Születésnapi beszélgetés a 80 éves Lőrincz György íróval
– Kedves Gyurka, bocsáss meg, hogy tegezlek, jövőre lesz hatvan éve, hogy megismerkedtünk a Hargita lábánál fekvő Ivóban (Zeteleka község), ahol te helyettes tanárként működtél az I-VIII. osztályos iskola felső tagozatán, mi pedig – székelyudvarhelyi középiskolások – az ivói székely lányokat táncoltattuk egy őszi szüreti bál alkalmával. Te felügyelted az iskolások „helyes” viselkedését… Milyen évek voltak azok, hogyan emlékszel vissza?
– Még kérded? Életem legszebb évei voltak! Én egy évvel korábban szereltem le, húszéves voltam, a 18. életévemet Jászvárosban, Moldva legszebb városában töltöttem be, ott nagykorúsítottak. Ivó egyébként a világ egyik legszebb, legcsodálatosabb s egyben legszegényebb helye volt akkor, a dombhátak, völgyek, patakok ölén nyújtózkodó tájban egymástól kilométerekre szétszórt házaival. Ma rá sem lehet ismerni! A székelyudvarhelyiek nyári nyaraló-, pihenőhelye lett. Ebben meghatározó szerepe van a táj szépségének és a Madarasi Hargitára vezető útnak is. Kiépült, tele van szebbnél szebb nyaralókkal, de akkoriban csak az iskola és az üzlet körül volt egy kis falumag. Az őzek, szarvasok bejártak az iskola melletti patakra inni. Ősszel magasan, nagyon magasan volt az ég, teleszórva kéken ragyogó, sűrű csillagokkal, a holdfényben megnyúltak a fák árnyai, s ha ilyenkor kószálni mentünk, puha, harmatos levélszőnyeg simult a talpunkhoz. Egyszóval: az élet nyomorúsága ellenére a táj egy csoda volt. És ami a legfontosabb: Ivóban ismertem meg a feleségemet, és itt írtam meg első újságcikkemet Kutyák és emberek címmel. Az történt, hogy családlátogatásra mentünk, s nem tudtuk, hogy a tanyasiak sosem szólnak rá támadó kutyáikra; az volt az érzésünk, hogy élve nem szabadulunk meg a ránk rontó ebektől. Miközben, persze, a gazda az ablakhoz lapulva figyelt, hogy mikor kell mégis közbeavatkoznia, rászólnia a kutyáira… Viszont itt tanultam meg a közösségért élni és dolgozni. Olyan szegénység volt, ami ma elképzelhetetlen! Télen a nagy hó miatt, hogy ne menjen be a hó a csizmába, a lábszár felső részén átkötött gumicsizmában járt a tanya apraja-nagyja. Ráadásul, hogy a gyermekek a nagy hóban is tudjanak iskolába járni, a szülők a tanya minden irányából egy vastag, két-három méter hosszú, 30-40 centiméter átmérőjű, ló vontatta farönkkel húzattak ösvényt a hóban…
– Mikor kerültél közelebb a kultúravezetéshez?
– 1990 második felében kerültem a Hargita Megyei Művelődési és Vallásügyi Igazgatóságra mint udvarhelyszéki művelődési tanácsos. A „munkahelyem” úgyszólván Csíkszeredában volt, a munkám Székelyudvarhelyen és környékén; Szentegyházától Székelykeresztúrig, valamint el egészen Parajdig. Szerencsémre a székelyudvarhelyi polgármesterek – Ferenczy Ferenc, Szász Jenő, akikkel tökéletesen együtt tudtunk dolgozni – biztosítottak egy irodát a polgármesteri hivatal épületében.
– Székelyudvarhely ma is a legmagyarabb székely anyaváros Erdélyben, amely több mint 700 éve őrzi a székely kultúra anyagi és szellemi gyöngyszemeit. Hogyan kezdődött ennek a felbecsülhetetlen kincsnek az új értékrendbe való besorolása? Voltak kezdeti nehézségek, amiket le kellett küzdeni?
