Sokszor tapasztaltam már, hogy első ránézésre törékenynek tűnő élethelyzetekben gyökerezik meg a legnagyobb erő. Az érdek nélküli szereteté, ami még az emberi közönyből épült hegyeket is képes időnként a helyükről elmozdítani. Múlt pénteken a marosszentkirályi Bodó Ildikó emlékeztetett erre az igazságra. Filigrán, egész lényéből tüzes életderűt árasztó beszélgetőtársam a történetével csak egyet szeretne: másokon segíteni. Bátorítani azokat, akiknek az övéhez hasonló megaláztatásban volt részük, üzenni nekik, hogy nincsenek egyedül, valaki ismeretlenül is gondol rájuk.
Ildikóval a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti Karának épülete, a Bolyai utcai Pálffy-ház előtt találkoztunk. Hófehér horgolt nyári ruhájában tökéletesen beleillett a gyógyító és felpezsdítő dallamok légiesen könnyed világába, amelynek két évtizede alkotóeleme. Kapusként dolgozik itt napi négy órát, annyit, amennyit a törvény megenged neki. Otthon érzi magát ebben a varázslatos környezetben, a diákok és a tanárok is a szívéhez nőttek, ezért is fájt neki annyira, amikor az emberi felületesség, nemtörődömség többször is akadályt állított eléje a munkahelyére vezető úton.
Arra kértem, ne csak a sérelmét, hanem a teljes élettörténetét mesélje el, hiszen így lesz teljes a kép. Amint az egyik üres osztályteremben letelepedtünk, el is kezdte visszaszólongatni a régmúlt időt.
– Kétoldali csípőficammal születtem. Édesanyám nagyon fiatalon, 17 évesen adott nekem életet, és nem vette észre, hogy valami nincs rendben a mozgásommal. Akkoriban nem volt családorvos, aki már három hónapos koromban megvizsgált volna. Egyéves koromban a szomszédasszonyunknak tűnt fel, hogy nem tudok úgy járni, mint a lánya. Akkor édesanyám elvitt egy orvoshoz, aki diagnosztizált, majd azt mondta, nagyon sajnálja, de nem tehet hámba, mivel a csontjaim már megerősödtek. Műtétre kerültem, de nem sikerült a beavatkozás. Négyszer operáltak, mégsem tudtak helyrehozni, ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy teljes életet éljek. Már 18 évesen három váltásban dolgoztam a marosvásárhelyi gyapjúszövödében. Tizenöt évet ingáztam Szentkirályról a munkahelyemre. Két buszra is fel kellett szállnom a sérült csípőmmel, de akkoriban segítőkészebbek voltak az emberek, mindenki azon volt, hogy valahogy feljussak a járműre. A legtöbbször éjszaka dolgoztam, hogy napközben Szabival, a kisfiammal lehessek. (sz. m.: Bartha Szabolcs, Marosszentkirály korábbi alpolgármestere). Szerettem a munkámat, és a kollégáim meg a feletteseim megbecsültek, mert a sérültségem mellett a kezemben annyi erő volt, hogy kitűnően tudtam teljesíteni a normát.
– Hogyan került el a gyapjúszövödéből? – szóltam közbe.
– Másfél évtizeddel azután, hogy munkába álltam, már nem nagyon ment a szövöde, egyre több alkalmazottat küldtek munkanélküli-segélyre. Volt ott egy nagyon rendes káderesnő, aki felvilágosított arról, hogy a 2-es fokozatú rokkantnak nyilvánított személyeknél, amilyen én is voltam, a 15 ledolgozott év az akkori törvények szerint harminc évnek számít, így kérhetem a nyugdíjaztatásomat. Elgondolkoztam a lehetőségen, és mivel Szabi akkoriban kezdte az első osztályt, úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki. Abban az időben hunyt el a fiam édesapja is, így anyagilag elég kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Édesanyám akkor már itt dolgozott az egyetemen, és szólt, hogy lenne itt egy négyórás munka. Az igazgatónő kolléganőm volt a gyapjúszövödében, és mivel mindig élmunkás voltam, ő is biztatott, hogy foglaljam el az állást. Nem voltam biztos benne, hogy a beteg lábammal eleget fogok tenni a feladatnak, de a Jóisten úgy megsegített, hogy már két évtizede itt vagyok. Amikor idekerültem, elsősorban az motivált, hogy az egyetlen gyermekemnek biztosítani tudjak mindent, amire szüksége van. Első osztálytól színtízes tanuló volt, ezért elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy majd egyetemre tudjon járni. Így is lett. A mai napig hálás vagyok a Jóistennek, amiért erőt adott nekem, hogy egyengetni tudjam az útját.
