2022. június 30., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egyszer odafönt is elcsendesedik a szél, elül a vihar, és akkor előbukkan a hegy elérhetetlen, hófödte, magasztos csúcsa, tiszteletreméltón, parancsolón, hivalkodón. Néma hívó szavát csak az érti, érzi, aki valamikor, zsenge gyermekkorában belekóstolt a természet ízébe, s magába szívta a harmatos fű illatát, megízlelte a tiszta vizű patakok zamatát, s érezte tenyerén a szikla érdes tapintását.

Vajda György montázsa


Egyszer odafönt is elcsendesedik a szél, elül a vihar, és akkor előbukkan a hegy elérhetetlen, hófödte, magasztos csúcsa, tiszteletreméltón, parancsolón, hivalkodón. Néma hívó szavát csak az érti, érzi, aki valamikor, zsenge gyermekkorában belekóstolt a természet ízébe, s magába szívta a harmatos fű illatát, megízlelte a tiszta vizű patakok zamatát, s érezte tenyerén a szikla érdes tapintását.

Ez a különös amalgám szinte észrevétlenül hatalmába keríti az érdeklődő, a megismerést szomjazó embert, és olyan szabadságvággyal tölti el, amely erőt sugároz, jellemet formál, célt ad és ösztönöz arra, hogy közelebb kerülj hozzá, eggyé válj vele. Fájóan szép küzdelem ez, ahogy évek múltán, tapasztaltan, a természetjárás, a hegymászás leckéjét megtanulva, újabb, merészebb kihívások, próbatételek által egyre magasabbra jutsz, oda, ahova csak ritka képességű, majdhogynem fanatikus embertársak merészkednek. Az érzés ugyanaz minden út előtt, a csúcson és a túra után. Legyen az a Nagyhagymás vagy az Alpok, az Andok vagy a Himalája – ugyanúgy szól a bérc azokhoz, akik értik üzenetét. Erőss Zsolt itt, a Csíki-havasok lábánál, a Gyergyói-medence sarkában, a Békási-szoros árnyékában tette tarsolyába azt a pogácsát, amit e táj gyúrt össze neki. Hogy aztán ezzel a batyuval hazát váltson, ahova álmait, itt megfogalmazott céljait is magával vitte. De az alföld sem hagyta nyugodni.

A lehetőség úgy hozta, hogy néhány éven belül Magyarország – és nem csak – legeredményesebb hegymászója lett, hiszen sorra jutott fel a hét-, majd a nyolcezres csúcsok birodalmába. Sohasem felejtette el, honnan indult, s valahányszor tehette, beszámolt sikereiről az Erdélyi Kárpát Egyesület által szervezett találkozókon. A bemutatott fotók és filmek révén mi is eljuthattunk oda, ahova csak kevesen. Csodálattal, irigységgel, aggodalommal hallgatták mindig több százan az élményeket, amelyeket emberséggel, szerényen, elragadó humorral fűszerezve mesélt el Zsolt. Nem volt megválaszolatlan kérdés. S valahányszor támadás érte az expedíciózás üzleti oldaláért, vagy családalapítása után azért, hogy miért vállal „felelőtlenül” újabb utakat – megvolt rá a válasz. De nem azoknak szólt, akik tudták, érezték, megértették, hogy a hótakarón sétáló párducot nem lehet ketrecbe zárni. S ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor ország-világ előtt bebizonyította: volt ereje talpra állni a tátrai baleset után, s műlábbal is folytatta merész álmainak, terveinek megvalósítását. Emlékszem, amikor az egyik marosvásárhelyi előadása után odament hozzá édesapjával egy kisfiú, és elárulta, ő is mozgássérült. Atyai szeretettel, mosollyal az arcán bátorította Zsolt, hogy „ez a legkisebb gond az életben”. Ennél jobb gyógyírt senki sem adhatott volna a kisfiúnak, aki bátorítása hatására küzdött le azóta hegynyi akadályt. Zsolt is sorra vette őket, s már közel volt a végcél: csak két 8000-es maradt volna hátra. Ő lett volna azon kevés hegymászók egyike, aki feljutott a világ összes 8000 méternél magasabb hegycsúcsára. A hegyet bevették, aztán társával, Kiss Péterrel együtt visszatértek, elfáradtak, eltűntek… Soha nem fogjuk megtudni, hogy mely téves döntés jelentette a végzetet. Ez már nem is fontos. A hegymászók nagy családja egy erős(s) lélekkel lett szegényebb. Ő a miénk, erdélyi magyaroké is volt. Büszkén vitte magával a magyar mellett a székely és az EKE-zászlót. Hazajött feltöltődni, hogy az itthon szeletét – azt a keveréket, amely elindította útján – hordozhassa magával a Nagyhagymástól a Himalájáig – mindhalálig.

Megérkezett oda, ahova vágyott, s onnan mutatja az utat, a célt, amelyért minden ember küzd születéstől a halálig, ki-ki a maga pályáján. Élete nem volt hiábavaló, mert bizonyított: emberséget, kitartást, küzdeni akarást, céltudatosságot, állhatatosságot, s minden olyan erényt, amely jobbá teszi, tehetné életünket. Életpályáját, sorsát, végzetét csak azok értik, érzik, akik megfejtik a magas bércek hívó szavát.

A hópárduc elment szép csendben, szabadon, mert magához szólította a hegy. Nyomát befedi a hó, testét felőrli a jég, eggyé válik a természettel odafönt. S ha majd bárhol a világon a szél eloszlatja a viharfelhőket, és előbukkan egy-egy hegycsúcs, jusson eszünkbe, hogy valahol ott van ő is egy hegycsúcson, s talán arra bátorít: soha ne adjuk fel az álmainkat, a terveinket, küzdjünk értük a végletekig!

Ui: Május 28-án este azokon a helyszíneken, ahol előadást tartott, több százan emlékeztek meg Erőss Zsoltról. Az Erdélyi Kárpát Egyesület Marosi Osztálya a Bod Péter Diakóniai Központban tartotta a megemlékezést, ahol Böjthe Beyer Barna elevenítette fel életpályájának állomásait, Nagy Lajos, a családi barát és Kerekes Ibolya túratárs szólt a Kancsendzöngán eltűnt hegymászóról. A kegyelettevők gyertyát gyújtottak és két hőlégballont is a magasba eresztettek Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter emlékére.