– A kérdésedre a válasz: a pénzügyi gondokat leszámítva nem kellett semmit leküzdeni. Csak ötlet és elképzelés kellett. Ekkor már mindenki ismert engem; 1980-ban megjelent a szociográfiai riportokat tartalmazó első könyvem Amíg csak él az ember címmel, ebből már látták, hogyan gondolkodom… Abban az időben az volt a jelszó: mindent szabad, ami addig tiltott volt. És mindenki így állt a feladatokhoz. Meg kell valósítani mindent – ez volt a szlogen –, mert nem lehet tudni, milyen világ jön, és a szabadság lehetősége meddig tart… Azt kell mondanom, hogy az emberek megtáltosodtak. Mindenki ötletelt. Mindenki akart valamit. Egy adott pillanatban a városban négy felnőttdalárda volt. De nemcsak Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Szentegyháza, a nagyobb községek is így álltak a feladatokhoz. A községek vezetőinek az volt az első dolguk, hogy – ahol még nem volt – a két világháború elesettjeinek méltó emlékművet állítsanak. Szép, impozáns, mondhatni méltóságteljes emlékművek jöttek létre Zetelakán, Szentegyházán, Máréfalván és sok más településen. Mindenki igyekezett megvalósítani mindazt, ami a kommunizmus évei alatt tiltott volt. És itt nemcsak a hivatalos kulturális intézmények törekvéseiről beszélek, hanem alapítványok, egyletek, magánemberek törekvéseiről is.
– Beszéljünk írói pályádról. Melyek voltak az első próbálkozások?
– Nálam, úgy tűnik, minden fordítva működött. Már említettem a Kutyák és emberek című jegyzetemet. Nem szeretnék nagy szavakat használni, hisz végül is ez csak egy újságcikk volt, de olyan volt akkor, mint egy pattintott kő. Nagyot szólt! Mindenki felfigyelt rám. Még a feleségem is! Ezt követte rögtön az első novella megírása. Fogadtam a feleségemmel, hogy olyan novellát írok, amelyet még az Utunk is közölni fog… Tanyai halál címmel egy megtörtént tanyai történetet írtam meg, ahol a kilenc gyermekét egyedül felnevelő anya olyan magányosan halt meg, hogy a halála pillanatában nem volt senki mellette. A patakra indult vízért a téli havazásban, visszafele elcsúszott a hóban, elesett, két nap múlva találtak rá. De a legszomorúbb, leg-tragikusabb az volt az egészben, hogy tavasszal, miközben az egyik lánya meg akarta mutatni a testvérének, hogy hol következett be szülőjük halála, váratlanul megcsillant valami a napfényben: megdöbbenve fedezték fel édesanyjuk fogsorát a sarjadó fűben. Az, hogy ilyesmi megtörténhet – egyedüli gyermek voltam a családban –, annyira megdöbbentett, fölkavart, hogy csak le kellett ülnöm az asztalhoz, és jöttek a sorok… A harmadik írásom, az Azon az estén című már a Korunkban jelent meg.
– Valakitől jött biztatás?
– Akkor még nem. El kell mondanom, hogy magányos író voltam, soha nem dolgoztam szerkesztőségekben, az írás mellett mindig volt munkahelyem, írni csak délután vagy éjszaka jutott időm. Nem voltam soha „hivatásos író”. 1973-tól a székelyudvarhelyi Gábor Áron Gépgyárban dolgoztam ’89 decemberéig, nyolcórás munkaidőben termékkövető technikusként, ’90 után pedig – mint mondtam – a művelődési életben tevékenykedtem 2011-es nyugdíjazásomig. Visszatérve az első novella megírására, be kell vallanom: volt bennem egy kicsi huncutság is… Mert a novellát elküldtem „földimnek”, vagyis a homorodalmási születésű Szabó Gyulának. Ő akkor az Utunknál dolgozott. Kézzel, kockás füzetlapokra volt írva; még most is csodálkozom, hogy volt türelme elolvasni. De elolvasta! És jött a levél! Nézd, nem szeretnék nagyot mondani, de az a levél olyan volt számomra, mint amikor a nyári viharban hirtelen meghasad és eldördül az ég… Ha jól emlékszem, Vári Attilával, Váradi B. Lászlóval s talán Szávai Gézával indultunk 1969-ben, az Utunk karácsonyi ünnepi lapszámában.
– Honnan merítetted a témát?
