Száz éve szól a rádió. Legalábbis nekünk, magyaroknak. Hivatalosabban fogalmazva, 1925. december 1-jén indult meg a rendszeres magyarországi rádiós műsorszórás, amely hamar felzárkózott a világ élvonalába. Hogy a mai napig ott is maradt volna, az a tévedés kockázata nélkül aligha állítható, mégis ki merem jelenteni, mostanság nem aranykorát éli a magyar rádiózás. A médiatörténet szerint tény viszont, hogy ilyen korszakai is voltak az eltelt száz év alatt. Számunkra pedig, határon túli magyarok számára mindig sokat jelentett. Nehéz időkben, amikor igazából ez volt az egyetlen olyan kommunikációs csatorna, amely megállíthatatlanul tarthatta bennünk a lelket, minden nemzedéket valahogy hozzá tudott kötni a recsegő, hörgő, el-elhalkuló, mégis nélkülözhetetlennek tartott készülékhez. Sok olyan felejthetetlen emléket tudok felidézni most, idős koromban is, amelyek gyermekkori élményként rögzültek bennem. Az 1956-os események drámai hangfelvételei, élő adásai, Szepesi György izgalmas sportközvetítései, a Szabó család véget nem érő sorozata, a rádiókabarék felszabadító hangulata, a Himnusz szilveszterkor, a déli Játék és muzsika 10 percben, a Lőrincze Lajos éltette Édes anyanyelvünk, majd 1989 táján a rendszerváltás beérését tükröző, lelki tartást ösztönző műsorok, ’89 decemberében a temesvári vérengzés hangképeinek sugárzása és megannyi más rádiós teljesítmény közösségi élménytáramat is tagadhatatlanul gazdagította. Később egyre gyérültek az olyan rádiós „fegyvertények”, amelyek ezt az élményréteget gyarapíthatták volna. Alapjaiban változott a világ, benne a rádiózás és az emberi szokások, más dolgok lettek fontosabbak, mint amik korábban hatottak ránk, átalakultunk mi magunk is, gyökeresen módosultak a kapcsolatrendszerek, a kis- és nagyközösségek, és nyilván az egyének közötti viszonyok. Minden más lett. Az elidegenedés vált általános meghatározóvá. Ezért is hatott rám kellemes meglepetésként egy másik centenáriumi esemény, amely a múlt hét végén zajlott Marosvásárhelyen, pontosabban annak keretében egy olyan megnyilvánulás, amelyben újra megcsillant a rádiózás kollektív hatása. 100 éve született alapító mesterére, arculatformáló, kiváló egyéniségére, Antal Pálra emlékezett változatos rendezvénysorozattal az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház. A szombat délutáni emlékidéző kerekasztal-beszélgetésre, könyvbemutatóra is sokan összegyűltek. Minden korosztály ott volt a zsúfolt teremben. Az első mozzanat egy régi rádiós hangfelvétel bejátszása volt. A Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában őrzött interjúban szólalt meg Antal Pál. Jászberényi Emese kérdezgette. Azt hittem, inkább csak felvillantják a romló minőségű hangszalagról a párbeszéd elejét. De nem! Szerencsére hosszasabban belehallgathattunk, és mi néhányan, akik szemben ültünk a hallgatósággal, ámulva láttuk, milyen csodára képes rohanó valóságunkban is a rádiózás varázsa. Elandalította, befelé fordulásra, emlékezésre, mosolygásra, meghatódásra késztette a csupán szavakkal nehéz időkből is humanizmust, szeretetet árasztó önvallomás a félszáznál is nagyobb létszámú alkalmi közönséget, közösséget. A szemekben itt-ott könny is megcsillant. „Angyal szállt át az Ariel fölött” – jutott hirtelen eszembe a gyakran parafrazált mondás. Közhely, hangosan ki nem mondanám, morfondíroztam magamban. De akár el is hangozhatott volna, mert közhelyszerűségét felülírta az évfordulóra felelevenített személyiség nimbusza. Ami viszont e jegyzet megírására késztetett, az annak tudatosítása, hogy az igazi rádiózás ma is az, amit az emberség s az ars poetica ilyenszerű megörökítése jelent, és nem a hatalomért mindenre képes politikusok gyűlöletbeszédéből kiragadott jelszavak, félmondatok ismételgetése.
