Édesanyám, én és Az áruló avar kagán

• 2014-05-30 13:36:25

– Nagy Borbála Az áruló avar kagán c. regényének bemutatója* –

Forrás: Kolozsvári Magyar Főkonzulátus

Nem arról beszélnék, amit Nagy Borbála írónőről a Wikipédiában, vagy akár a Romániai magyar irodalmi lexikonban írnak. Inkább arról szólnék, mennyire megtisztelő számomra, hogy szülővárosomban, Kolozsváron, ilyen nagyszámú közönség előtt beszélhetek, és ezt Édesanyám regényéről tehetem.

Először is szeretném Nagy Borbála leszármazottainak köszönetét tolmácsolni a főkonzul úrnak, hogy megadta a lehetőséget arra, hogy itt, a főkonzulátuson emlékezzünk, Kuti Márta szerkesztő asszonynak és Szabó Csaba sorozatszerkesztő úrnak, akik önzetlen munkájukkal lehetővé tették, hogy Az áruló avar kagán kézirat nyomtatott regénnyé váljon. Köszönet unokámnak, Nagy Borbála dédunokájának, Nagy Zsombornak, a regényt díszítő és kiegészítő grafikák elkészítéséért.

Külön öröm, hogy ezt az eddig kiadatlan regényt, Az áruló avar kagánt éppen 2014-ben sikerül az olvasók kezébe adni, amikor Nagy Borbála születésének 110. és halálának 20. évfordulója van.

Eddig megjelent regényeinek főhősei általában a történelem egy-egy korszakában meghatározó szerepet játszó nők, és ennek révén a női lélek titkainak kutatása, amit ugye, mi, férfiak, bármit is tennénk, sohasem érthetünk meg. Majdnem minden női alakjának megformálásánál visszaköszön Édesanyám dédnagyanyjának és nagyanyjának erős személyisége, akik életükben meghatározó politikacsinálók voltak szülővárosukban, Csíkszeredában, és viselt dolgaik szállóigékké váltak családi körben.

Ez a regénye, az előzőektől eltérően, nem egy központi női alak köré íródott, hanem több nő köré, és itt már a férfi szereplők is szót kapnak, de vitathatatlan, hogy a cselekmény fordulópontjainak meghatározását, és a mit, miért kérdésre a választ továbbra is a női alakok akarata dönti el.

Regényeit kiadás előtt újra és újra átírta, csiszolgatta a bennük elrejtett gondolatokat, tanulságokat. Így az első és az utolsó mondat leírása között gyakran tíz év is eltelt. Ha ehhez hozzászámoljuk az előzetes forrás- és adatgyűjtést, és ezekből a történelmi összefüggések kiderítését, nem túlzok, ha azt állítom, egy-egy műve 20–25 évet is forrt, érett benne, amíg véglegesen kiírta magából. Természetesen több regénynek volt ez a sorsa párhuzamosan.

Egy-egy kiszemelt, kiválasztott személyről minden fellelhetőt alázattal felkutatni, hogy aztán a regényalak hiteles hús-vér emberré váljon, hasonlatos egy kitartó, következetes nyomozáshoz, nyomozás, amiben a kiválasztottnak semmi esélye nem volt a menekülésre Édesanyám éleslátása és ítélete elől, és csak idő kérdése volt, mikor leplezi le újabb regényében a főhős viselt dolgait, a hivatalos és hagyományos történelemírástól eltérő véleményének is hangot adva. Így jártak többek között Bizáncban Theodora császárnő, Claudia az ókori Rómában vagy akár Kasszandré, a trójai királylány.

Ha olvasmányaiban valami érdekesre bukkant, amiből eredeti és mások által még meg nem fogalmazott történelmi következtetéseket lehetett levonni, mindig megosztotta velünk, gyermekeivel és unokáival, amit mi aztán megértettünk vagy sem, de ezáltal megtanultuk tőle a kitartást, a logikus gondolkodást, a „soha nem adom fel” hozzáállást és azt, hogyan kell egy-egy témát átfogóan és szisztematikusan összefüggéseiben látni.

