Polcz Alaine – gyógyulva gyógyított

Betegek, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (73.)

Szívszorító összefüggések

„A frontról” Alaine a béke, a „felszabadulás” után feljut a szétlőtt Budapestre, onnan utazik haza Kolozsvárra. Hónapokon át életveszélyes beteg, többek között izzadmányos has- és mellhártyagyulladása van. Injekcióra nincs pénz, gyógyszer nincs. Mátyás Mátyás doktor formalinnal kezeli. Közben Alaine betegen is elvégez egy gyorstalpaló pedagógusképzést, levizsgázik, kinevezik Valkóra, de már nem tud odautazni. Állandó 40-41 fokos lázzal bekerül a híres Haynal Imre professzor kórházába. Prizniceléssel, csapolással, kalciuminjekcióval, szalicillal és nagyon szigorúan megkövetelt fekvéssel kezelik. Érkezik egy meglehetőst közömbös hangú levelezőlapja fogságba került férjétől. Átesik a Totenkreuz (halálkereszt) halálközeli „élményén”. Az addig „ismeretlen tartományból” (Shakespeare: Hamlet) visszahozzák, papot küldenek hozzá, aki kenetteljes beszédet mond, majd kezét a takaró alatt Alaine nyakáról a melle irányába csúsztatja... Röntgenbesugárzással kezelik, amit egy idő után, a sterilitástól tartva, megtagad. Tbc-s hashártyagyulladása és petefészekgyulladása nem enyhül. Haynal Imre professzorral éles vitába keveredik, mert fel akar kelni, járni akar, a lelke és élni akarása nem beteg... Egy vele egyidős, Etelka nevű székelyföldi nővér vakmerő segítségével titokban kiönti a nem használó gyógyszeradagjait (Kalmopirin, Rubrofen; 187), fel-feláll, járni próbál. Egyszer édesanyja lédús krumplisalátát, anyjától külön élő, őt addig nemigen látogató édesapja pedig bort hoz be neki, s mivel vizet alig kap, a saláta levét és a bort azonnal mind megissza. Gyógyulni kezd. Erőre kap. A hosszú nyár végén, hordágyon ugyan, de hazaengedik.

Kálváriája apránként ér véget

Kolozsvár tele van mindenféle poloskával, a vénás injekciót agyonszurkált karján a hozzá járó nővér többször mellészúrja... Beiratkozik a Ferenc József Tudományegyetem pszichológia szakára, de valójában már a Bolyai Egyetemre kezd el járni, a Sétatér mögött egy volt líceum épületébe. Eleinte ládákon ülve tanulnak, és tanáraik számára a diákok adnak össze ezt-azt, hogy ők, az oktatók valahogyan megéljenek... Az egyéni megbetegedések és a közösségi létbiztonság megingásának szívszorító összefüggéseivel zárul az Asszony a fronton: „Erdélyt Romániának ítélték. [...] az emberek napokig depressziósak voltak, fájt a fejük, szédültek, 

hányingerük volt, nem tudtak enni, volt, aki berekedt, és nem tudott beszélni, mások hasmenést, szorulást kaptak. Olyan csapás volt, amit nehezen tudtunk elviselni. De aztán próbáltunk talpra állni, próbáltunk élni...” (Asszony a fronton, 2005, 193).

Az egyetemista Polcz Alaine Budapestre költözik, elválik Vitányi Jánostól. Három évig nem tudja elengedni volt férje emlékét, végül egy álom segít neki a gyógyulás folyamatában (Asszony a fronton, 196). 

