*Fotó: Vajda György
Amikor egy életút a kilencvenedik szentestéhez közeledik, mintha új létjogosultságot kapnának, egészen maivá válnának a régmúlt karácsonyok. A marosvásárhelyi Kálvin Házban élő Jakab Ágnes történetmesélése is ezt igazolja. Jó volt hallgatni a tiszta hangú és tekintetű asszonyt, a beszélgetésünket felszabdaló kérdéseknek így ezúttal nem is adok teret, hadd harangozzák bele magukat gondolatainkba, lelkünkbe ezek a légies, hófehér szavak.
– A Nagy-Küküllő partján, egy kis faluban születtem, úgy hívják azt a helyet, hogy Ócfalva. Ebben a kicsi falucskában 70-72 ház állt, amelyeknek lakói talán mind reformátusok voltak. Néhány cigány család is akadt, de azoknak a gyermekei közül is a tiszteletes úr többet megkonfirmált, azokat, akik ügyesen jártak iskolába. A negyvenes évek elején a templomtorony felépítését is állítólag egy jómódú kereskedő cigány fizette. Annak idején két értelmiségije volt a falunak: a tanító bácsi és a tiszteletes úr. Ők tanítottak minket írni, olvasni, az iskola udvarán pedig a nagyobb leánykák különféle gyermekjátékokkal ismertettek meg. (…) Öten voltunk testvérek, én meg az öcsém jóval később születtünk, mint a többiek, a nővérem tíz-, a két bátyám kilenc-, illetve hétéves volt, amikor én „bepottyantam” a családba. A nagyobb testvérek szerettek, kényeztettek minket, és vigyáztak is ránk. A nagyszüleink is gondunkat viselték, a szüleinket ugyanis nagyon lefoglalta a mezőgazdasági munka. (…) Korán megtanultuk a rendet, fegyelmet. Mindig, amikor szombat délután vecsernyére harangoztak, a lányok kellett menjenek, hogy kitakarítsák a virágágyásokat a templom udvarán, a fiúcskák pedig a szemetet szedték össze. Vasárnap aztán mindenki mehetett szépen a templomba. Azért a mi családunkban voltak hézagok a templomba járást illetően, mert édesapám vasárnaponként, amikor úgy volt ideje, sokszor inkább a méheivel foglalkozott. Én is gyakran segítettem neki, együtt pergettük a mézet. (…) Szentestén nem mindig volt karácsonyfánk, de mézes és tepertős pogácsa, mákos kalács mindig került az ünnepi asztalra. Dió nem termett a mi vidékünkön, így ez senkinél sem volt szenteste sem. A mostani gyermekektől eltérően én sosem láttam Mikulást vagy Télapót, de azért az öcsémmel kifényesítettük a bakancsunkat, és kitettük este az ablakba vagy az ajtó elé, másnap reggel pedig mindig akadt benne mogyoró és egy-két szaloncukor is. Miután azokat kibontottuk és megettük, a színes papírjukat kincsként őriztük az iskolai füzetünkben. Ezeknek a gyermekkori ünnepeknek megvolt a sajátos hangulatuk, amit felnőttkoromban gyakran szerettem volna visszavarázsolni, de nem sikerült. (…) Szentestén nem volt szokás kántálni a mi vidékünkön, ehelyett december 28-án, aprószentek napján jártak vesszővel házról házra a falubeli gyermekek, és énekelték, hogy „Szent Dávid, éljen maga sokáig, százesztendős koráig”. (…) 1944 szeptemberében édesapámat elvitték a frontra, így abban az évben nélküle telt el a karácsony. Akkoriban a testvére a családjával nagyapámék házában lakott, én is főleg ott tartózkodtam. Kértem a nagybátyámat, hogy vágjon le nekem egy ágat az udvaron álló fenyőről, de ő ezt sehogy sem akarta. Végül mégis engedélyt kért nagyapámtól, és levágott egy görbe ágat, amit egy szeggel felakasztott a falra. Pogácsát sütöttem azon az ünnepen, most is emlékszem, mennyire igyekeztem, hogy sikerüljön. A nagybátyámék Udvarhelyről hozták a karácsonyfát, és amíg a nagybátyám felesége, Ilonka néni engem meg a saját lányát egy kádban fürösztött, megláttam, hogy a másik szobában Gyuri bátyám nagymamámmal díszíti a fát. Így tudtam meg, hogy mi rejlik az ünnep varázslata mögött. (…) A Jóisten 1945 tavaszán vezérelte haza édesapámat Mosonmagyaróvárról. Én éppen egy barátnőmmel ibolyát szedtem, amikor jött a hír, hogy „hazajött apád”. Nem is tudom, hogy „repültem” hazáig. Nekem az volt az igazi ünnep (…) Mindig jó tanuló voltam. Akkoriban az emberek megszívlelték azt a Benedek Elek-féle üzenetet, miszerint minden parasztcsaládból legalább egy gyermeket taníttatni kell. Nálunk rám esett a választás, így kerültem
be a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe. Miután elvégeztem, Székelyszenterzsébetre neveztek ki tanítónőnek, négy évet dolgoztam ott. Aztán férjhez mentem, és Medgyesen lettem óvónő. Életemben először ott láttam beöltözött Mikulást. (…) Nehéz házaséletem volt. A férjem tehetséges képzőművész lehetett volna, de otthagyta a kolozsvári egyetemet, és beiratkozott egy Szeben melletti pilótaiskolába, majd bevonult a hadseregbe. Végül mégsem lett belőle sem pilóta, sem katonatiszt, rajzoló technikusként kapott állást egy gyárban. Emellett tagja volt egy amatőr képzőművészeti körnek, kiállításokon vett részt, és díjakat nyert. 56 évet éltünk együtt, három fiunk született, a legkisebbik már nem él. Három unokám van. (…) A gyermekeim a rendszerváltás után kimentek Kanadába. Többször voltunk náluk a férjemmel, miután pedig megözvegyültem, és eladtuk a medgyesi házat, ki is költöztem. Hol egyik, hol másik fiamnál laktam, de a menyeimnek nem volt szükségük a segítségemre a háztartásvezetésben. Két és fél évbe telt, mire meglettek az állampolgársághoz szükséges papírjaim, akkor azonban úgy éreztem, hogy nem bírom tovább abban az idegen világban, amelyben még az ünnepek is olyan furcsák, túldíszítettek. Ide jöttem haza, a Kálvin Házba, itt újra otthon érzem magam (…) A legszebb karácsonyomat Medgyesen éltem meg. A szoba-konyhás lakásunkból akkor már át voltunk költözve egy háromszobásba. Amíg a gyermekekkel az egyik szobában beszélgettünk, a férjem átsurrant abba a helyiségbe, amelyikben a feldíszített fa állt, és megrázott egy csengőt. Most is hallom a legkisebb fiam hangját, amint izgatottan kérdezgeti: „édesanyám, ki csengetett?”
