Az idő lenyomatai – történelem a város alatt

Épített örökségünk

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Kevés olyan város van a Partiumban, amelynek múltja annyira összefonódott volna a történelem viharaival, mint  Szatmárnémeti. A mai utcák, terek és épületek alatt évszázadok emlékezete húzódik meg: egykori várfalak, középkori települések nyomai, nemesi családok történetei és olyan épített örökség, amely túlélte a háborúkat, a pusztításokat és az idő múlását is. Szatmár múltja nem csupán történelemkönyvek lapjain él tovább, hanem a város régi házainak falaiban, templomainak tornyaiban és azokban a legendákban is, amelyeket generációk adtak tovább egymásnak. A hajdani szatmári vár egykor stratégiai jelentőségű erődítmény volt, amelyet már a honfoglalás korának krónikái is megemlítenek. A történészek szerint a vár a mai belváros területén állhatott, és évszázadokon át meghatározó szerepet töltött be a vidék életében. Falai között katonák, fejedelmek, követek és uralkodók fordultak meg, miközben körülötte lassan kialakult az a város, amelyből később Szatmárnémeti lett. Bár maga a vár mára eltűnt, emléke még mindig ott él a város történelmi tudatában. A régi Szatmár épületei különös módon őrzik az elmúlt korok hangulatát. Egy-egy megkopott homlokzat, díszes erkély vagy százéves kapu mögött egész korszakok rejtőznek. 

A város templomai, polgárházai és középületei nemcsak építészeti értéket képviselnek, hanem arról is mesélnek, hogyan élt itt egykor magyar, sváb, román és zsidó közösség együtt, közösen alakítva a város arculatát és szellemiségét. Az épített örökség azonban nem csupán a múltról szól. Ezek az épületek identitást adnak egy közösségnek, kapcsolatot teremtenek múlt és jelen között, és emlékeztetnek arra, hogy egy város igazi értéke nemcsak a modern fejlődésben, hanem történelmének megőrzésében is rejlik. Minden régi ház, megmaradt falrész vagy felújított műemlék egy darab abból az örökségből, amelyet elődeink hagytak ránk. Szatmár régi vára ma már nem látható, de története tovább él a városban. És amíg vannak emberek, akik fontosnak tartják múltunk emlékeit, addig a régi Szatmár sem tűnik el végleg az idő sodrásában.

A 19. században Szatmárnémeti épületeinek harmada fából épült, jellemzően zsindely- vagy szalmatetővel, emiatt kulcsfontosságúvá vált a tűzvédelem.

A céhek kötelezettségei közé tartozott a tűzoltó eszközökről való gondoskodás és a tűzoltásban való részvétel, de a városi polgárok önkéntes tűzoltóegyletet is alapítottak.

A tűzoltók először templomtornyokból, majd a városháza tornyából – a Pannónia szálló helyén – figyelték a települést, a torony 1900-ban történt lebontása után pedig a székesegyház tornyából.

A tűzoltótornyot 1903 és 1904 között Meszlényi Gyula püspök építtette Dittler Ferenc tervei alapján Vajnai Lajos építőmesterrel, 20 ezer aranykorona költséggel, és a városnak ajándékozta a püspökség megalapításának centenáriuma alkalmából.

A tűzvédelmi célokat szolgáló épület felső szintjén körbefutó erkélyről a Szatmári-síkságon épült város teljes egészében belátható volt.

Ünnepélyes felavatására szeptember 25-én került sor, többek között tűzoltó-bemutatóval és a város történetének első utcabáljával. A tűzoltóság a torony közelében építtette fel laktanyáját 1906-ban.

A technika fejlődésével a torony elveszíti funkcióját

A két világháború között a technika fejlődésével, a telefon megjelenésével a torony elveszítette funkcióját, és az 1960-as évek végéig nem is hasznosították. Ekkor a belügyminisztérium antennákat helyezett el a tetején. Az 1989-es romániai forradalom után ismét funkció nélkül maradt, állapota ekkorra már leromlott.

Felújítás látványosságként

2005-ben mintegy 250 ezer lejes költséggel felújították, és megnyílt a látogatók előtt.

A felújítás során a második világháborús lövésnyomokat szándékosan megőrizték, a torony oldalán eredetileg elhelyezett táblákat azonban csak részleges felirattal pótolták.

A műszaki átadásra 2009-ben került sor.

Ugyanebben az évben – a Szent Egyed közösség kezdeményezésére – a polgármesteri hivatal támogatásával a város csatlakozott a Városok az életért – városok a halálbüntetés ellen nevű nemzetközi kezdeményezéshez, amelynek jeléül a tűzoltótornyot november 30-án zöld színnel világították ki.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

„…Városunktól csak háromszázötven kilométeres légvonalban élte nyugodt napjait egy volt falucska a Duna-hát vidékén, a Kiskunság délnyugati peremén, amelyet ma Szakmár községként jegyeznek…” Egy 1299-es szekszárdi apátsági levélben még Zothmár, néhol Zakmár esetleg Zathmár névalakban emlegették a későbbi érsekséghez tartozó, magas ártéren fekvő település birtokait. 

Mint a mi Szamos menti Szatmárunk esetében, ezen a tájékon is a lakosság folytonos megmaradásának talán egyik alapfeltétele lehetett a kisebb-nagyobb folyóerek, szigetközök és vízhátak sűrű váltakozása, biztos menekülőhelyek megléte még a vészesebb időkben. 

Talán ahogyan a Szatmár várbeliek sem gondolhattak egy ilyen névazonosságú terület létezéséről, éppen úgy a Kalocsa várát kiszolgáló Szakmár településbéli várjobbágyok sem. Mennyire furcsa egy volt meseország településeinek azonos nevű kialakulása.

