Az öngyógyító íróvá lett kancellár, gróf Bethlen Miklós

• 2026-10-28 12:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (93.)

Tisztelettel köszönjük kedves olvasóink részvételét október 16-i rendezvényünkön! Mivel 16-án nem volt időnk mindenre, itt és most emlékezünk meg két minket érintő évfordulóról. Először: 147 éve, október 17-én Marosvásárhely avatta Bem József első köztéri szobrát! Huszár Adolf (gránittalapzattal) 3 méteres bronzszobrának ünnepi leleplezésén a helyiek közül Borosnyai Pál honvédegyleti elnök és Ajtai Mihály polgármester mondott beszédet. Ifjabb Szász Károly (Nagyenyed, 1825 – Budapest, 1905) pedig elszavalta az alkalomra írt ódáját (Óda Bem szobra leleplezésére, megjelent a hírrel együtt aznap a Vasárnapi Újságban). Ifjabb Szász Károly Arany János nagykőrösi tanártársa, költő, drámaíró és műfordító (Shakespeare összes szonettjének és Dante Isteni színjátékának első magyar fordítója), református püspök volt; atyja, idősebb Szász Károly (Vízakna, 1798 – Marosvásárhely, 1853) halálraítélt, később kegyelmet kapott 48-as honvéd, államférfi, jogász, matematikus, Bolyai János bécsi ismerőse, Bolyai Farkas kollégiumi katedrájának utódja volt: a vásárhelyi református temetőben nyugszik. Másodszor: idén október 27-e gróf Bethlen Miklós halálának 310. évfordulója. Szóljon mai írásunk (és folytatása) Bethlen Miklósról.

Apáczai enciklopédiájának és közéleti-emberi küzdelmeinek csakhamar akadtak lelkes követői. Most egy olyan Apáczai-tanítványról szólunk, aki sok téren cselekedett és alkotott. Irodalmi főművét, bár prózai alkotás és a memoár műfajához tartozik, a nagy magyar barokk színház megtestesüléseként szokás emlegetni. Ugyanakkor, a tudás, a hit és az egészség szótára, illetve a halál torkában is a hitben élni tudás lenyűgöző enciklopédiája.

„Az élet nem egyéb, hanem az élő állatnak cselekedésre és szenvedésre alkalmatos állapotja” – írta Önéletírásában (Bevezető, 9. rész) a függetlenségét vesztve „haldokló Erdély” szinte a vértanúságig felcsigázott, mégis „emberségesen emberi” alakja, Bethlen Miklós. Tehetsége és „erőtelensége” szerint nem haszonért s nem hírnévért cselekedett, hanem közösségszolgálatból. „Micsoda emberrel volt bajunk, s micsoda emberek voltunk mü” – tárja elénk emlékeit, hogy „tanulj, maradék, ezekből” (Önéletírás, 2. könyv, 26. rész). „Ilyen rendű ember”, legmagasabb tisztségei szerint gróf és kancellár, mégsincs fölényeskedés benne, hiszen tudja, hogy a mindenség előtt csak „vilissimus homuncio” (1. könyv, 1. rész): hitvány kis ember maga is. Az írás pedig? „Nem téntával, hanem az én feleségem, gyermekim és magam könnyhullatásommal kellene az én és ő szenvedéseinket ezután leírni.” (2. könyv, 28. rész) Sorsközösség vállalását a birtokos személyragok ilyen egybeoldásánál csodálatosabban kifejezni nem is lehet. A maradéknak „mi szüksége vagyon [az előd] élete tudására?”. „Légyen fegyver, pajzs helyén”, határozza meg az öngyógyítást gyakorló, lassú halálra ítélt szerző „börtönmunkájának” kifele is irányuló, ránk is érvényes közösségi (ön- és nemzetismereti, emlékezet-politikai stb.) célját. Minderről lehetetlen „rövideden” szólnunk.