1949-ben végzi el a pszichológia szakot (már) az ELTE-n, és ugyanebben az évben lesz felesége Mészöly Miklósnak, akivel az író 2001-ben bekövetkező haláláig él együtt. Miklós Alaine első férjéhez hasonlóan megjárta a háborút, a házastársi hűséget ő is „lazán kezeli”... mégis együtt maradnak. Alaine-nek nem lehet gyermeke, de 1970-től kezdve a pesti Tűzoltó utcai gyermekklinikán dolgozik, játszószobát, majd szülői szobát hoz létre a klinikán. Angyali természete, tartalmas élete, könyvei, tanításai és pályája sok ezer gyermek, szülő, idős ember, barát, szomszéd, idegen, tegnapi, mai és holnapi ember segítségére szolgál.

A megkerülhetetlen és egyedülálló Világjáték 

A dinamikus játékdiagnosztikát és játékterápiát egyedülálló nóvumként kidolgozó könyvét Szávai Ilona és férje, az író Szávai Géza (Küsmöd, 1950 –) segítségével tudta kiadni (Pont Kiadó, 1999). Polcz Alaine a bábjátékkal szerzett tapasztalatai nyomán felfigyelt a nagy lehetőségre, ami abban nyilvánul meg, ahogy a gyermek a játékban egy egész világot építhet fel. Ez a világ bizonyára el tudja árulni a gyermek és családja problémáit, de azon túl még azokat az érzéseket is, amelyeket a játékvilág építőjében az emberi világ kelt – így jellemezte a pszichiáter Vikár György azt a lélektani valóságot, amelyre Polcz Alaine a dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia módszertanát és gyakorlatát alapozta. Megkerülhetetlen, alapvető kézikönyvének máig nincs párja a szakmában. Könyve konstruktív és projektív módszere szerint a kezelendő gyermek a maga környezete és élete különböző területeinek és jelenségeinek kicsinyített elemeiből álló játékot kap (házakat, embereket, természeti és meseelemeket, stb.). Egy tálcán vagy egy függöny takarásában, a figyelmes diagnoszta szeme előtt játszva úgy építi fel a világot, ahogy ő maga éli meg. A Világjátékot haszonnal forgathatja pszichológus, terapeuta, illetve minden pedagógus és szülő, aki a megértés és a segítés szándékával fordul a játékban feltárulkozó, s legtöbbször sajnos a felnőttek világától beteg gyermeki lélek felé.

Két leányregény 

Orvosi szempontból érdekes tényeket tartalmaz Polcz Alaine 2000-ben megjelent két szépirodalmi könyve is. Az egyik a Leányregény (Pécs, Jelenkor 2000), amely egy tengerparti nyaralás történetét beszéli el. A román tengerparti üdülőben a kommunista világot túlélni akarók különös csoportjával találkozik az Erdélyhez erős szálakkal kötődő írónő. Barátságos besúgók, csalók, csencselők, élni nem tudók és ügyeskedők elevenednek meg a könyv lapjain. Izabella és Terike élete egyáltalán nem rózsaszín lányregény. A csíki Izabella még otthon terhes lesz első udvarlójától, aki elhagyja. A lány elmenekül szülőfalujából, előrehaladott állapotban jódot ad be magának, amitől halva és... darabokban szüli meg magzatát. Kórházba nem mer menni, mert a magzatelhajtásért börtönbe kerülhet. Nemcsak életveszélybe sodorja magát, hanem visszatérően alhasi betegségek kínozzák, és mivel általában elhanyagolta magát, nyirokcsomói megnagyobbodtak, mandulája gyulladt, fogai (már hidak pótolják fogait) kezeletlenek. Így dolgozik a tengerparti szállodában, és csak túlélni próbál, miközben szeretetre-szerelemre vágyik. Ezért gyűlöli meg, sajnos, a nála jóval összeszedettebb Terikét, akivel pedig összetarthatna magyarságuk okán... Terike sikeres, talpraesett idegenvezető, de beszervezett besúgó hírében áll... A tengerparti halászfaluban az írónő döbbenten látja, hogy a mélyen vallásos ortodox családokban már a gyermekek is kicsiben, de élvezettel kegyetlenkednek, például szüleik mintájára a partra vetődő halakat kacagva a falnak csapdossák...

