Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-11-17 13:00:00
Szeretek beteljesült álmokról szóló történeteket hallgatni, pláne, ha meg is írhatom őket. Bedő Éva egy ilyen lehetőséggel ajándékozott meg, és miközben mesélt, lendületéből, magabiztosságából nekem is juttatott legalább egy hétre elegendőt.
Régi ismerősöm sok évvel ezelőtt már bemutatkozott ebben a sorozatban, akkor préseltvirág-képei, egyedien díszített könyvjelzői, naptárai, üdvözlőkártyái kapcsán. Most egy egészen más oldalát hozhatom olvasóközelbe, amelyről eddig én sem tudtam, pedig mindig is kulcsszereplője volt a létezésének.
„Írok. Megjelent már több könyvem is mind nyomtatott formában, mind e-könyvként” – újságolta Éva pár hete egy virtuális üzenetben, én pedig úgy gondoltam, három nappal a marosvásárhelyi könyvünnep után nem csak engem érdekelhet egy ilyen történet. Mivel beszélgetőtársam Görgényüvegcsűrön él a párjával, képernyőink előtt ülve csalogattuk elő a kezdeti motivációt és következményeit.
– Nekem gyermekkoromban nem kellett mesét mondani, én magamnak meséltem. Az írás is nagyon hamar az életem része lett. Valamikor középiskolás koromban, a nyolcvanas években az Ifjúmunkás című folyóiratban meghirdettek egy verselemzésíró versenyt. Én is beneveztem, és akkor derült ki, hogy a zsűrinek tetszett az írásom, amikor bekopogott hozzánk a postás, és hozott száz lejt a nevemre. A szüleim csak ekkor tudták meg, hogy részt vettem ezen a megmérettetésen. Azóta sokat kerestem a díjazott alkotásomat a lap archívumában, de nem akadtam a nyomára. Egyébként az Egyesülés (Unirea) középiskolában a magyartanárnőm is mindig értékelte a verselemzéseimet, pedig azok egészen mások voltak, mint a tanórákon lediktált szöveg. A későbbiekben aztán jöttek a mesék, a különböző történetek. A középiskola elvégzése után a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (sz. m.: mai Művészeti Egyetem) rendezői szakára felvételiztem. Azt mondták ott nekem, hogy tehetséges vagyok, de túl fiatal, menjek vissza tíz év múlva. Akkor már tudtam, hogy többet ezzel nem próbálkozom. Ezután mindenfelé dolgoztam, többek között óvodában, aztán jött a préselt virágos időszak. Még Vásárhelyen laktunk a férjemmel, amikor megjelent a Picuri kalandjai Álomországban című gyermekkönyvem a Hoppá Kiadó gondozásában. Ez egy kislány megjavulástörténete, egy tanmese, ami talán elsősorban nem is a fiatal mesehallgatóknak, olvasóknak, hanem a felnőtteknek szól. Az óvodai időszakomban észrevettem, hogy a gyermekek nem igazán ismerik a házi állatokat, ha például azt kérdeztem tőlük, hogy csinál a ló, rávágták, hogy „mú“. Ekkor jött az ötlet, hogy egy kismalac szemén keresztül mutassam be nekik a ház körül, a réten és az erdőben élő állatokat, így írtam meg Okoska kismalac kalandjait. Ennek a könyvnek a megszületése után pár év szünet következett, 2005-től pedig elkezdtem írni a regényeimet, elsőnek a Hagyaték címűt, aztán sorra a többit. Hosszú ideig várakoztak ezek a történetek a számítógépemben, ebben az évben jött el az ideje, hogy azt mondjam nekik: „nagyon sokan vagytok, most már kiadlak titeket”. A férjem régóta biztatott, hogy hagyjak mindent, és szenteljem magam az írásnak. Eddig szabódtam, hogy jó, jó, de még ezt is, azt is meg kellene próbálni. Idén aztán bezártam a cégem, és hagytam, hogy az írás átvegye az irányítást a mindennapjaim fölött. Rátaláltam a lehetőségre, hogy az úgynevezett „print on demand”, azaz igény szerinti nyomtatás rendszerében adjam ki a könyveimet, ez azt jelenti, hogy mindig csak annyit nyomtat a rendszer, amennyi megrendelő van.
– Hogy születnek a regényeid alapötletei, mi ad ehhez inspirációt?