Szatmárnémeti múltja halhatatlan

Partium legjelentősebb kővárának szétrombolása és elhordása után a megmaradt várárkok feltöltése és a volt váron kívüli építkezésekkel kezdték kialakítani a város, Szatmárnémeti arculatát. 

Mivel eredetileg a várfal tövében működő vásár és annak piactere volt a mai főtér elődje, elképzelhetően belelátjuk ebbe a kezdeti időkbe a volt bódék és sátrak sokasága melletti italkiszolgáló és egynéhány lakóépület képét. 

E kezdetleges, akkor még poros, sáros tér fejlődésében jelentett irányváltást a város első tornyos épületének, az első városházának megépítése. Ebben működött az első városi tanács, valamint a törvényszék. 

Miután kinőtte magát a közrendek helyi intézése, 1889-ben újabb épület létrehozására tettek voksot a város elöljárói. Ez a püspöki palota mellé épített egyemeletes tömb az 1970-es árvízig látta el feladatát. 

Közben a volt Tornyos ház, azaz az első városháza helyére került a város legszebb szecessziós épülete, a ma is álló Pannónia szálló. A főtéren lévő városi tulajdonú telkek kihasználtsága felértékelődött, így történhetett, hogy az említett új városháza előtt, ugyanazon a telken éppen a negyvennyolcas forradalom elsöprő hírére adták át az első kőszínházat, és tartották meg a díszelőadást. Korábban a helyi és vendégszereplő művésztársulatokat nyáron a különböző városi kertekben felállított színpadon, hűvösebb és esős időkben meg a Jeney-színben, a Csizmadiaszínben vagy a város első emeletes épületében, a Zöldfa vendéglő nagytermében fogadták. 

Így nézett ki egy kultúrát kedvelő polgári közösség…

Feljegyezték, hogy már 1790-ben nagy sikerű komédiát mutattak be az akkori színházkedvelőknek, amely „…nagy örömöt okozott a város népének sok bajai között, mikor Móricz János direktor komédia-játszó társasága, mely három tagból állott, a primadonnája a direktor úr hütöstársa Lengyel Mária vala. Ez volt Szatmár városában az első színtársulat, s július 8., 10. és 13.dik napján tartotta előadásait…” 

Az első színház új társulatának első igazgatója az a Molnár György volt, aki később a budai Népszínházat alakította meg, és felfedezettjei között találtuk Blaha Lujzát és Jászai Marit is. Későbbi jeles direktorai között találjuk a majdani székesfővárosi Nemzeti Színház híres vezető színészét, Szigligeti Edét. 

A pezsgő színházi élet kinőtte a korábbi, első színház épületét, újat építettek, amelyet 1891-ben adtak át, és a mai napig ez a város kétnyelvű társulatainak székhelye. Hát így nézett ki egy kultúrát kedvelő polgári közösség, egy zárt magyar életterű városka szeretetreméltó élete.

A mai főtéren húzódott át a nagy nehézségekkel kiszárított Szamos holtága, meg ide lógott be a várárok egyik nagyobb része is. Ezek feltöltése után már a városiasodás minden reménye adott volt egy esztétikusabban rendezett központ kialakításában. 

A szabályos négyzet alaprajzú, több utca betorkollásával szabdalt oldalai hosszában egy- és többemeletes épületsorok füzére emeli nagyvárosias rangúvá a régi piacteret, a mai főteret. A középen parkosított, szökőkúttal díszített területet 2024-re teljesen átalakították, kiszorítva a járműforgalmat a főtérről, igazi sétálóutcává és kerékpáros paradicsommá varázsolva.

Már nem a villamos csilingel a megyeközpont főutcáin…

A „békeidőkben” megvolt Szatmárnémetiben minden elképzelhető iparág, kis- és nagykereskedés, malmok, villamos, rendezett parkok, karbantartott közkutak, felekezeti és állami iskolák, kórházak, bank-, posta- és adóhivatal, közfürdő, villanytelep, csendőr- és tűzoltólaktanyák, kiépített közműhálózat, hidak – minden, ami egy szabad és jól működő város fenntartásához szükséges. 

A kialakult régi központ ellenoldalán, a már szabályozott Szamos déli oldalán elhelyezkedő hídon túli postakerti vagy hóstánci rész bekapcsolódhatott a város területének továbbfejleszthető övezetébe. 

Soha nem gondolták volna az akkori városatyák, hogy mára már az itteni újkori honfoglalással belakott területeket a pofátlanság határán Mikró névvel emlegetnek, holott makró terjeszkedésnek lehetünk szemtanúi. 

Kicsit hagyjuk is ezt a mai világot, lapozgassuk a korabeli sajtót. Megható sorokkal írnak a város nagykorúvá válásáról, hiszen villamosvonalat avattak az 1900-as esztendőben, amelyet a keres-

kedelemügyi magyar királyi miniszter előzetes jóváhagyásával építettek ki a vasútállomás elől tízpercenként induló, a főtéren áthaladó és a közúti vashídon a Szamoson át a gőzfűrész végállomásig haladó szerelvényeknek. Mindez kézzelfogható valóság volt a szatmáriak életében, aztán minden lelassult, és a város közösségének korai merész álma, a városukba vetett hite tovatűnt. 

Már nem a villamos csilingel a megyeközpont főutcáin, mára már nem merészelnek jövendölni, pedig keményen megalapozott harcukra és álmukra építették városukat, amelynek múltja így is halhatatlan.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából és gyűjteményéből küldte el a szerzőnek. Összeállításunkat szakembereink véleményezésével a következő lapszámunkban még kiegészítjük (benne: Szatmárnémeti templomai).