunkkal, ami nem önzés, hanem felelősség. Ha egy édesanya kimerül, az az egész családra kihat; ha egy vezető roppan össze, azt az egész közösség megérzi. Szükség van arra, hogy időnként tudatosan megálljunk, levegyük a páncélt, és megengedjük magunknak a pihenést és a feltöltődést.
Visszatérés a „kispadok világához”
De honnan meríthetünk erőt a folytatáshoz? A szakember két fő irányt javasolt. Egyrészt érdemes visszatekinteni a múltba, és számba venni azokat a belső erőforrásokat és apró tevékenységeket (legyen az olvasás, alkotás, kertészkedés), amelyek korábban már igazoltan segítettek a nehezebb időszakokban.
Másrészt elengedhetetlenek a hús-vér kapcsolatok. Bár a virtuális térben azt hisszük, rengeteg barátunk van, valójában egyre magányosabbak vagyunk, és elfelejtettünk egymás szemébe nézve igazán jót beszélgetni. Dr. Tapolyai szerint vissza kellene hozni a házak előtti „kispadok világát”, a személyes történetek megosztását, amelyek sokkal gyógyítóbbak bármilyen közösségi médiás bejegyzésnél.
A kutatások is egyértelműen igazolják, hogy a valahová tartozásnak és a támogató közösségnek mekkora megtartó ereje van, amit az alsóvárosi egyházközség 5 éve működő, példaértékű kezdeményezése is hűen bizonyít. Az alkalmak során egy elgondolkodtató kérdés is elhangzott: van-e az életünkben legalább három olyan ember, akit a legnagyobb bajban bármikor felhívhatunk? Ha igen, a megosztott terhek által már nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben.
