A Veress család menekülése Erdélyből (4.)

1944. szeptember 14. – 1945. május 21. között 

 Lovas szekerünkkel a nyírségi Laskodról reggel korán indultunk el, és október 28-án, szombaton délután 3 óra körül érkeztünk porosan, lehangoltan Cigánd határába, a Tisza hídja közelébe, ahol addigra szekerekből, autókból több mint két kilométernyi hosszú sor alakult ki. A szembe jövő járműveket is át kellett engedni, és a katonai járművek elsőbbséget élveztek. Végül 6 óra körül, mintegy két kilométernyi hosszú, lassú meneteléssel sikerült elérni a hídhoz. Erre elég meredeken kellett leereszkedni, de segítettek egymásnak a menekülők, a szolgálatot teljesítő katonák. Az utasok csak a szekéren ülve kelhettek át a pontonhídon, gyalog nem. Végül sikerült átjutni. Innen továbbmentünk, és amikor már kezdett esteledni, mintegy fél kilométernyire a Tiszától és a hídtól, elértünk egy tanyához, ahova bekérezkedtünk. 

 A háziasszony, akinek a férje katona volt az orosz fronton, nagyon kedvesen és szívesen befogadott egy éjszakára. A nagy tanyasi ház körül szép gazdaság volt, baromfival, nagy állatokkal. Az asszony azt is megengedte, hogy a lovainkat bekössük a nagy istállóba. Egy ember is segítségére volt mindennapos teendőiben, aki megetette, itatta lovainkat, Tibor is segített neki. Aztán a tulajdonos behívott mindannyiunkat a lakásába, vacsorát készített és megvendégelt, a vacsorához zöldséget, tejet is adott. Az asszonyoknak és a gyermekeknek a házban fekvőhelyet csinált, mi, férfiak a szénacsűrben aludtunk. Másnap, október 29-én, vasárnap is ott voltunk. Megmutatta állatait: lovait, marháit (tehenek, borjak), nagy kertjét. Azon a napon két csirkét is vásároltak szüleink, és ebédre csirkepaprikást készítettek. Hétfő reggelig maradtunk (október 30.), akkor tovább indultunk, megköszöntük a házigazda kedvességét, amiben részesített, és amiért nem kért, nem is fogadott el pénzt. 

 A tanyától Cigándon keresztül a déli órákban Sárospatak határához érkeztünk, azzal a céllal is, hogy meglátogassuk a híres sárospataki kollégiumot és a várkastélyt. Hárman, Sanyi bácsi, apu és én bementünk a városba, de csalódtunk, mert sehová nem tudtunk bejutni, minden zárva volt. Kívülről láthattuk a kollégiumot és a várat is. Miután visszatértünk a szekérhez, tovább is indultunk, ugyanis a városban nem maradhattunk, szekérrel nem volt szabad ott tartózkodni. A város határában aludtunk, a Bodrog folyó közelében, aztán továbbra is a Bodrog völgyében mentünk egy ideig.

Sárospatakról Bodrogolaszi felé mentünk, mert az egyik ló hátsó lábáról leesett a patkó. Már a helység elején találtunk egy kovácsműhelyt, ahova bementünk és az udvarán meg is ebédeltünk. Nagyon kedvesen fogadtak, száraz ételt, előre elkészített szendvicseket ettünk, majd tovább indultunk a Bodrog folyó mentén, Vámosújfalu, Olaszliszka, Bodrogkisfalud irányába. Az utóbbi település határában aludtunk, szekéren, az idősebbek ülő helyzetben.

 Másnap folytattuk utunkat Szerencs, Felsőzsolca irányába. Az úton nagyon nagy volt a forgalom, kerékpáros, gyalogos menekültek, szekerek, luxuskocsik, teherautók, katonai autók egymást érték, a sorból kilépni sem, előzni sem lehetett, a szembe jövő járművek is egymást érték, közben néha orosz vadászrepülőgépek géppuskázták a menetet. Az idegfeszítő pillanatokban az édesanyák szenvedtek legjobban. Köztük a mi édesanyánk, akinek négy kiskorú (1–14 éves) gyerekért kellett állandóan aggódnia, sírásukat-rívásukat hallgatnia.

 A géppuskák golyói elől rémülten sáncokba, szekér alá, útszéli fák koronái alá menekültünk, ahol megvártuk a támadás végét. Nagyon sok szomorú balesetet, sebesültet, szenvedőket, vért láttunk. Mindenki úgy védekezett, ahogy tudott, de így is voltak sebesültek. Áldott szerencsénkre ezek a repülős támadások inkább katonai járművek, katonák ellen irányultak. 

