Tinódi Lantos Sebestyén, a hiteles tanú

• 2026-06-24 14:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegek, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (84.)

Az önfeladásba dermedt Magyarország 

A törökök Mohács után csak jó másfél évtized alatt ejtették hatalmukba a (kettős trónutódlás vitájában) sajnálatos önfeladásba dermedt Magyarország nagy részét. Ekkorra az ország részekre szakadt, a lakosság pedig a pártoskodás, a vallási villongás és az erkölcsi züllés lejtőjére hanyatlott. Bár költői értékei csekélyek, Tinódi históriás énekeit fontos és hiteles történeti forrásul használhatták történészek és írók, sokan még a jelenünkhöz közeledő időkben is. A Cronica Erdély történelmét János király halálától Fráter György meggyilkolásáig követi; leírja Egervár diadalát, Szondi György drégelyvári hősiességét, Török Bálint, Perényi Péter és Majláth István elhurcolását és fogságát, Temesvár vesztét stb. Balassi Bálint feltündöklése előtt pár pillanattal, a török elleni küzdelemre a lantos Tinódi így buzdít: 

Hadba szólító ének

„Csak Istenben vitézök bízjatok, / Mert ű lészön fegyvertök, paizstok. / Sőt Istennek mind meggyovónjatok, / […] Ellenségtöknek megbocsássatok, […] Tuggyátok aszt sok jámbor vitézök, / Régtől fogván ez pogán terekök / Elhordották, levágták nemzettök, / Pusztították, rablották földetök. […] Ne futamjék senki közzületök, […] Krisztus Jézust felkiálcsátok, / Az Szentlelköt kérjéték, hívjátok, […]” (Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni.)

Egy hadba szólító énekben is lantosunk három különböző bibliai párhuzamot sorol fel a magyar küzdők bátorítására: Holofernész és Judit történetét, Nabokodonozor útját Jeruzsálembe, illetve Dávid és Góliát párharcát. A vers csattanója pedig a Szolnokért vívott csatazajba olvad: „Jézust, Jézust üvölcsünk, ropp, csatt, katt.”  (Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni utolsó, 80. sora.)  

Bal kezére súlyosan megsebesülve fogott a dalnoki hivatásba

Tinódi Sebestyén szülőfalujának tisztségére két település is számot tart: a Fehér megyei, illetve a baranyai Tinód község egyaránt. Dunántúli jobbágycsalád gyermeke volt, eleinte papi pályára készült – tudott latinul. Fölserdülve Török Bálint udvarában vállalt szolgálatot. A török ellen vívott csatákban 1537-ben bal kezére súlyosan megsebesült, ekkor fogott a dalnoki hivatásba, és ekkor írta első énekét, a mitológiai tárgyú Jazon és Médea címűt. Miután Szolimán fogságba hurcolta Török Bálintot, hűséges udvari deákja vándorútra kényszerült. Vendégszeretettel látták mindenütt, több előkelő pártfogója akadt. Főképpen Nádasdy Tamás országbíró volt különös jóakarattal hozzá és családjához. 1553-ban I. Ferdinánd király három fiával és két leányával együtt a magyar nemesek sorába emelte az országos hírű, protestáns, de császárpárti lantos Tinódit. Nem kassai otthonában, hanem Nádasdy Tamás nádor sárvári birtokán hunyt el 1556 januárjában. A korabeli viszonyokra jellemző módon és Balassi élettörténetéhez is kapcsolódva, a lantos Tinódi Sándor nevű fia részt vett a Bekes Gáspár-féle felkelésben, és ezért Báthory István kivégeztette 1575-ben. Tinódi másik két fia eltűnt, két lánya férjhez ment, özvegye kedvezményes adót fizethetett…