– Földműves családból származtam, akinek a tematikáján akkor már rég túllépett az idő. Tamási, Móricz, Németh László stb. már rég megírt mindent, amit megírhattak, ráadásul az én szülőfalumban még kollektív, vagyis közös gazdaság sem volt, mint más helységekben, a sajátos problémákkal. Egyetlen adott téma, amiről a kezdetekben úgymond írhattam, az örökös báli verekedések voltak, amelyek nemegyszer halállal végződtek. De hát ez sem volt új a magyar irodalomban! Talán ezért is kezdett el foglalkoztatni a szociográfiai riport. Beke György, Gálfalvi György ekkor írták a magyarság sorsát bemutató jelentős könyveiket, egyébként alig tudtunk valamit a dél-erdélyi vagy észak-erdélyi magyarságról; minden jelentősebb értelmiségi családban ott sorakoztak ezek a könyvek. Óriási visszhangja volt egy-egy új tájegység bemutatásának. Nos, ekkor kezdtem el szociográfiai riportokat írni. Hatottak rám az ilyen jellegű magyarországi könyvek is, régiek és újak, Illyés Gyula, Fülep Lajosnak az egykéről írt írásai, a pusztuló magyarság. Teljesen rendszertelenül olvastam Veress Péter, Végh Antal stb. műveit, amit csak el lehetett érni. Utazni nem tudtam, ezért elkezdtem az öngyilkosságról, a cigányságról, a munkahelyi betegségekről és az egykézésről írni. És persze a szülőfaluról, a székelyföldi tanyavilágról, a székelyföldi vasiparról. Végül, mint már említettem, nem karcolatokkal, novellákkal, elbeszélésekkel indultam, ahogy illett volna, és ezzel be is skatulyáztam magam.
– Mivel indultál?
– Első könyvem, az Amíg csak él az ember 1980-ban jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában, ’83-ban A hallgatás csöndje című első novelláskötet (Kriterion), ’87-ben A harmadik házig című novelláskötet (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár). Ettől a pillanattól ’89-ig, bár minden évben benne voltam a Kriterion kiadói tervében, nem jelent meg semmi. 1992-ben egy kisebb füzet jelent meg az öregekről Kiment a fény a szememből címmel a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadónál, amelyben a magukra maradt vagy öregek otthonába száműzött idősekről írtam. Rá három évre, 1995-ben egy novellaválogatást publikáltam a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál Bukás címmel. Ez már nagy siker volt, úgyszólván „helyére kerültek” a dolgok. 1996-ban jött a Feketében című kötetem (Erdélyi Gondolat), amelyben az előbb említett Kiment a fény a szememből című riport mellett szerepelt egy hosszabb riport a székelykeresztúri gyermekotthonról és a negyvenes évek végi oroszhegyi rendszerellenes szervezkedésről Rejtekhely címmel. Hogy ne feledkezzek meg róla: Az áruló címmel egy hosszabb riport is a Bajcsy-Zsilinszky-féle összeesküvést eláruló, Homoródszentmártonban, majd Székelykeresztúron rejtőzködő, aztán elfogott és a magyar államnak kiadott és kivégzett Mikulich Tiborról. Ezután hosszú ideig egyetlen esszé és a volt udvarhelyszéki kuláksorsot bemutató Zajlásban című kötet jelent meg 1998-ban, valamint egy riportregény Áldozatok címmel 2000-ben. Ez utóbbi a magyarországi vendégmunkássorsról szól. Itt el kell mondanom, hogy a fenti könyvek mind-mind Székelyudvarhelyen jelentek meg, ami meghatározta sorsukat…
– Mi következett?
– Rögtön az Áldozatok után megjelent két novellás- és egy elbeszéléskötetem. Megjegyzem: talán egy kissé túlzás kötetnek nevezni őket, mert csak 150 oldalas kis könyvekről van szó. Az elveszített sziget a csíkszeredai Neptun Kiadónál jelent meg 2001-ben, a Sóvárgás 2006-ban (Pallas-Akadémia). Ezeket a novellákat a Székelyföld folyóirat, valamint néhány magyarországi vidéki folyóirat közölte. 2011-ben pedig megjelent egy válogatás szintén – a Pro-Print Kiadónál – Isten köve címmel, Pécsi Györgyi válogatásában és csodás utószavával.
– Egyik legnagyobb sikerregényed a Besúgó voltam, szívem című könyved, amelyben a főszereplő – egy kisvárosi főorvos – sorstragédiáját írod meg. Milyen volt a kötet fogadtatása a kritika és a széles olvasótábor részéről?
