A napokban elvileg hallgatnak a fegyverek a Közel-Keleten, de ettől függetlenül továbbra is ez a legforróbb téma a világban az üzemanyagárak és ezeknek az emberek zsebén érezhető következményei miatt. De van ennek az egész kérdésnek egy hosszú távú, igencsak jelentős anyagi vonzata is, amiről a hírek kitartóan hallgatnak.
A valamikori Perzsiában 1979-ben zajlott le egy valódi forradalom, elkergették a sahot – akinek a fiát a mostani válság alatt egyesek már ismét az iráni trónra vizionálták –, és a hatalmat az ajatollahok vették át. Ez regénybe illő módon zajlott le, épp április elsején volt az évfordulója például egy népszavazásnak, amit a rendszerváltás kapcsán írtak ki a sokat szenvedett országban. A választók iszlám köztársaság és monarchia közül választhattak a szavazólapon, egyéb opció – mint például pluralista demokrácia – nem volt. A jelenség mifelénk is ismerős az elnökválasztások második fordulóiból, amikor rendszeresen rossz és rosszabb alternatívák közül választhatunk szabadon. No, de visszatérve, mióta a turbános figurák kiprivatizálták maguknak az egykori Perzsiát, a Hormuzi-szoros a világ figyelmében kiemelt helyen szerepel. Az iszlám köztársaság színre lépése óta folyamatosan téma, hogy a szorost lezárhatják, és akkor jön az olajkrízis. Meg drágul az üzemanyag.
A jelenség jól látható most is, a hétvégén például csak annak a hírnek a hatására, hogy állítólag az irániak megnyitották a szorost – ártatlan kérdés, hogy miként tudták egyáltalán rendesen lezárni, miután márciusban a számba vehető haditengerészetük amerikai muníció és a gravitáció együttes hatására búvárüzemmódra váltott – egy nap alatt 11 százalékkal zuhant. Ne menjünk bele további részletekbe, hogy a legfrissebb és még frissebb hírekből a szoros lezárása, a konfliktus épp aktuális állása és lehetséges folytatása kapcsán mi igaz, és mi kevésbé igaz, mert ez a nyomtatott lapszám szűk lenne a valóságot kivesézni a híráradatból.
Inkább térjünk arra ki, hogy vajon ez az egész iráni cirkusz az utóbbi 47 év alatt mibe kerülhetett a világnak és nekünk, a kisfogyasztóknak. Számos energiapiaci szakértő jegyezte már meg, hogy a Hormuzi-szoros feletti fenyegetésnek szerepe van az olajárak megállapításában úgy, hogy ez a kockázat hordónként 5-15 dollárral pumpálja fel évtizedek óta a globális olajárakat. Maradjunk a közepes, tízdolláros értéknél. A világ olajfogyasztása az utóbbi 47 évben átlagosan napi 80 millió hordó volt. Hordónkénti tízdolláros hormuzi kockázattal számolva, ez 800 millió dollár. Naponta. Az iszlám köztársaság regnálása óta ez közel 14 ezer milliárd dollárra rúg. Az összeghez mindenki hozzájárult, aki az utóbbi közel fél évszázadban tankolt, vagy vásárolt valamit, aminek az árában az olajnak is szerepe van.
És ennek az összegnek egy nem elhanyagolható része az olajat fogyasztó országok kormányainak költségvetésébe meg a politikusok zsebébe vándorolt, hiszen az olajipar világszinten jövedelmező üzlet, az üzemanyagon mindenhol jelentős az adóteher, és a nyereség meg az adó egy részét mindenhol lenyúlják az iparági és politikai döntéshozók.
Már csak ezért sem kell nagyon csodálkozni azon, hogy a közel-keleti konfliktus most is inkább a kompromisszumos, mintsem a kinetikus lezárás felé tart. Mindenkinek jobban megéri menedzselni egy ilyen krízist, mintsem lezárni azt, az olajkutak birtokosaitól a benzinkutasokig, meg az adókat zsebre vágó kormányokig. A fogyasztók meg fizetnek, mint a katonatiszt.