 Ezen az úton együtt haladtunk Gub Márkus tiszteletes úrral és családjával, ők utánunk jöttek, de Jenővel, a későbbi szovátai tanárral és íróval én (Tibor) sokat beszélgettem. A nagy forgalom miatt többször is meg kellett állnunk, ilyenkor a felnőtteknek alkalmuk volt szót váltani, latolgatni a további teendőket.

Gyalogosan is gyakran meneteltünk, közben mi, a nagyobb gyerekek szőlőt, gyümölcsöt szedtünk az út szélén, nem törődve a háború zajával. Ha valaki ki akart szakadni ebből a menetoszlopból, csak a falvakban tudta azt megtenni, behajtva valamelyik mellékutcába. 

A következő nap jutottunk el Felsőzsolca közelébe, ahonnan Miskolc hat kilométernyire fekszik. 

Felsőzsolca előtt, a főúttól balra eső helységben (nevére nem emlékszem) egy fogadóban kaptunk szállást, november 4-én estefelé, ahova zárás után érkeztünk. A kocsmáros nagyon kedvesen fogadott. Az ivóban aludtunk, ahol oda érkezésünkkor a helyiség asztalokkal, székekkel volt tele, és egy lépcsőn kellett felmenni oda az utcáról. A tulajdonos – nagyon kedves középkorú ember – és családja is abban az épületben lakott, mindjárt kiürítették a helyiséget a mi segítségünkkel, helyet csináltunk, szalmát vittünk be, takarót a kocsmárostól kaptunk, és fekvőhelyet készítettünk. Ezután vacsorával kínáltak meg. Vacsora után a felnőttek hosszasan elbeszélgettek. Nekünk, gyerekeknek a kocsmaszag, az ital és a cigaretta bűze volt kellemetlen, de így is, mivel másnap, vasárnap zárva volt a kocsma, reggel 10 óráig aludtunk. Nagyon jó volt minden, az ital és szivarbűz ellenére jól aludtunk. Itt, a kocsma falain láttam a következő feliratokat: „Ha nincs pénzed, igyál vizet, legjobb vendég, aki fizet”, „Akinek pénze van, bejöhet legelőre, akinek nincs, menjen a legelőre”, „Jegyezd meg, te Lajos, pénz nélkül mulatni bajos”. Felsőzsolcán voltunk még egy éjszaka, november 5-én, vasárnap, ezután hétfőn indultunk tovább, a szállásadó család nem fogadott el semmi fizetséget, segítettünk a bútorok helyre tevésében, és 6-án a déli órákban érkeztünk Miskolcra. 

 Miskolc városában keveset tartózkodtunk, mert itt sem engedtek szekérrel a városban megállni vagy a központba behajtani. Így csak mellékutcákon mentünk keresztül a városon. A Sajószentpéter felé vezető úton, a külvárosban álltunk meg annyi időre, amíg Sanyi bácsi és apu visszamentek a városba fizetést felvenni és vásárolni. Egy órát voltak oda a szükséges dolgokat elintézni. Miután visszajöttek a szekérhez, ettünk, és indultunk is Sajószentpéter felé. 

 Késő délután volt, mire Sajószentpéterre értünk, és itt a községi bírónál, egy tehetős, kedves embernél kaptunk szállást. Családjával együtt nagyon jól fogadtak, együtt vacsoráztunk. Megmutatta gazdaságát, lovait, amire nagyon büszke volt, a muraközi lovak jól tápláltak, szépek voltak. A felnőttek sokat beszélgettek, mi, gyermekek lefeküdtünk aludni. Finom oltott szőlőt is ettünk és finom volt a bor, amivel a felnőtteket megkínálták. 

 Sajószentpéterről Kazincbarcika irányába utaztunk, a Sajó folyó mellett, hogy kikerüljük a hegyeket. A környéken szénbányák voltak, és érdekes bányászfalvak, tót lakosokkal. Az egyik faluban tejet vásároltunk, a családban tótul beszélgettek, ami engem nagyon meglepett. Végignéztem, ahogy a tehenet megfeji, és miután megfejte, a tejet a pendelyén keresztül megszűrte. Nem is szóltam egy szót sem, csak fizettem és elszaladtam. 

Sajónémetin egy magyar bányász családnál aludtunk, és maradtunk még egy nap. Itt láttam először szenet, amivel az ott lakó családok fűtöttek. 

 Sajónémetiről Ózd felé utaztunk, kikerülve a Bükk hegyeit és Ózd városát is. Csak a város déli végét keveset érintve és a gyárkéményeket távolról látva mentünk Borsodnádasra, majd Pétervásár, Maconka irányába. 