Már édesatyja, Bethlen János is történetíró és (mint említettük) államférfi volt. Miklós tanulmányait Gyulafehérvárt és Kolozsvárt végezte, előbb Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János tanítványa volt. 1661-től három évig peregrinációban fejlesztette magát tovább: Heidelberg, Utrecht és Leyden egyetemein tanult, ellátogatott Angliába és Franciaországba. Hazatértekor első útja Csáktornyára vezetett, hogy felkeresse Zrínyi Miklóst (Magyarország és Erdély egyesítésének ügyében). Csak pár napjuk volt megismerkedni, aztán az ifjú Miklós szemtanúja lett a nagy Zrínyi halálával végződő végzetes (és a kitervelt gyilkosság gyanújával terhelt) vadkanvadászatnak. Új mentora nélkül maradva, az ifjú diplomata tárgyalt Zrínyi Péterrel és a nádorral, Wesselényi Ferenccel (akiket az osztrák hatalom hamarosan elpusztított), majd velencei kitérővel érkezett haza Erdélybe. Udvarhelyszék főkapitánya lett, megnősült (ozsdolai Kún Ilonát vette feleségül), hazaköltözött bethlenszentmiklósi birtokára, ahol megépíttette maga tervezte gyönyörű (az erdélyi reneszánsz egyik legreprezentatívabb) kastélyát. Főnemes kortársai többségével szemben kifejezetten mértéktartó, józan életet élt, házassága boldog volt. Hogy meghitt és felszabadult, játékosan kedves viszonyt épített ki feleségével, arról levelei is tanúskodnak; 1667. november 7-i levelében például „édes szerelmes kis nagy Anyám”-nak szólítja ifjú asszonyát. Mind józan életvezetése, mind a sok traumával és veszteséggel is tarkított családi „boldogsága” példaértékű volt nemcsak a maga korában, hanem ma is az. 

A súlyosbodó Habsburg-elnyomás és protestánsüldözés ellen Bethlen Miklós több röpiratot, nyílt levelet és más iratot közölt, többnyire latinul. Az Austriacae Austeritas Continuatiót 1672-ben név nélkül velencei kiadási hellyel közölték, de valójában Kolozsváron nyomtatták. A sok száz elítélt, bebörtönzött, részint gályára hurcolt protestáns prédikátor és kántor-tanító védelmében több harcos írása született; a perbe fogás 1673 szeptemberétől 1674 márciusáig zajlott. 1675. január 4-én Bethlen kéziratos formában szerteküldte a protestáns papokhoz szóló Epistola ad Ministros Exules… ex Hungaria című episztoláját, majd 1677-ben az ügyben írt Apologia Ministrorum Evangelicorum Hungariaet a levéllel együtt meg is jelentette. Időközben, 1676 áprilisában a Béldi Pál-féle összeesküvés koholt gyanújával (Teleki Mihály intrikája nyomán, az erdélyi rendek hozzájárulásával) bebörtönzik Béldi Pállal együtt. Szigorú őrizet alatt tartják nyirkos, bedeszkázott ablakú cellában, egy ideig vasban is. Könyvet, papírt és tintát nem vagy alig kaphat. Fogaras várából egy év múlva szabadul. 1685 decemberében eltemeti szeretett első feleségét, 1686 tavaszán újranősül, Rhédey Júliával is meghitt, sikeres házasságban él. Két házasságából összesen tizenhét gyermeke születik, akik közül az akkori gyermekhalandóság miatt csak néhányan érik meg a felnőttkort; három gyermekének a leszármazottaiból máig ível családfája.

Közben, Magyarország török uralom alóli felszabadulásával a függetlenség emlék- és álomködében többfelőlről sanyargatott Erdély Habsburg bekebelezése masszívan elkezdődik. Bethlennek és Telekinek most már azonos cselekvési céljaik lesznek, de változtatni nemigen tudnak azon, ami Erdélyre vár. Bethlen tovább írja a hazáját „újraéleszteni” szándékozó röpiratait (Moribunda Translyvania, 1687), védelmébe veszi Misztótfalusi Kis Miklóst (1690). 1689-től a fejedelmi tanács tagja. Bécsben a Diploma Leopoldinum kiadásával (1691) a magyar alkotmányosság kereteit próbálja megőriztetni az egyre abszolutisztikusabb módszerekkel Erdélyt (a török iga mellé) új igába törő Habsburg-uralkodóval. 1691-től az elhunyt Teleki Mihály nyomdokában kancellár lesz (a gubernátori tisztet Bánffy György tölti be), Máramaros vármegye főispánja és Huszt főkapitánya. 1696-ban grófi rangot kap. Felszólal a féktelen katonai megszállás és az ellenreformációs Habsburg uralom ellen Erdélyben – s miközben e körülményekben látja és láttatja a Rákóczi-szabadságharc kitörésének okait, a hatalom vészesen megjegyzi őt magának…

