2020. február 24., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kik állítják a szobrokat?

A budapesti Vörösmarty-szobornak van egy kedves, megható legendája. A szobrot közadakozásból emelték, és 1908 májusára készült el. Abban az időben a köztéri szobrokat nagyrészt adományokból emelték, s így a lakosság nagyon magáénak érezte a Szózat költőjének emlékét, emlékművét is. Azokban a boldog békebeli években annyira vágytak a fővárosiak egy Vörösmarty-szoborra, hogy még azok is adakoztak, akiknek alig-alig volt miből.

A legenda szerint egy Liszkai János nevű fiatalember, aki magát „Szent Antal kenyerére szorult ungvári koldusnak” nevezte, egy régi pénzt adományozott nagy költőnk emlékművének elkészítéséhez. Az ezüstkrajcárt egykor édesanyjától kapta örökségül, de nem költötte el, hanem sokáig várta az alkalmat, hogy valami szent célra használhassa.

A Kallós Ede szobrász által megálmodott hatalmas szoborcsoport felállítói meghallották az adomány történetét, és az akkor már használaton kívül lévő ezüstgarast nem váltották át, hanem a Szózat bevésett verssora alá beragasztották, és száz év után is ott látható a carrarai márványból faragott szobor közepén az aprócska ezüstpénz, emlékeztetve a bibliai szegény asszony két fillérjére vagy éppen a magyar emberek önzetlen adakozására.

Régi emlékeim között tűnt fel ez a megható történet, amikor a főtér közepén kerestem a fejedelmi szobor helyét, hol is fog állni Bethlen Gábor, aki több mint négyszáz éve szabad királyi várossá nyilvánította az egykori Székelyvásárhelyt, és azóta – írásban vagy szóban – így nevezzük: Marosvásárhely. És ott, akkor eszembe jutott egy negyedszázaddal ezelőtti esemény, ünnep, amikor a Vártemplom alatti Bernády és Petőfi tereket teljesen ellepte a szoboravató közösség. Azóta sem láttam olyan nagy és fegyelmezett tömeget Marosvásárhelyen, mint amikor a művészekkel együtt zengték az éneket: Miénk itt a tér! Azt az őszi eseményt azóta is honfoglalásként őrzöm lelkemben, akárcsak előtte azt a kedves, emlékezetes találkozást, amikor egyik nyugdíjas ismerősömmel összefutottam a főtéren, kezében egy rézkilincset vitt, s büszkén mondta: „pénzem nincs, de ezt a kilincset azért viszem, hogy legyen nekünk polgármesterünk”.