A fekete-fehér „sziget” tanítása
2025-07-09 14:00:00
- Nagy Székely Ildikó
A kövesdombi kukák közelében tanyázó, görnyedt hátú asszony olyan volt, mint egy láthatatlan fáról leszédült, nagy, fekete bogár. Ártalmatlanul is ijesztőnek tűnt, ösztönösen elkapta róla a tekintetét az ember. Bogárkülsejét nemcsak kinézete – időjárástól függetlenül viselt vastag szvettere, szúrós, apró szemei és megannyi szürke csápként kunkorodó tincse – erősítette, hanem a hangja is. Szinte mindig duruzsolt, zümmögött valamit egy különös, földöntúliként hangzó nyelven, amit csak ő érthetett. Sosem koldult – még azokkal az idegen szavakkal sem, amiket nap mint nap úton-útfélen mondogatott –, sőt semmilyen módon nem adta jelét annak, hogy szüksége lenne az arra járók figyelmére, segítségére. Legtöbbször csikkezni láttam. Elmélyülten szopogatta a szemétből kibányászott vagy szemét mellett talált cigarettavégeket, és közben még jobban összehúzta szemeit, két szippantás között pedig folytatta különös monológját. Néha olyan volt a hanglejtése, mintha siratna valamit, máskor mintha ünnepelne.
A sovány, fehér bundás kutya régi lakója a kövesdombi utcáknak, éppen ahogy a csikkező „bogárasszony” is. Nem zavar sok vizet ő sem, ugyanolyan alkotóeleme a lakótelepnek, mint az „ezer éve” működő boltok vagy a reklámpannó a buszmegállótól pár lépésnyire. Ha kenyeret vagy némi felvágottat dobnak neki, gondolkozás nélkül elfogadja és lenyeli, aztán megy a dolgára. Ha nem dobnak, nem kér. Nem követ senkit alamizsna reményében, nem hízeleg. Ahogy a vastag szvetteres sem.
Sokáig nem tudtam, hogy egyiküknek bármi köze is lenne a másikhoz. Múlt hét vége fele azonban, nem sokkal éjfél után, amikor leszaladtam a közeli, éjjel-nappal nyitva tartó kisboltba hideg ásványvizet és üdítőt, reggelre pedig kávét venni, ott találtam őket egymás társaságában, pár lépésnyire a kiszolgálóablak előtt kanyargó sortól. Az asszony aszott arcán egészen kisimultak a ráncok, ahogy a járdán feküdt, kezeit párna gyanánt a feje alatt tartva. Bizonyára szép volt az álma, vagy legalábbis megnyugtató. A kutya előtte hevert, mint békés, de áthatolhatatlan, fehér sziget. Annyira megható volt számomra ez a kép, hogy vásárlás után hazafele indulva egyszerűen nem tudtam levenni a szemem az álmában is őrködő négylábúról. És akkor történt valami. Valami, ami miatt úgy éreztem, írásban is rögzítenem kell a pillanatot, nem elég csak az emlékeimben tárolgatni. Amikor szeretetet küldő – vagy inkább küldeni próbáló – mosolyommal elhaladtam a járdán pihenő páros mellett, tisztán hallottam, hogy a napközben alázatosan ténfergő, légynek sem ártó kutya halkan, de határozottan rám morog. Így figyelmeztetett, hogy ne lépjek közelebb, mert ő felelősséget vállalt a mögötte heverőért. Nem köszönetképpen védi, hiszen a bogárhangon mondikáló aligha lepte meg egyszer is valamilyen finom falattal. Egyszerűen csak azért, mert ezt az asszonyt most is – ahogy bizonyára már sokszor – melléje sodorta az éjszaka, és mert minden érdektől mentes, tiszta kutyalelkével érzi, hogy szüksége van a védelmére.
Azt hiszem, lenne mit tanulnunk ettől a – hétköz- és ünnepnapjait túléléssel töltő – négylábútól. Ő nem „variált”, amikor – számára – tolakodón haladtam el mellette, eszébe sem jutott, hogy talán valamikor megajándékoztam némi csemegével, és, ha „jól” viselkedik, esetleg még számíthat hasonló adományra. Minden járulékos gondolattól szabadon tette a dolgát, védelmezte a rábízottat. Igen, lenne mit tanulnunk tőle. Ennél többet a fehér szigetről és a mögötte pihenő feketéről nem mondhatok.