– A könyvön és a könyv címén, miután megjelent, sokat gondolkodtam. A könyv megjelenése körüli nagy csendet hallgatva többször feltettem magamnak a kérdést: én a kezembe vennék-e, mondjuk, egy vonaton vagy autóbuszon egy ilyen című könyvet? És rájöttem: nem és nem! Mert a könyv címét látva mindenkiben az ötlik fel: Nocsak!… Csak nem?… És azoknak is igazuk van, akik így közelítenek hozzá. Viszont a történetnek van egy újabb folytatása: a könyvet újra kiadta a Magyar Napló Kiadó, szintén Bíró Gergely gondos, hogy ne mondjam, alapos szerkesztésében 2024-ben. És vártam a hatást… Tizenhét év telt el a könyv első megjelenése után, és láss csodát: nem történt semmi. Újra ugyanaz a csend vette körül, mint a csíkszeredai Pro-Print kiadásában megjelent hazai, erdélyi kiadást. De egy nap váratlanul megszaporodtak a levelek a Facebook-oldalamon, amelyet én évente négyszer-ötször nyitok meg. És elkezdett szólni a csendben virrasztó telefonom is. És érkeztek a kérdések, hogy hol lehet a könyvhöz hozzájutni. Megjegyzem: az új kiadásból kapott tiszteletpéldányból betettem az egyik székelyudvarhelyi üzletbe is talán 5-6 példányt, egy fél év, majd egy újabb fél év után egy kicsit szégyenkezve hazavittem a köteteket. Kiderült: a nagy érdeklődés azért volt, mert Mező Gábor írt a Facebook-oldalán a könyvemről… Ezúton is köszönöm Mező Gábor dicsérő szavait. És itt jön a sokadik meglepetés. A feleségem betegsége okán én járok az üzletbe, s a napokban váratlanul rám szóltak: – A tegnap este hallgattam a Kossuth rádióban a Besúgó voltam, szívem című rádiójátékot, gratulálok hozzá! – Mit? – csodálkoztam rá a beszélőre. – A Besúgó voltam, szívem című regényéből készült rádiójátékot. – Biztos ebben? – Miért? – nézett rám az illető álmélkodva. Nem válaszoltam. Már máskor is tapasztaltam, hogy az ilyen magányos íróembert, aki nincs benne egyetlen névsorban sem, úgy vesznek, mintha nem is létezne. Pontosabban: azt is mondhatnám, hogy semmibe sem veszik. De azért ez még nekem is sok volt. – Lehetetlen – mondtam a csodálkozó, várakozó embernek. De nem fejeztem be a mondatot… – De hát miért? – Ez a kérdés számomra is… – feleltem, s hogy ne kelljen tovább magyarázkodnom, sietve elköszöntem. Senki sem kért engedélyt, nem szóltak nekem, hogy a regényt rádióra alkalmazták, és folytatásokban szándékoznak közölni.
– Mi a helyzet a Pusztulás című regényeddel, amely 2004-ben megkapta az E-MIL prózadíját?
– Ha megengeded, kijavítalak, részben azért, mert a Besúgó voltam, szívem előtt már megjelent a Pusztulás című regényem 2004 év végén a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál, amellyel elnyertem az E-MIL 2004-es prózadíját. Márton László, aki az azelőtti év díjazottja volt – és az előző év nyertesének döntő szava volt a díj odaítélésében –, nagyon szép és értő kritikát írt a Krónikában róla. Valamilyen oknál fogva azonban a könyv körül elég nagy vita alakult ki, pedig az utószót Pomogáts Béla írta hozzá, ami egyébként is hozzájárult a könyv sikeréhez. Persze, ahogy lenni szokott, voltak, akik támadták, voltak, akik védték, végül Fodor Sanyi bácsi tette fel a pontot az i-re. Írt, ha jól emlékszem, egy egész oldalas kritikát az Utunkban, és csend lett. A Pusztulás egyébként példányszám tekintetében elég nagy siker lett. Ráadásul a díjátadón részt vett a Magyar Napló főszerkesztője, Oláh János és Mezey Katalin is. János már ott megkeresett, hogy kiadatná a Magyar Naplónál a könyvet. 2007-ben megjelent a Magyar Naplónál is a Pusztulás, ami kivételes öröm volt számomra.