 Az út hosszú volt, talán a leghosszabb menekülésünk közben, amíg Maconkára értünk, ahol aztán hosszabb ideig tartózkodtunk. Hogy miért éppen ebben a főúttól eléggé félreeső községben telepedtünk le, pontosan nem tudom, de arra emlékszem, hogy mielőtt letértünk volna a főútról, az út mellett egy kocsma volt, ahol magyar katonák ittak és beszélgettek, felismertük, hogy erdélyiek. Ezek a katonák ajánlották, hogy éjszakára menjünk be Maconkára, és ott keressünk szállást. Ez a beszélgetés délután 5-6 óra között történt, és így nem mentünk tovább, hanem betértünk a főúttól mintegy két kilométernyire félreeső faluba, és szállást kerestünk. Így kerültünk a maconkai uradalomba. Az emeletes, nagy épület teljesen üres volt, földbirtokos tulajdonosa családjával együtt már korábban elmenekült a közelgő front és az oroszok elől. A nagybirtok alkalmazottai, a szolgák, akik helyben maradtak, jószívvel fogadtak minket. Még este berendezkedtünk, szalmát hordtak be fekvőhelynek a két szobába, a lovakat bekötötték az istállóba, mondhatom nagyon segítőkész volt mindenki, mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Volt egy felelős ember, akire hallgattak a munkások, ő volt az, aki megengedte, hogy bemenjünk, és irányította a munkálatokat a beköltözéshez és a segítségnyújtáshoz. Tájszólásuk számunkra különösnek tűnt, különösen az „a” hang sajátos kiejtése. Késő estig minden elintéződött, lefeküdtünk, fáradtak is voltunk. 

Másnap a hivatalos eljárásokat a jegyzővel és községi bíróval intézték el szüleink, én is ott voltam, onnan tudom, hogy nagyon kedvesen fogadtak a falu közepén álló községházán. Nem csoda, hogy a szép nevű Maconkán hosszabb ideig maradtunk, több mint három hetet, majdnem egy hónapot töltöttünk ott, kimondottan kellemesen. A szomszédban lakott egy család, amellyel állandóan tartottuk a kapcsolatot, ott sütöttünk kenyeret közösen, tőlük hordtuk a tejet, legtöbbször én (Tibor) mentem a tej után. Más élelmiszert is tőlük vásároltunk, de még a malomba is a szomszédokkal mentünk búzát őrölni. Az uradalomban állatok voltak, lovak, ökrök, juhok, disznók, majorság és más háziállatok: kacsák, pulykák külön elkerítve. Ezeket az állatokat a maconkai emberek gondozták. Az állatokat, köztük a mi lovainkat is, a kerítésen túl legeltették, a kert végében volt a kijárat, mert az uradalom be volt kerítve. Idegenek is végigmehettek az udvaron. Szomszédaink a kert végében levő borvízforrásról hordták az ivóvizet, mert nagyon jó és tiszta borvíz tört fel a földből és folyt végig a kert szélén. Én is (Tibor) innen hordtam a borvizet (ásványvizet) ivóvíznek, mert más használatra, például mosásra, mosdásra kút volt az uradalom udvarán, de a vize nem volt fogyasztásra alkalmas. Egypár kutya is volt az udvaron szabadon, de nem bántottak senkit, voltak éjjeli őrök, akik az udvarban laktak családjukkal együtt. 

 Maconkán nagyon jól telt, a háború szele még nem ért oda, szép őszi idő volt, eső sem esett szinte egyszer sem, bár a település a Kékes tető lábánál fekszik, Matyóföldön. Az élelem, az ellátás jó volt, gyümölcsöt vettünk, és az uradalom kertjéből is szedtünk. Egy nap voltunk búzalisztet őröltetni a malomban is, Nagybátony községben, szekérrel és a lovainkkal mentünk, jött velünk egy ember az uradalomból segítségül, akinek apu pénzt is adott. A hosszú, oszlopos-tornácos lakásban csak mi laktunk Sanyi bácsiékkal, a konyha felőli részen, két szobában külön-külön. Nem volt semmi nézeteltérés a családunkban, sem mással, akik ott laktak abban a kis utcában vagy az uradalom udvarán. Szüleink nem nagyon mentek senkihez, a napok főzéssel, mosással, beszélgetésekkel, a mindennapi teendőkkel teltek el, talán egyszer ment ki a faluba Erzsike néném és anyu ruhaneműt és más szükséges holmikat vásárolni. Gyakran úgy éreztük, hogy a csendes és csodálatos faluban, a háború zajától távoli Maconkán kellene maradnunk, de sajnos a front egyre közeledett, így hát újból felpakoltuk csomagjainkat a szekérre és elhagytuk a szép emlékű települést.

(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)