Az emberiség egyik, mondjuk így, tudatosabb fele megtervezi dolgait. Napját, utazását, nyaralását, házát, hazáját, karrierjét. Sőt akadtak olyan hiper- és szupertudatos egyének, csoportok, pártok és kormányok, amelyek öt- és tíz- vagy egy- és hároméves terveket szőttek. Távlatiakat és közelieket. Ezek a tervek papíron mind-mind teljesültek, maradéktalanul, természetesen, de legtöbbször túl is voltak teljesítve, mert ez volt az elvárás.
Így volt szép az illúzió, amelyben a népeket ringatták. Élen jártak. Mondhatni borotvaélen.
A korabeli valóságot nagyon jól ragadta üstökön az a mondás, miszerint: „Teljesítsük az ötéves tervet négy és fél év alatt, akkor is, ha kilencet kell érte dolgoznunk.” Egy korszak lezárultával a történészek most kezdik ugyanis felfejteni a közelmúlt titkait, így a tervgazdaság és tervországlás szomorú valóságát. A kortársak (a túlélők) már a maguk korában is sejtették, hogy be vannak csapva, hogy a nagy szavak és győzelmi jelentések mögött hatalmas lyukak és ordas hazugságok rejlenek. Akik ezeket terjesztették, a tervezőket pedig, amikor még lehetett volna, senki sem vonta felelősségre. Bírósággal, törvénnyel, személyre lebontott felelősség megállapításával. Egy házaspárt agyonlőttek, egy-két embert kibillentettek, na de a többiek… Eltűntek, elpárologtak. Ahogy mondani szokás, elhúzták a csíkot, Gyergyót és Olténiát is. Szép nyugdíjat húznak. Ha még élnek, mint Marci Hevesen, vagy mint az Úristen Franciaföldön. (Ez utóbbi egy német mondás magyarítása, amiből az a következtetés vonható le, hogy valamikor úgy képzelték a derék németek, hogy a legjobb dolguk a franciáknak van ezen a földön. Van benne nem kevés igazság, ha a Bourbon dinasztiára gondolunk – persze 1789 és az utána következő guillotine-kultúra nélkül.)
A mondás némi irigységet is hordoz. Miért ne, teheti, hiszen Németország nemegyszer rohanta le Franciaországot, szállta meg, hogy elhozza onnan a jólétet, vagy sokszor utánozta, lekoppintotta a versailles-i pompát.
Az emberiség másik fele hallani sem akar a tervekről. Egyik napról a másikra tengeti-pengeti az életet, rohan, telefonál, álmodozik, fizet, dolgozik, eszik-iszik, utódokat nemz, és aztán majd csak lesz valahogy, nyugtatja meg magát és családját. Vagy képtelen a tervezésre. Az előre gondolásra. Nincs előtte jövőkép, csak pillanatkép, nincs hozzá tehetsége, türelme. Nem hisz a tervekben. Nincs meg a kellő kultúrája. Rálátása a dolgokra. Fontosabb az azonnali alku, ajánlat, csábítás, szerzés, öröm az ígéretnél, a későbbre halasztott beteljesülésnél. Az ilyen ember rábízná magát másokra, hadd tervezzék meg helyette is a dolgokat, lehetőségeket, a célt ők határozzák meg. Ők csak jobban tudják. Ez a dolguk, ezért fizetik őket – mondja magát is becsapva. Ez az ún. alattvalói magaviselés.
Ne legyünk túlságosan szigorúak. Akadnak rossz, elvetendő tervek és csalfa tervezők (mint fentebb láttuk) és jóságos semmirekellők, napnak élők, naplopók, napimádók. Irigyek és nagylelkűek. Az emberiség egyes tervei soha nem valósulnak meg. De ki van találva a könyv, a művészet, a látvány, a hit, a bódulat, a remény, az alkohol, a háború és a szeretet, a gyermekáldás, és ezt rengetegen gyakorolják is. Lehet választani.