Itt említeném meg, hogy Édesanyám olyan átfogó lexikális tudással bírt, hogy gyerekei számára valóságos élő lexikon volt. Gyermekkoromban, és később is, bármilyen problémával találkoztam az élet bármely területén, csak kérdeznem kellett, és Ő bármikor kész volt a kimerítő, érthető és logikus válaszra. Kivéve a matematikát, na meg a fizikát, mert fizikából, saját bevallása szerint, a leideni palacknál megállt a tudománya. Nem is csoda, ha olyan fizikatanártól tanult a múlt század elején, aki például hangtanból a hallható hangtartomány alsó határának érzékelését azzal próbálta megmagyarázni, hogy: „Amice, ha maga a rezgőcsárdásban másodpercenként harmincat fordul, akkor egy szép, mély búgó hangot fog kiadni magából…”

De térjünk vissza Az áruló avar kagán regényhez. Ez is egy olyan mű, amely legalább 25 évig készült, mert Édesanyámat a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság egész életében foglalkoztatta, és mindezen népeknek a rokonsága a bolgár onogurokkal is. A regény 1983-ban már kiadásra készen állt, de a kiadására témája miatt a rendszerváltás előtt nem volt esély.

A regény a kulturális és nyelvi kapcsolatokról is szól, ahogy ezek a népek más-más nevük ellenére, ha nem is azonos, de rokon nyelven beszélhettek, vallásukban, kultúrájukban sem sokat különböztek egymástól, és tulajdonképpen ugyanazt az etnikumot képviselték mindvégig az ókori és középkori Kárpát-medencében. Nem voltak semmivel se „barbárabbak”, műveletlenebbek, mint ebben a korban a többi európai nép, hanem ahogy ma mondanánk, egyszerűen mások voltak. Nem állítom, hogy ezek a feltételezések tények lennének, de ahogy telik az idő, úgy tűnik, jó úton halad a történelemtudomány ezeknek a feltételezéseknek a bizonyítása felé, főleg a régészet és a fejlődő genetika segítségével.

A regény központi és legizgalmasabb témája mégis az, hogy miért bukhatott meg a hatalmas, erős és legyőzhetetlennek hitt Avar Birodalom, amelyik a középkori Európában egyeduralomra törekedő két nagyhatalom, a Kelet-Római Birodalom és a Frank Birodalom közé beékelődve, több mint 200 évig sikeres volt a nomád és félnomád néptörzsek erős kézzel összetartott katonai szövetségének köszönhetően.

Melyek voltak ennek a bukásnak a belső és külső okai? Milyen szerepe volt vagy lehetett erre a kereszténység terjedésének abban a bizonyos „sötét középkorban”, amelyben a regény cselekménye játszódik? Valóban összetartó ereje volt, amint azt Szent István Magyarországa révén hisszük, vagy amilyen pozitív hatással volt a nyugat- és dél-európai kultúrák fejlődésére, annyira pusztító hatású volt a Kárpát-medencei félnomád kultúrkör számára?

Nagy Borbála a regényben ezekre a kérdésekre keresi a választ, és az olvasót az olvasással egyidejűleg továbbgondolkodásra is készteti.

Befejezésül hangsúlyozni szeretném, hogy Az áruló avar kagán nem történelmi szakdolgozat, nem történelmi értekezés, hanem szépirodalmi mű, történelmi regény. De ennek ellenére nincs benne semmi olyan állítás vagy utalás, ami bizonyíthatóan ne történt, vagy nem történhetett volna meg úgy, olyanformán, amint azt a regényben a szerző leírta. Az olvasmányosság mellett az írónőnek minden regényesen megírt állítása akár igaz is lehet, és rövid időn belül bizonyított történelmi ténnyé válhat.

Nagy Adorján

*Május 20-án, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a főkonzul meghívására volt a regény bemutatója. Az írónő fiának, Nagy Adorjánnak köszönet, hogy rendelkezésemre bocsátotta az ott elhangzott emlékező ismertetőjét. (Kuti Márta)