Az időjárás nem mérvadó. Akár esik, akár napfény ragyog, a halottak hetében vagyunk. Már vasárnap láthattuk Vásárhelyen, hogy alaposan megnőtt a temetők körüli forgalom s mindaz, ami ezzel együtt jár. A külföldre telepedettek is úgy igazítják általában a dolgaikat, hogy jöhessenek ilyenkor. Mert megtapasztalták már nemegyszer, amit Kányádinál szívhez szólóbban aligha tud bárki is megfogalmazni: „… a legárvább akinek / még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal”. Virág, az bőven van úton-útfélen, üzletben, piacon, temetőkapuban, mindenütt. Tök is, faragnivalónak, lámpásnak, gyermekriasztónak, ki tudja még minek. Mindenszentek, halottak napja, halloween erősen egybefonódik immár tájainkon. A vasárnapi pompás ragyogásban a Somostetőn, Maros-parton is hatalmas volt a sokaság. A gépkocsik számtáblája szerint szinte minden honi megye képviseltette magát, és voltak határon túliak is elegen. Legtöbbjük talán még nem is gondolt az elhunyt szeretteikre emlékeztető közelgő napokra, csak az ősz múló szépsége vonzotta ki őket a szabadba. Azt érezhették, érezhettük, hogy ez az idei indián nyár utolsó kellemesen meleg hétvégéje, érdemes kihasználni, kirándulva szép élményt szerezni. És alighanem úgy is van. Bár sosem lehet tudni, milyen időjárást hoz a hónapvég. Az érzékszerveinknek higgyünk? A meteorológusoknak? A hagyományokra hagyatkozzunk? Mindegy, halottainkról így is, úgy is megemlékezünk. Akár esik, akár hózik. Annak ellenére, hogy a sírkertekben mind több a gazdátlan sírhelyeket feltüntető jelzés. Öregednek, kihaltabbak a temetők. Ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani. Tény, hogy pusztulnak, korhadoznak, egyre veszélyesebbé válnak az ősi nyughelyeket őrző nagy fák is, kivágásra ítéli őket a múló idő. Ezt a Somostetőn, a folyóparton is észleli az, akinek van szeme. Jó lenne ne csak vágni, fiatal fákat ültetni is!
A vásárhelyi lelkület egyébként fordítva is megnyilvánul. Vannak olyanok, akik külhonban elhunyt egykori marosvásárhelyiek nyugvóhelyét vették gondozásba. Néhányszor magam is írtam a fiatalon elhunyt kivételes festőtehetség, Vida Árpád síremlékéről. Arról, ahogy a Budapesten, a Fiumei úti sírkertben nyugvóhelyet kapott művész sírja a városunkban élő Soós Árpád kezdeményezésére 2012-ben megújulva, erdélyi emlékművel, impozáns hargitai terméskővel, Hunyadi László szobrászművész formálta bronzplakettel és kollégája, Kiss Levente készítette bronz felirattal méltó díszsírhellyé nemesedett. És arról is tudósítottam időnként olvasóinkat, hogy a gyerekekhez, unokáihoz áttelepült Virág György, megyeszékhelyünk egykori kiemelkedő közembere és felesége, Vera asszony igazi szívügyként látogatta, gondozta kora tavasztól késő őszig a sírt. Barátaikat is bevonták a Vida-emlékezet fenntartásának ebbe a folyamatába. Nemrég lehangoló, szomorú hírként közölték, hogy valakik a síremlék földjébe ültetett árvácskákat, dísznövényeket eltüntették. Vagyis újra akcióba léptek a tolvajok. A sírkő és a belevésett jelképek, a dombormű és a szöveg a versrészlettel együtt szerencsére épségben van. De úgy látszik, mint annyi más, ez az emlékmű is folyamatos gondozásra szorul. Virág Györgyék koruknál és egészségi állapotuknál fogva ezt már nem tudják vállalni. A nemzedékváltás bizony ilyen vonatkozásban is elkerülhetetlen szükségszerűség. Hátha e mostani jegyzet lépni késztet fiatalabb elszármazottakat, akik átvehetik tőlük a jelképes stafétabotot.
