2019. február 18., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Száz évvel ezelőtt, amikor fél Európa ágyúdörgéstől és puskaropogástól volt hangos, február 1-jén egy kisvasútnak a vonalrészeit adták át a forgalomnak. 

Száz évvel ezelőtt, amikor fél Európa ágyúdörgéstől és puskaropogástól volt hangos, február 1-jén egy kisvasútnak a vonalrészeit adták át a forgalomnak. Többévi akadozó építkezés után megindult a közlekedés a maros-tordai helyi érdekű vasúton, amely az október 23-án átadott vonalrészekkel Erdély leghosszabb kisvasúthálózata lett. (Az 1940-ben Szászlekencéig meghosszabbított vonal közel 200 km hosszúságú, amelyhez még csatlakozott 100 km Szováta környéki erdei kisvasút.) 
 Vonatkerék-csattogástól lett hangos a Nyárádmente és a Mezőség keleti része, pöfögő fekete mozdonyai, majd a ’70-es évektől korszerűbb LDH-s mozdonyok személyvonatokat vontattak, amelyeken a kistermelők Marosvásárhely piacára vitték termékeiket, később ingázó munkások, diákok százai utaztak rajta naponta. Kirándulók csoportjai jártak Szovátára, Parajdra, a helyhiány miatt néha a vagonok tetején is, megcsodálva egy-egy bátrabb legényt, aki a remetei kapaszkodónál leugrált a vonatból virágot szedni a párjának, s utána visszamászott a kocsira, egy kicsit nevetségessé téve a kisvonatot. Hordott még határőröket (1940-44 között), berukkoló katonákat, akik egy kis itallal lekenyerezték a mozdonyvezetőt, hogy kilométereken át sípolva búcsúztassa el utasait a falujuktól, és vitt egy kis műveltséget, mert bizony volt olyan is, aki csak a vonat megjelenésekor látott angolvécét. Olyan falu is volt, ahol szórakozásnak számított kisétálni az állomásra vasárnap délután egy kis beszélgetésre, azérkező személyvonat nézésére.
 Tehervonatok éveken át vitték a cukorrépát a marosvásárhelyi gyárba, fát, követ, téglát a Mezőségre, ameddig helyüket át nem vették a gépkocsik. 
 82 évig hallatszott a vonatsíp, s néztük a szerelvényeket, majd 1997 áprilisában végleg megszűnt a forgalom a kisvasúton. A mozdonyok, vagonok százai eltűntek, feldarabolták, ócskavasként eladták őket. Az állomások, őrházak szétrombolva, a sínek, hidak, átereszek felszedve, a gyors meggazdagodás miatt ellopva. 
 Órákig lehetne beszélni arról, hogy miként történhetett ez meg, és hogy ki a vétkes. Az a vasúthálózat, amit a helyi közösség épített (forrás: Gidó Csaba Egy megszűnt vasútvonal-hálózat emlékére), a vezetőség érdektelensége miatt szinte teljesen eltűnt. Igény lenne rá, bizonyíték erre a nyári hónapokban Szovátán működő nosztalgiavonat, amelyet egy kis pénzbefektetéssel le lehetne vinni Nyárádszeredáig, hogy a vasút menti községek  rendezvényeire egy kis változatosságot hozzon. Így van ez a tőlünk nyugatabbra levő államokban, ahol a kisvasúti utasforgalom az utóbbi években megkétszereződött.
 Hogy lesz-e még kisvasút, az a helyi közösségek lakosaitól, vezetőitől függ, de lévén, hogy most a 100. évfordulón senki sem emlékezett meg a kisvasútról, nem sok reményt látok....
 Egy képet csatolok, bizonyítandó hogy ez a mozdony most 100 éve itt dolgozott ezen a kisvasúton, pályaszáma 490.022 volt, de sors úgy hozta, hogy Szarajevóban fejezte be a „pályafutását”. (Forrás: facebook-Hungarian lokomotives/Magyar mozdonyok.)
Virág Sándor




Kapcsolódó cikkek: