Ez mi volt?
2025-06-23 15:00:00
- Kuszálik Péter
– kérdezte Tamás bátya. A múlt keddi cikkemet kritizálta meg, amelyben a környék blokkjainak furcsaságairól szóltam: logikátlan épület- és lépcsőházszámozások, meg egyebek. „Miért kell ilyen nehezen követhető szövegeket írni?” – kérdezi. „Azt már megtanulhattad, hogy a cikkeidnek semmilyen hatása sincs, de nem is lesz. Még szerencse, mert képzeld csak el azt az abszurd helyzetet, hogy kiszáll egy bizottság az illetékes hivataltól, és rendet csinál. A következő lépés az lenne, hogy kétszáz ember új lakcímet kapna; egy csomó papír és utánajárás: másik buletin, közjegyző előtt tett nyilatkozat és frissített telekkönyvi kivonat… Bélyegilleték, sorállás, kinek hiányzik ennyi cécó? S ha kiderülne, hogy a te ügybuzgóságod okozta a kalamajkát, akkor nem jósolnék neked hosszú életet. Kit zavar az – rajtad kívül –, hogy észszerűtlen és zavaros a lakások számozása. Ázsia hátsó sarkában sem utcanevek, sem házszámok nem léteznek, mégis boldogulnak. A régi, megkövesedett dolgokat nem érdemes bolygatni, azért sem, mert a logikátlan dolgoknak szép hagyományai vannak az emberiség történelmében. Ne keresd a logikát, hanem örvendj annak, hogy zárható kapuja van a háznak, s lépcsőn mehetsz föl, nem kötéllétrán. Te szoktad idézni az »amiről nem tudsz, az nem idegesít« aranyköpést, úgy lehet, hogy épp nem jutott eszedbe. Ha nem kotyogsz bele a más dolgába, máris nyugodtabban telnek a napjaid.”
Mást is mondott, de ennyi is elég. Korábban azt terveztem, hogy még felsorolok néhány bosszantó dolgot, de lehet, hogy Tamás bátyának van igaza, s ő ismeri jobban a hírlapolvasók gondjait, ízlését. De ha már szóba került, elmondanék egy-két dolgot. Takarékos fószer vagyok, de nem zsugori. Ha egy csavaros tetejű borkán kerül a házba, akkor leáztatom a címkéjét, és befőzés idején lekvárt töltök bele. Ámde: ahány cég, annyi címkeragasztó. A körültekintőbbek ismerik a dolgozók szokásait, ezért olyan ragasztót használnak, amelyek vízben oldódnak, és egy-kettőre ’elengedik’ a címkéket. A gonoszabb cégek a legvadabb ragasztókkal dolgoznak: áztatás és kaparás után még hígítós kezelés következik, majd a vegyszer semlegesítése stb. Mindez magánügy, de én ragaszkodom a családi szokásokhoz. Gyermekkoromban megtanultam, hogy a címkét le kell mosni, mert a lompos V. néni férje attól pusztult el, hogy a málnaszörpös üvegben nem pálinka volt, mint máskor, hanem bogárirtó. Egy másik példát is mondanék, erről pár hónapja született ’globális’ törvény: a csavaros dugójú palackokat olyan kupakkal kell gyártani, amelyek a palackon maradnak, s majd a visszaváltó automaták tartályaiba kerülnek, nem a folyók, patakok vizébe. Nemes ötlet, kímélni kell a környezetet. Kár, hogy ezekből a palackokból nem lehet közvetlenül inni, mert a fityegő dugó az ivást és a kitöltést egyaránt akadályozza. Meg aztán: az ötliteres bidonokat nem váltják vissza, holott épp azokat kellene, mert azokban százszor több a cián, mint a kis dugókban. Elmondtam, annak tudatában, hogy semmi foganatja sem lesz. Ennyi telt tőlem, a többi nem az én dolgom.
Tamás bátya egy másik dolgot is megemlített, nevezetesen: írásaimban többször szóba hoztam, hogy a Lánchíd környékén növekszik a feszültség. Szerinte nem illik (mi több: veszélyes) beleszólni egy szuverén ország belügyeibe. Ezt már Ceau elvtárs idejében megtanulhattuk, mert számtalanszor elmondta a tévében, de aki így beszél, az tudhatná, hogy szuverén állam csak a dajkamesékben van. Az önállóság ott kezdődik, hogy semmit sem vásárolsz külföldről. (Ha nincsenek saját olajkútjaid, akkor ki vagy szolgáltatva azoknak, akiknek van. Ez a rövid magyarázat.) A hatvanas években az albánok próbálkoztak az önellátással, de nyomor lett a vége. Talán más hivatkozási alapot kellene találni, mert ez nem működik. Meg aztán nem én vagyok az a mumus, akitől félnie kellene a hatalmasoknak. A bukásuk okát nem másokban kell keresniük, hanem önmagukban, a saját túlkapásaikban, a felhőjáró terveikben, népellenes intézkedéseikben, csődös beruházásaikban és határtalan pénzszórásukban. Mert nem nőnek a fák az égig. Vagy ahogy Spartacus naplójában olvashattuk: „minden rendszer megbukik egyszer”. Ceau elvtársról terjedt el egy utólagos vélekedés: ha több kaját és fűtést adott volna, meg szabadabb külföldi utazást, még mindig ő mondaná a tévében az esti mesét. Ezt csak azok gondolják, akik nem hallották Gorbacsov vallomását: „elvtársak, eddig tartott a kolbász”. Ezért aztán Ceau elvtárs utolsó ígéretét – „mindenkinek száz lejjel növeljük a bérét” – is lehurrogták a Palota téren.
A Lánchíd környékén már a patás ördögöt keresik apróhirdetésekben, aki – úgymond – véget vetne a jelenlegi állapotoknak. Olvasmányaim és tapasztalataim szerint egy-egy korszak lezárása csak időleges megkönnyebbülést hoz. De az sem biztos; nemde a ’Hitler helyett Sztálin’ csere után csak az ártatlan bárányok hitték azt, hogy ’eljött már a Kánaán’. A hatalom urai bíznak a csodában (túlélésben?), pedig nincs rá okuk. Rózsa Sándorról mondták: hiába szórt viszketőport az urak ágyába, azzal nem lehet tartós javulást elérni. Nem vitte sokra, börtönben végezte. Mondottam már: a természet törvényei szerint minden akció reakciót szül. Az össznépi elégedetlenség nyomában ellenállás sarjad meg sztrájkok, szamizdatok és bibliai idézetek; pl. „Összeomlás előtt kevélység a hírnök, felfuvalkodottság jár a bukás előtt.” (Péld 16, 18) A rothadás megállíthatatlan, de annak nyomán érkezik az új élet. A búzát azért földelik el, hogy újraéledjen és megsokszorozott termést hozzon. A cenzúra pedig kijátszható. A mondanivalót rejtvénybe (vagy a sorok közé) kell rejteni. Csak az juthat érdemi információhoz, aki képes azt megfejteni. Példát is találtam rá, a rejtvény megoldása ez volt: „Tűrd a vetélytársat, te maradsz nyeregben idővel.” De csak akkor, ha a Sors is úgy akarja.