Hiszen a ma csak részben ismeretes Penetralia Transylvaniae (Erdély legmélyebb titkai) című közgazdasági-politikai traktátusa, melyben nagyszabású javító reformokat sürget és ajánl az osztrák hatalomnak, „felhergeli” Bécset. Bethlen ekkor lemondana tisztségeiről, de persze nem teszi meg. 1703. október 11-én, miután a Rákóczi-szabadságharc a breznai kiáltvánnyal csak pár hónapja indult, Erdély katonai megszállója, Jean Rabutin de Bussy tábornok Bethlen Miklóst Szebenbe rendeli; kényszerlakhelyén megfigyelés alatt áll. A kancellár végrendeletet ír. Colomba Noe… (Olajágat viselő Noé galambja…) című, talán túlságosan idealistán az igazságra, a nemzetközi és magyar jogra, illetve a méltányosságra hivatkozó, álnéven (Fridericus Gotefridus Veronensis) kiadott röpirata (Hága, 1704) elegendő ürügyül szolgál, hogy a Habsburg-hatalom halálra ítélje, vagyis látványos kivégzés helyett végleg bebörtönözze a lassan már köszvénnyel és kólikával küszködő, idősödő államférfit. Szebenben, Eszéken, majd Bécsben raboskodik. A mértékletesség bajnoka a testileg-lelkileg sorvasztó, reménytelen rabságot is tűri. A felségsértés vádja alól 1708 nyarán felmentik. Családja először négy év múlva, 1708. április 15-én látogathatja meg, még Szebenben. Lassanként engedélyt kap, hogy olvasson és írjon, hogy levelezzen – a császárnak is ír, és megírja Sudores et cruces… című első önéletrajzi munkáját, ezt még latinul (1706–1708). Miután véget ér a szabadságharc, s a vezérlő fejedelem már bujdosik, Bethlennel szemben látszólag enyhül a hatalom. 1712 februárjától a börtönnél tágasabb, többszobás lakást bérelhet… de továbbra is őrizet alatt, Bécsben. Különös tévedés, ám jellemző a hatalom és gyarmati „perifériái” közti viszonyokra, hogy Bod Péter (1712–1769), Árva Bethlen Kata olthévízi lelkésze és első irodalomtörténet-írónk még tévesen úgy tudta, hogy Bethlen Miklós Bécsből „idővel elbocsáttatott volna; de maga nem kívánt osztán visszajőni Erdélybe” (Bod Péter, Magyar Athenas, Magvető 1982, 281.)! A hírszerzés megtévesztőleg végezte a dolgát, hogy teljes bizonytalanság és a bajban bűnbakkeresés uralkodjék az alattvalók fejében – mint később is annyiszor… Maga Bethlen Miklós a dezinformációról így vélekedett: „Sok az hír, sok az hazugság, sok az temondád” (1677. szept. 28-án Teleki Mihályhoz; Jankovics József: Bethlen Miklós levelezése 1699–1716, Budapest, Akadémiai, 1987, I. 302.).

1713. szeptember 30-án fizetség (reverzális) ellenében elviszik őreit az ajtajáról, de ezen év végétől egy igen rafinált ügynököt állítanak rá, aki gátlástalanul és következetesen meglopja, leveleit-iratait elkobozza, gondozását elhanyagolja… Bécs ágense, a katolizált Szaplonczai István előbb intéző, majd szakács szerepet tölt be Bethlen mellett. A kancellárt teljes testi-lelki terror alatt tartja. Nem adja át a várva várt és az egészségének használó élelmiszerrel, itallal, felesége gondoskodó szeretetének jeleivel teli csomagokat. Elzárja bizalmas barátaitól (legkitartóbb, utolsónak elűzött híve Tarczali Zsigmond). Szaplonczai a fogva tartott kancellárt és annak minden kérését semmibe veszi. Személyére, korára, mértéktartó életvitelére és a börtönlét miatt kialakult betegségeire (köszvényére, kólikájára) nincs semmiféle tekintettel. Így ártalmas diétával és kíméletlen, inkább káros, mint helyes gyógykezelésekkel (purgáció, érvágás, mérgező szerek) módszeresen kínozza és gyengíti áldozatát… Ráadásul züllött életével (Bethlennel közvetlenül szomszédos szobában lakik) végleg megkeseríti a meggyötörten is szilárd hitű főnemes nappalait és éjszakáit – aki, bár leveleiben szinte minden rosszról hallgat, erről a folytonos tivornyázásról burkoltan panaszkodik.