A sokféle részögösről 

Témánk szempontjából különösen ide kívánkozik Tinódi egyik ihletett éneke, A sokféle részögösről című. Száznyolcvan sor, minden sor tizenhárom szótag 4/4/5-ös ütemfelosztással. A költemény dallama szépen követi a csipkelődő, feddő és jóra intő tartalmat (Lantos Szabó István: Tinódi lantja, avagy hogyan hangzanak a Cronica dallamai. Kriterion 2008, 179–197.); az ének meghallgatható akár a világhálón. Az énekszerző mester először „az jó bor” isteni eredetéről szól, a Teremtés könyvéből idéz (Ter 9:20–27). Elbeszéli, hogy a vízözön alkalmával a szőlő együtt menekült Noéval és állatseregletével, aztán az ár elvonulása után egy-egy magasabb szőlőhegy újra teremni kezdett. A szőlőtermést addig harapdálta egy bakkecske, hogy megvidámodott. Ezután Noé gondozta szőlőjét, sőt mi több, oroszlánnak, majomnak, disznónak és kecskének a vérével öntöztette a tőkéket. Amikor aztán hordókban állt már az újbor, „Egy kedvében az jó borban Noé köppente” (hörpinte, titokban és gyorsan elnyelt, elbeszélő múlt). Igen ám, de megrészegedett, s „szertelenül ruhájában ő elaluvék”. Amint annyi reneszánsz freskón láthatjuk, a mámorában szinte meztelenül alvó Noé „szemérme” napvilágra kerül. Noé két tisztelettudó fia, Sém és Jáfet betakargatják apjukat, de a legkisebb fiú, Kám kineveti atyját, Noé pedig megátkozza Kámot, aki Afrika népeinek az őse… (lásd pl. Benozzo Gozzoli: Szőlőszüret és Noé részegsége, 1469–1484, 26 db [!] freskó a pisai Camposanto falain). 

A részegség válfajainak leírása

Első „borivóknak való” (majd Balassi Bálint kifejezése lesz) költeményünk középső, leghosszabb részében precíz diagnózist állít fel arról, hogy a bor mértéktelen fogyasztása mennyiféle módon rontja meg a különböző alkatú és jellemű embereket. A részegség válfajainak leírása intő figyelmeztetéssel kezdődik: 

„Részögösök megércsétök ti rendötöket,

 Az bor miá külömb-külömb természettöket.” (Sokféle részögösről, Cronica, 49–50.)

Tinódi a rész-egész homeopatikus, ok-okozati megfeleltetések alapján állítja, hogy az oroszlánvérrel öntözött szőlő borától elázottak bátor és harcias részegek lesznek, a majomvérrel öntözött szőlő bora játékos kedvet szít, a disznóvérrel itatott szőlő bora sárban fetrengő részegséget okoz, a kecskevérrel öntözött szőlő borától pedig a részegek öklelnek, tombolnak, szökdösnek. A bort egyesek nem is isszák, hanem harapják, marják, aztán gonoszul táncolnak. Aztán a szerző sorolni kezdi a részegségek válfajait. Az első fajtája a részegesnek „alázatos, békességös, / Az második csak garázdás és oly versönyös”. A harmadikféle részeges bűntudatot érez, a negyedik elvész a részletekben, s valami „apróságot” kíván, az ötödféle dúl, fosztogat és lop, a hatodféle hallgat, mintegy megnémul. Hetedfélék bölcselkednek a hitről, nyolcadfélék pedig az udvar intrikus cselszövői, akik szennyes és csalárd beszédükkel egy-egy egész nemesi udvart megrontanak, és mégis hangadók lehetnek, mert addig is mások a maguk önző dolgaikba merülhetnek… A hegedűsök, lantosok a nyolcadféle részegek mellett nem jutnak szóhoz, bánatukban inniuk kell „jó kedvvel”. Tinódi szarkazmusa a felsorolás gondolatritmusában egyre fokozódik. A kilencedikféle részeges függőségében csak a bort szimatolja, a tizedik jól bírja, és virradatig iszik egyvégtében, a tizenegyedik gazdagnak képzeli magát részegen. A „tizenkettődik” elsőrangú méregzsák: „az hásárton mindent elvisz”. A tizenharmadikféle iváskor eszét veszti, a tizennegyedik csoport ivói bujdosnak, és „Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak”. A tizenötödik-féle részeges négy lábra ereszkedik, „vélnéd baromnak”, a tizenhatodik borzas, mosdatlan, puhány, beesik a pincébe. A tizenhetedik addig civakodik és szidalmaz, hogy verekedés közben akár gyilkosságba is esik. A tizennyolcadik csoport részegesét a hányás sem akadályozza meg a további borozásban: addig iszik, amíg „rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik”. A tizenkilencedik-féle részeges ígérgetős, de csak a „hazug ageb” nevet érdemli. A huszadikféle szintén a maga szolgálatait ajánlja, de valójában nem lehet rá számítani – részeges… A nagy felmérést követően, a 120. sortól kezdődően a szerző mintegy szédelegve summázza, hogy „a bornemiszják” és „a bormegiszják” között igen képlékeny és tűnékeny a határ. Az absztinensek olykor csak fösvénységből és képmutatásból nem isznak, miközben „az bor szaga ő fejöket ott általhatja”, és az udvarházak ravasz gazdái vendégeik italát felerészt felvizezik. Tinódi áttér a szebbik nem szokásainak ecsetelésére: parádésan leplezi le a „nagy gyengén” élő leányok és asszonyok zugevő és zugivó természetét, és még élesebb és ijesztőbb társadalmi tablót fest az italfüggőség szörnyű következményeiről: 

A szebbik nem szokásainak bemutatása 

„Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,

Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.

Ezöst kannácskát az pincébe eligazítnak,

Regtől fogva kit éfélig meg sem száraztnak,

Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.

Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,

Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,

Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.

Vénasszonyok, jaj szegényök, ők is kullagnak,

Setét h[s]erre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,

Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.

Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,

Tejök jűjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,

Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.” (Sokféle részögösről, Cronica, 134–147.)

Tinódi képsora jól ábrázolja, hogy az úri nők züllését szorosan követi (avagy megelőzi?) a szegény asszonyok tönkremenése, és a részegség a gyermekek életét is veszélyezteti. A dajkák isznak, hogy több tejük legyen, ittas állapotukban pedig agyonnyomják a rájuk bízott gyermekeket: William Hogarth (1687–1764) másfél évszázaddal későbbi rézmetszetein láthatunk hasonló jeleneteket, majd Petőfi Apostolában (1848)! 

Az énekszerzők sorsát is ecseteli 

Költeménye vége felé Tinódi odakölti magát is a versbe: ő maga különösen haragszik a hopmesterekre, akik a szegény énekszerzőktől sajnálják a jó bort. A szegény énekmondók gyorsan felköppentik kis borukat, de ha elzörgetve dalukat, munka közben elszunnyadnak s vétenek, olykor megbotozzák őket… A sok hangulatos közelkép után panoramikusan láthatjuk a piacot, ahol a bormérés is történik. A kofák körben ülnek szenes ládikákon: „Széken ülő sok tolvajok, lesnek piacon”. Felvizezik a bort, úgy csapják be vevőiket, és közben a háborús idő is megnyilvánul, hiszen a piacon lábatlankodó fiatalok a szénbe puskaport gyúrnak, ami fel-fellobban, és el-elperzseli a környéket! A kofák pedig, ha túlélik a napot, jól berúgnak, és hazatérve családjukat éheztetik, szomjaztatják… Közvetlenség és kívülállás, tragikum és groteszk szatíra egymást erősíti ebben a hiány- és szenvedélybetegséget ostorozó énekversben. A hiányzó erkölcsi-társadalmi biztonságot kifejező képek pedig, a vers rétegei a részegséget előadva mintegy egymásba kapaszkodnak és egymásban botlanak el. Tinódi úgy búcsúzik, hogy előbb visszatér a kezdő gondolathoz: a jó bor Isten ajándéka, mértékletesen fogyasztva egészségünkre válik, a nemzet életét és Isten dicséretét szolgálja. Szokásához híven, Tinódi megadja nevét és költeménye születésének helyét és idejét, végül – nagyon is életszerűen – az erkölcsi intést megtoldja a bort nem adó udvarbírák megátkozásával. 

„Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk,

Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne véccsünk,

Ha külömben cseleködünk, lelkünkben veszünk.

Az ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,

Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,

Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.”(Sokféle részögösről, Cronica, 174–180.) 

A hiteles tanú

Ha nem is volt minden tekintetben elsőrendű költő, Tinódi Sebestyén hiteles tanú volt egy olyan korban, amelyben nehéz volt egészségesnek maradni. A mértékletesség híve volt a borivásban, de a törökellenes harcra, a hitre és a nemzeti összefogásra buzdításban nem ismert mértéket. Ugyanilyen fontos volt számára a közösség szolgálata és az igazság keresése. Amint a Cronica előszavában írja: 

„kényszerítém én magamat ez szegény eszömmel [a magyar bajvívók] gondviselésére foglalnom, és ez egynéhány [h]istóriat megírnom öszveszednöm, és az közösségnek kiadnom […; betűhíven idézzük tovább] sokat farattam, futostam, tudakosztam, sokat es költöttem. Igaz mondo iambor vitezöktűl, kic ez dolgokba ielön voltanac ertekösztem, sem adomanyert, sem baratsagert, sem félelemert hamissat be nem irtam, az mi keueset irtam igazat irtam” (https://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xvi/tincron.htm).