És most térjünk vissza a Besúgó voltam, szívem című könyvemmel kapcsolatos kérdésedre. A könyv körül idehaza olyan csend volt, mintha meg sem írtam volna. Magyarországon megjelent néhány írás, ebből kettő a Kortársban, ha jól emlékszem, Márkus Béla írt a besúgóirodalomról egy rövidebb tanulmányt, azt is mondhatnám pár szóban: elismerően írt a könyvemről. Ahogy – talán ugyanabban a lapszámban – egy átfogó kritikát Sturm László is írt. Egyébként én nem tudtam, hogy az ilyesmit, vagyis az ismertető írást „meg kell szervezni”… Pomogáts Béla, aki különösen szeretett engem – lehet, a naivságom okán –, két könyvemhez is ő maga ajánlotta fel, hogy utószót ír, ha akarom, a Pusztuláshoz és a Besúgó voltam, szívemhez. Annyira kívül álltam a dolgokon, hogy nem értettem, miért. A fontos viszont az volt, hogy Pomogáts Béla értette!
És innen már rövidül a pálya hossza. A Besúgó voltam, szívemet követte a Pro-Print Kiadónál A szív hangjai című regényem, ami 2014-ben a Magyar Naplóban is megjelent. Gyönyörű kicsi könyv volt. Majd a Nemzetstratégiai Intézet gondozásában 2017-ben a Bécs fölött a Hargitát című, közel 500 oldalas nagyregény, amely Pécsi Györgyi Soha mások ellen című kötetében írt tanulmánya szerint – a hibái ellenére – a „főművem”. Egyébként Pécsi Györgyi volt az, aki több könyvemet is nagy szeretettel gondozta, szerkesztette. És Pomogáts Béla, Oláh János, Kántor Lajos, Gálfalvi Gyurka mellett az egyik legfőbb biztatóm, támogatóm a kezdetektől mostanáig.
– Miről szól a Bécs fölött a Hargitát?
– A kivándorlásról, a hazátlanság fájdalmáról. Arról a fájdalomról, hogy minden egyes elvándorló, kivándorló gyengíti az itthon, vagyis Erdélyben maradókat. Ezt annak ellenére is állítom, hogy az elsőszülött fiam és családja is Magyarországon él. Ezután már csak egy, többnyire új írásokat is közlő kötetem jelent meg a Magyar Napló Kiadónál, Bíró Gergely gondos szerkesztésében Ma éjjel eljövök érted címmel, amely 2021-ben elnyerte az MMA Irodalmi Tagozatának Az év legjobb könyve díját.
– Szóba került az EMIA. Mit kell tudnunk róla?
– Az EMIA, vagyis az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány ötletgazdája Tőzsér József volt, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó tulajdonosa. Tőzsér, aki ’89 előtt a Hargita Megyei Könyvkereskedelem igazgatója volt, rögtön ’89 után megismerkedett Zöld Ferenccel, a budapesti Pallas-Akadémia igazgatójával, aki támogatta Tőzsér nyomdaalapító törekvéseit, s ha jól emlékszem, Pallas-Akadémia Kiadó néven megjelentette néhány szerző könyvét, amelyet itt és Magyarországon is forgalmaztak. Ezek között a szerzők között én is jelen voltam az addig megjelent novelláimból készült Bukás című válogatással. A bemutatkozás Budapesten volt, és még sikerünk is volt; az én könyvemet Csíki László, a nyolcvanas években kitelepedett kolozsvári író-szerkesztő mutatta be. Az úton természetesen irodalomról volt szó, hogy mennyire nem működik semmi, és ötleteltünk, hogy mit lehetne tenni. Nekem az volt a véleményem, hogy ide kell telepíteni a Székelyföldre az új lapokat és kiadókat, esetleg egy új irodalmi szervezet létrehozásával is. Tőzsér, aki rámenős ember volt, azt mondta: akkor csináld meg! Hozz létre egy alapítványt vagy egyletet; nagyvonalúan mondta, hogy fizeti a kezdeti költségeket. „Te csak gondold végig, mit kellene bevenni, s kik legyenek a kurátorok”. „A legkönnyebb az, ha mindent beveszünk, ami elképzelhető” – mondtam. „Akkor nem lehet