Így aztán a felmentésben csak látszólag részesített, a haza meghalni sem engedett fejedelmi rab egyre többet betegeskedik. A császárvárosban több ízben halálhírét keltik. 1716 februárjában elveszíti élete második párját, Rhédey Júliát; és őt csak tíz hónappal éli túl. Bécsben temetik el szinte titokban, valamely külvárosi protestáns temetőben… Csodával ér fel, hogy levelezése, önéletírása kéziratos formában fennmaradt. Az Élete magától igazán íratott, kit az Isten tud kezdetű Önéletírását, magyar nyelvű emlékirat-irodalmunk gyöngyszemét Eszéken kezdte el 1708 májusában, és Bécsben fejezte be 1710. január 23-án. Emlékét hűséggel megőrizték gyermekei, unokahúga, Árva Bethlen Kata, a korszak többi „belső száműzöttje” és az utókor. Bod Péter Erdély Szolónjának nevezte Bethlent. Az Önéletírás kezdetben kéziratosan és titokban terjedt; ma tizenhat ilyen kéziratról tudunk. Az első kiadás Szalay László nevéhez fűződik, 1858 és 1860 között jelent meg, amikor a legnagyobb magyar, Széchenyi István a haza újabb sorscsapásai miatti öngyötrésben a Bethlenéhez valamelyest hasonló kiszolgáltatottságban élt és halt meg (1860. április 8-án) Döblingben.

Nagyon érdekes, hogy Bethlen emlékiratának először egy álemlékirat változata terjedt el, amelynek hamis volta csak az eredeti Önéletírás első megjelenése után derült ki. Ezt az álemlékiratot Brenner Dominique de Révérend apát és diplomata írta franciául, aki fordulatos életútja során II. Rákóczi Ferenc diplomatája is volt, és Bethlen Miklóst személyesen ismerte. II. Rákóczi Ferenc halála után (Rodostó, 1735. április 8.) a kuruc-magyar ügy aktualitás és egzotikum volt egyszerre. Az abbé izgalmas, valóságelemekből is épített, de nagyon „átromantizált” bestsellert írt a zseniális államférfiúról, aki a „barbár Keleten” élt és küzdött. Ugyanakkor Bethlen valódi politikai küzdelmeiről és a felségárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítélt kancellárról már nem szól az álmemoár. Brenner abbé eszményi, sőt gáláns hőst állított a „nyugati” közönség elé. Egyes szám első személyben írt műve 1736-ban jelent meg Amszterdamban, nagy sikere volt, úgyhogy 1739-ben, amikor többkötetes könyvet adtak ki a magyar szabadságharcról és Magyarországról, II. Rákóczi Ferenc franciául írt Emlékirata mellett hozzácsatolták a Rákóczi-szabadságharc alatt fogva tartott erdélyi kancellár ifjúkoráról szóló fiktív énregényt is. Miközben csak titokban terjedhetett Bethlen Miklós valódi kézirata, a francia Bethlen Miklós-könyv első részét 1804-ben magyarra fordították Kolozsváron, a Nemzeti Játék Szín javára (Köpeczi Béla: „Bethlen Miklós francia emlékiratai”, ItK 1955/3, 296–304). Azonnal szenzáció lett belőle. Ezt az álemlékiratot Kolozsvár színészei magukkal vitték körútjaikra, és terjesztették. 1805 májusából több olyan marosvásárhelyi színlapot ismerünk, amelyen egy-egy előadás beharangozása mellett az is szerepel, hogy Bethlen Miklós emlékiratát a közönség megvásárolhatja Ernyi Mihály színész szállásán (a Klastrom utcában) néhány éppen műsoron lévő színdarab szövegével együtt! A híres, de elhallgattatott nagy elődről szóló könyvet bátor színészeink nem véletlenszerűen hirdették, hanem aktuálpolitikai üzenetként, tartalmilag rokonítható színdarabok plakátjain. Így szikrázhatott fel Bethlen Miklós emléke a népszerű Kotzebue érzelmileg és erkölcsileg felkavaró műveivel közös hirdetésben! A felségsértés koholt vádjával életfogytiglan fogságban tartott kancellár (akkor valódinak hitt) memoárját A rágalmazók című érzékenyjáték (1805. május 16.), illetve A fogoly című szomorújáték (1805. május 18.) mellett hirdették (lásd OSZK-színlapok). A nemzeti önazonosságot szolgáló „szenvedéstörténeti” áthallás katartikus: erkölcsileg és érzelmileg megtisztító hatásra törekvő előadások falragaszain nyilvánvaló volt. Ennyi kitérőt ez az álemlékirat feltétlenül megérdemel; két hét múlva visszatérünk a ma már digitálisan is olvasható valódi, eredeti Bethlen Miklós-féle Önéletíráshoz.