Lassan Ildikó sérelme is körvonalazódott.
– Amikor délutános vagyok az egyetemen, a fiam utánam jön kocsival, és hazavisz, de reggel és délben nem vehetem igénybe a segítségét, hiszen ő is dolgozik. Olyankor maxitaxival (sz. m. kisbusz) közlekedem. A vajdaszentiványi és a paniti sofőrök nagyon rendesek, segítőkészek, a bergenyeiek azonban sok keserűséget okoztak nekem. Számomra nagy könnyebbség, ha van a járműn egy pótlépcső, amire felléphetek, és nem egy olyan magaslatra kell felkapaszkodnom, ami a hasammal egy szinten van. De nemcsak értem lenne hatalmas szükség egy ilyen segítségre, hanem a sok idős, beteg utasért is. Ezt gyakran szóvá is tettem, a bergenyei sofőrök azonban rendszeresen azzal ráztak le, hogy a pótlépcső használata nem megengedett. Ennyiben azonban nem merül ki a velem szembeni megalázó magatartásuk. Egyszer azért szólított meg egyikük, hogy miért állok fel hamarabb, mint ahogy ő megáll. Mondtam neki, hogy ha csak akkor emelkedem fel, nem tudok egyből leszállni, és a többi utast is feltartom. Bezzeg, amikor teli van az utastér, nem zavarja a sofőr urat, hogy hányan állnak egész úton lábon. A múlt héten hamarabb kellett beérnem az egyetemre a vizsgaidőszak miatt, és amikor megjött a maxitaxi, kértem a sofőrt, hogy szálljon le, és segítsen felülni, mert egyedül nem megy. Elengedte a füle mellett a kérésem, de amikor becsukódott a jármű ajtaja, és látta, hogy előveszem a telefonom, mégis megállt, és segített, mert bizonyára arra gondolhatott, hogy panaszt akarok tenni a viselkedése miatt. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset, amikor azt válaszolta a szóban forgó sofőr a kérésemre, hogy várjam meg a következő buszt, tehát álldogáljak még egy órát a megállóban. Vajon, ha az édesanyja vagy a felesége lenne hasonló helyzetben, ugyanígy tenne vele is? Én nem szoktam magam sérültnek érezni, tudom, hogy erélyes vagyok, és nem hagyom magam, de amikor ilyen bánásmódban van részem, mintha minden energiám elmenne. Egyébként egyes utasok is replikáznak néha, hogy ha korlátozott a mozgásom, miért nem járok taxival. Ezt az egészet azért meséltem el, hátha egy illetékes személy is értesül róla, és ezzel a sorstársaimon is segíthetek. Nap mint nap megtapasztalom, hogy az elesettek helyzete senkit nem érdekel. Szinte mindenki autóval jár munkába vagy bárhova, a buszmegállókban már alig vannak utasok, így nincs, aki a mozgáskorlátozottaknak segítsen. Ráadásul sok helyen a padok is eltűntek, például a Cuza Vodă utcai napipiacnál és a vonatállomáshoz közel eső megállóban is. Sok idős asszony jár árulni a piacra, hogy egy kicsi pénzt szerezzen a nyugdíja mellé, nekik mennyire lehet nehéz dolguk végeztével fél órákat lábon ácsorogni? – nézett rám kérdőn ez a szép lelkű, szenvedélyes asszony, akinek minden szavában ott bujkál a vágy, hogy az elesettek és megalázottak életét egy kicsivel könnyebbé tegye.