hibázni. Ráadásul a kolozsváriakat és vásárhelyieket nem lehet kihagyni.” „Akkor az annyi is, mintha nem is csinálnánk semmit.” „Miért?” – erősködtem. „Mert mindenre rátelepszenek. Nekik gyakorlatuk van, minket majd dolgoztatnak.” Így indultunk! A munkával és a dolgoztatással nem volt igazam. Az ötletre mindenki fellelkesült, akiket megkerestünk, csak azt nem mértük fel, hogy pénz Székelyföldön kevés van. „Azért hívják Székelyföldnek…” – mondta Tőzsér. De azt rögtön el kellett ismernünk, hogy a szervezésben külön-külön is nagy tapasztalatuk volt a kolozsváriaknak, vásárhelyieknek. És bölcsességük is! Egy hét sem telt el, Tőzsér újra telefonált: „Te leszel az elnök, gondolkozz a kurátorokon. Másnap átjött Csíkszeredából egy fiatal ügyvéd – Tőzsér szerint a legjobbak egyike –, és bejegyeztettük az alapítványt. Azzal tévedtünk, hogy alapítványt, s nem egyletet jegyeztettünk be, mert a kolozsváriak – akik könnyebben is mozogtak Magyarország felé – pár év múlva átvették az irányítást. Mi maradtunk a munkával, ők a sikerekkel. Tehát így alakultunk meg. A fiatal ügyvéd még tanácsot is adott: sok kuratóriumi tag nem kell, mert nagyok az utazási és szállásköltségek. A kuratóriumi tagok a következők voltak: Lőrincz György, Kántor Lajos, Gálfalvi Zsolt, Gálfalvi György, Káli Király István, Majla Sándor, Tőzsér József. És megszerveztük, és közel húsz évig működtettük az alapítványt. Az utolsó években Zsidó Ferenccel, a Székelyföld mostani főszerkesztőjével, aki később Egyed Péterrel, Fekete Vincével együtt kurátor és kitűnő, fizetés nélküli munkatárs lett.
– Milyen pályázatok voltak meghirdetve?
– Évente hirdettünk pályázatot, többek közt kisregény, szociológia, szórvány stb. témával. Tíz-tizenöt találkozót szerveztünk minden évben, mert akinek könyve jelent meg, mindenki el akart jönni Székelyudvarhelyre. Magyarországi folyóiratokat mutattunk be, és magyarországi szerzőket is. A rendezvényeink az ismerkedés és kapcsolatépítés céljából másfél naposak voltak, az ünnepeltek útiköltséget, étkezést, szállást és pénzdíjat kaptak. Debütdíjat kaptak az elsőkötetes írók – ez egy kezdő fizetésnek megfelelő összeg volt. Életműdíjat kaptak a 70 évet betöltő erdélyi magyar írók – ennek összegét a pénzügyi helyzet és az ünnepeltek száma meghatározta, de általában a debütdíj összegének közel kétszerese volt. Hídverő díjat azok a jeles magyarországi személyiségek kaptak, akik írtak, és írásaikkal támogatták az erdélyi magyar irodalmat. Ez egy 15 grammos aranygyűrű volt, a belsejében az EMIA monogrammal s az évszámmal. A díjazottak közt volt többek között Pomogáts Béla, Görömbei András, Oláh János, Pécsi Györgyi, Mezey Katalin, Márkus Béla, Ilia Mihály, Berta Zoltán, Elek Tibor, Szakolczay Lajos, Ablonczy László, Papp Endre. Tegyem hozzá: a sorrend esetleges. És elnézést kérek, ha valakit nem említettem. Később az alapítvány Zsidó Ferenc szerkesztésében honlapot is működtetett, amelynek a megszűnés előtt irodalmi körökben már komoly visszhangja volt. Az ünnepelt szerzőket a kurátorok külön-külön bemutatták, a szerzők hozták a feleségüket vagy férjüket, néha még más családtagjaikat is. És végezetül itt kell elmondanom a legnagyobb sikerélményt, amit megéltem. Amikor az Alföldben megláttam Görömbei András gyászjelentését, és a felsorolt díjak között szerepelt az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány életműdíja is – ez volt nekem és Zsidó Ferencnek a fizetés azokra az évekre…
(2026. április)