Az életed – beszélgetőkönyv a kidei Bíró Bertával 

A 2000-ben kiadott másik kötet (Az életed, Bíró Berta, Pont Kiadó) beszélgetőkönyv: a szerző egyik első, egész életre szóló barátnőjével, a kidei Bíró Bertával beszélget. Két asszony tárja fel mindazt, ami életüket összekötötte: múlt és jelen színeváltozásait. Mesélnek életükről, szeretteik sorsáról, a világról, a pusztulás veszélyéről, az elmúlásról – és a bensőséges bizalomról, a közösségi rend hitéről, amelyet hatvan éven át fenntartott barátságuk hozott létre bennük. Pedig mindkettőjük élete tele volt vesztességgel, gyásszal, lemondással, nélkülözéssel is. Berta alig mozdult ki szülőfalujából, és mégis, a sokat látott és tapasztalt emberek bölcsességével megbékél sorsával, az elmúlásra készen áll, de persze minden napjának hálásan örül. Érdemes megemlítenünk, hogy a beszélgetések idején, a rendszerváltozás után, amikor Romániában is családorvost kellett választani mindenkinek, Kidének még mindig nem volt orvosa! Hiába rendeztek be orvosi rendelőt, az orvos csak havonta egyszer látogatott Kidébe... Betegség, járvány, háború, téeszesítés, pénztelenség, sorscsapás, munkabaleset, rágcsálók és lustaság, igénytelenség elleni örökös küzdelmet folytat a Kolozsvár környéki kis falu. Kidében is vívja csatáit a szellem, a lélek, a nemzeti közösség, hogy éljen és fennmaradjon. E kettős küzdelem perspektívájából a kidei elvándorlók és a Budapestre költözött Polcz Alaine ugyanazért a bensőséges otthonérzetért küzd... Ez a beszélgetőkönyv nem kimondottan lírai alkotás, de tele van szépségekkel és mélységekkel. Itt és most emeljük ki a kidei és kolozsvári poloskairtós emlékek metaforikus tanulságát az összefogás elemi értelméről: „hol benzinnel dolgoztunk, hol flitteztünk, formalinoztunk – végül füstöltünk, úgy lehet kiirtani, ha az egész házban egyszerre füstöltetnek” (Az életed, Bíró Berta, 2000, kiemelés K.Zs., 132.)

A modern világ, az orvosképzés viszonyulása a halálhoz

Polcz Alaine több könyvet írt a halálos betegek szeretetteljes ápolásának és szakmai tudással felvértezett lelki gondozásának módszeréről – az általa kibontakoztatott hospice mozgalom sokrétű munkájáról, tapasztalatáról. Az Ideje a meghalásnak (Pont Kiadó, 1998) nagyon fontos könyv. Tíz fejezetében tíz különböző szempont szerint vizsgálja a halál és meghalás kérdéskörét. Kultúrtörténeti, történelmi, orvosi, filozófiai, erkölcsi, pszichológiai, farmako-klinikai, jogi és más, elméleti és nagyon is gyakorlatias megközelítésekkel tárja fel a meghalás körüli homályt. Már a bevezetőben elemzi a modern világ, benne az orvosképzés ellentmondásos viszonyulását a halálhoz: „[...] tabu volt. Orvosegyetemen nem tanították a haldoklók ellátását, pszichológusoknak sem. Így aztán orvos, nővér, családtagok, barátok egyformán felkészületlenek, többnyire nem tudnak mit kezdeni a haldoklóval, őszinte szó helyett szerepet játszanak, nem tudnak segíteni a szenvedő problémáinak megoldásában. Ügyetlenül küszködünk mindnyájan, hogy aztán magunk is egyedül maradjunk, mikor szembesülnünk kell.” (Ideje a meghalásnak, Pont Kiadó, 1998, 6.)