– Egyszerűen csak jönnek. Elkészítem a cselekmény vázlatát, aztán az egyes történetszálak kivárják a sorukat, hogy elkapjam, és egymásba fűzzem őket. Egy nagy író mondta egyszer, hogy neki könnyű írni, mert a szereplői diktálnak. Ezzel valahogy én is így vagyok, sőt néha olyan gyorsan mondják tollba a sorokat a szereplők, hogy alig bírom tartani a tempót. A Tanító című könyvem is diktálva volt, mégpedig meggyőződésem szerint Krisztus által. Épp egy másik könyvemen dolgoztam, amikor megkaptam Tőle a felszólítást erre a feladatra. Hasonlóképpen született A fény embere, ennek a szövegét szintén az égi dimenzióból adta át nekem egy hang. Olyan gyorsak voltak ezek a diktálások, hogy nem tudtam őket azonnal írásban rögzíteni, ezért, ahogy hallottam, úgy mondtam fel a telefonom hangrögzítőjére, és utólag írtam le őket.
– Milyen érzés volt ezt megélni?
– Nagyon mély, felemelő, ugyanakkor néha rendkívül fárasztó is, főleg, amikor a napi munka után jött a hang. De mindenképpen megérte az erőfeszítést, ugyanis sokat segített a fejlődésemben, illetve abban, hogy jobban megértsem az embereket.
– Milyen tematikákat érintesz a könyveidben?
– Ezt nem könnyű egy mondatban összefoglalni, mert nagyon színes a felhozatal. Vannak spirituális írásaim, romantikus, illetve fantáziavilágba illő történeteim és még sok minden más.
– Milyen gyakran írsz?
– Minden nap, ez számomra most már létforma. Reggel, miután felkelek, tüzet gyújtok, és ülök is le a számítógép elé. Rendszerint jó másfél órát dolgozom, amíg a párom is felkel, aztán délelőtt újra írok másfél-két órát. Annak idején megtanultam tíz ujjal gépelni, erre most visszaszoktam. Naponta legalább hat-hét órát írok, igaz, az őszi eltevések alatt kevesebb időt tudtam erre szánni. De valamennyit minden nap muszáj írnom, mert ha nem, akkor ideges, nyugtalan leszek. Rendszerint egyszerre két-három könyvön is dolgozom, jelenleg kettőn.
– Hogyan jutnak el az írásaid az olvasókhoz?
– Az e-könyveim egy nemzetközi platformon, a PublishDrive-on jelennek meg, amelyet magyar alapítók hoztak létre, és ami lehetővé teszi a szerzők számára, hogy műveiket egyszerre töltsék fel, és juttassák el olyan virtuális áruházakba, mint például a Libri vagy a Bookline. Mivel az idősebb olvasók igénylik a papírformát, azt, hogy megérinthessék a könyvet, a Draft Digital rendszer segítségével ezt is sikerült megoldanom. A maguk fizikai valóságában a cseh alapítású Libristo nemzetközi könyvkereskedelmi vállalkozás értékesíti a köteteimet. Sokat kutakodtam az interneten, amíg rátaláltam ezekre a lehetőségekre, de megérte a ráfordított idő, így ugyanis nem jelent számomra hatalmas befektetést a könyvkiadás.
– Meg lehet ebből élni?
– Még a legelején vagyok ennek a vállalkozásnak, de remélem, hogy idővel egzisztenciát tudok teremteni belőle. Augusztusban indult be ez az egész, azóta már voltak megrendelések, érkeztek be összegek. Az érdeklődők egyébként a bedoeva.ro honlapról juthatnak el azokra a linkekre, amelyekről az e-könyveim megrendelhetők, a nyomtatott könyveket pedig a Libristo.ro oldalról lehet igényelni.
– Nyomon tudod követni, hogy milyen célcsoport kér a köteteidből?
– Csak annyit árul el a rendszer, hogy honnan vannak a rendelések. A legtöbb Magyarországról szokott érkezni, de Németországból és Ausztráliából is vásároltak már a regényeimből.
– A Facebook-oldaladon egy nagy álmod teljesüléséről számoltál be legutóbb. Hogy is „született meg” a második Éva?
– Régóta gondolkoztam azon, hogyan lehetne hangoskönyvem. Sok módszert kipróbáltam, és addig keresgéltem az interneten, amíg rátaláltam arra a lehetőségre, hogy klónozzák a hangomat. Kipróbáltam egy hangmintán, A fény embere című könyvem első fejezetén, és a kísérlet nagyszerűen működött. Ezáltal jött be a képbe a második Éva, vagyis a hangom. Az így készült felvételt fel is tettem a YouTube-csatornára.
– Nem hiányzik a korábbi alkotómunkád a préselt növényekkel?
– Őszintén szólva nem. Úgy érzem, a könyvekkel hazataláltam.