Valószínűleg nem túlzunk nagyot, ha azt állítjuk, az amerikai függetlenségi nyilatkozat a történelem egyik legismertebb dokumentuma. Ez részben annak is köszönhető, hogy több mítosz is kapcsolódik hozzá, ezekből vegyünk most nagyító alá néhányat a negyedévezredes jubileum kapcsán.
Az évforduló július 4-éhez kötődik, amikor nyilvánosan kihirdették és elfogadták ezt a függetlenségi nyilatkozatot. Ez maradt meg a történelmi emlékezetben, amiben az az apró szépséghiba, hogy a Kontinentális Kongresszus már július 2-án megszavazta a függetlenséget. A 13 gyarmat
jogilag ekkor szakadt el a brit koronától, két nappal később véglegesítették az erről szóló magyarázó dokumentumot. Szintén aznap, július 4-én nyilvánosan fel is olvasták a szövegét. A történelemből számos példát lehetne felhozni rá, hogy a hatalmaknak nem egy száraz jogi aktusra – mint egy unalmas szavazás – van szükségük a legitimitás megalapozásához, hanem valamilyen szimbolikus pillanatra.
Egy másik, széles körben élő mítosz, hogy a hivatalos születésnapját július 4-én ünneplő Egyesült Államok lenne a világ első igazi demokráciája. Ez is csak féligazság. A demokráciát már az ókorban feltalálták az athéniak, parlamentáris képviseleten alapuló kormányzás több államban is működött már az amerikaiak előtt. A világ legrégebbi, ma is érvényben levő alkotmányának az 1600-ban kelt san Marinoit tekintik. A dologban a csavar ott van, hogy régen a politikai gondolkodók úgy vélték, a demokrácia csak apró városállamokban működhet. Az Amerikai Egyesült Államok ezt cáfolta meg elsőként, azt bebizonyítva, hogy ez a kormányzati rendszer nagyméretű, modern államban is működőképes.
A harmadik pedig az amerikai függetlenségi nyilatkozathoz kötődő egyetemes emberi szabadságjogok mítosza. A fennkölt eszmékkel egy apró gond van: a piszkos anyagiak adtak nekik táptalajt. Az amerikai forradalom kirobbanásához az vezetett, hogy a korábbi hétéves háborúban erősen eladósodott brit korona kemény adóterheket vetett ki az amerikai gyarmatokra. És kereskedelmi korlátozásokat – manapság szankciónak becézik ezeket –, amelyek erősen zavarták a gyarmati üzleti köröket. Az amerikai forradalom vezéralakjainak jó része nem tüzes lelkű idealista volt, mint a mi márciusi ifjaink, hanem kőkemény üzletember, aki kezdetben a saját kereskedelmi érdekeit akarta megvédeni a brit korona érdekeivel szemben. Ezt az érdekharcot csomagolták be a felvilágosodás eszméibe, és mint az utóbbi negyed évezred történései mutatják, ez kiválóan sikerült. Mert, noha az ebből kialakult kormányzati modellnek is megvannak a szépséghibái, még mindig sokkal vonzóbb a nyugati kultúrkörben szocializálódott ember számára, mint a későbbi totalitárius próbálkozások.