Hospice mozgalom – visszaállítani a halál méltóságát 

A jóléti és fogyasztói társadalomban újra járványos betegségek jelennek meg, mint az AIDS, a tuberkulózis, az érrendszeri, mozgásszervi és rákos megbetegedések „epidémia jelleggel terjednek” – írja a szerző a bevezetőben. Polcz Alaine nem habozik világosan fogalmazni:

„Az emberiség olyan körülményeket teremt, hogy a halált maga idézi elő: a közlekedési balesetek, öngyilkosságok, a banditizmus, anarchizmus, az állandó háborúk, atomfenyegetettség életünk részévé váltak. Ehhez járul, hogy játszunk is a halállal. A krimit gyermekeink velünk együtt élvezik – ugyanakkor nem szokás beszélni a természetes halál, a betegségben meghalt ember problémáiról” (Ideje a meghalásnak,1998, 5–6.).

A hospice mozgalom célja visszaadni a halál méltóságát, támogatni a családot, segíteni a beteget az utolsó napig teljes életet élni, szembenézve a halállal, segíteni a felkészülést és átlépést a másik dimenzióba, majd a gyászolók mellé állni. A könyv alaposan foglalkozik a klinikai halálból visszatértek beszámolóival, majd az eutanázia „divatos” kérdéseivel is, illetve nagyon sok esetleírást is bemutat.

Lépésről lépésre világítja meg a szerző, mi minden történhet és történik (jól-rosszul avagy „ideálisan”) egy halálos diagnózis tudomásul vételétől és az ezzel együtt kötelező, de nem hazug segítség- és reménynyújtástól a haragon, féltékenységen, letargián, a reménykedés fokozatain át az elfogadásig, a készülődésig, az „én” halálán át elkerülhetetlen exitus szeretetteli környezetben való átéléséig. Az Ideje a meghalásnak az elkerülhetetlen végről szól, és mégis a lehetőségek és a vigasztalások (tan-)könyve.

Egyéni és közösségi szinten minden gyász feldolgozása kulcsfontosságú feladat, vallja Polcz Alaine a Gyászban lenni (Pont Kiadó, 2009) című könyvében. Ez a hiánypótló könyv, mint az előbbi is, letehetetlenül izgalmas: tudós és író egyszerre mutatja be a gyászmunka természetét, szakaszait, elakadásait, illetve sikerét. Új és új fogalmakat (fixáció, tagadás érzelemmegfordítással, metabolizáció, hárítás stb.) érthetünk meg, új és új esettanulmányokat ismerhetünk meg, miközben –, mert kinek nincs el nem végzett gyászmunkája? – önmagunkban is rendet tehetünk.

Az utolsó mérföld (Pont Kiadó, 2007) című kötet beszélgetőkönyv (a kérdező Bitó László író, az előszót Nádas Péter írta); sok új ismeretet szerezhetünk belőle gyermekekről, életről, hitről, halálról, ellentmondó világnézetek egyeztetéséről – és önmagunkról.

Polcz Alaine szakácskönyvei, fennmaradt levelei, hang- vagy filmfelvételei egyszerre megrendítőek és pezsdítőek: lelki-szellemi megújulásra serkentőek. Ha mézest készített, ha az életéért küzdőnek segítséget nyújtott, ha bármit is tett és írt, Polcz Alaine mindenkor bátran, igazmondással, tudással és szeretettel gyógyított. Sorstársa és barátnője, a nagy költő, Nemes Nagy Ágnes így emlékezik rá:

„Amíg mézest ír, int feléje spontán,

Lila füllel egy encián-mező,

Angelus Silesius a polcán,

Ír könyves írt annak, ki szenvedő,

Noha cibálta őt is számos orkán –

Egyet találgathatsz: vajon ki ő?”

(Ír, ír, ír. Alinak szívből Ágnes. In: Szorongatott idill. Nemes Nagy Ágnes, Polcz Alaine, Lengyel Balázs, Mészöly Miklós levelezése 1955–1997. Jelenkor, 2021, 232.)