A legszínvonalasabbnak ítélt idei Látó-szövegek szerzőit jutalmazták december 13-án, szombat délután a marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat szerkesztőségének Tusnád utcai székhelyén. A közel három és fél évtizedes múltra visszatekintő díj ünnepélyes átadóján Fischer Botond lapszerkesztő beszélgetett a kitüntetettekkel, a tőle megszokott spontán humorral fűszerezve az alkotói világok körvonalait pásztázó kérdéseket.
– Ezt a díjat a Látó alapítása óta át szokták adni, ez egy nagyon hosszú életű díj. Lehet, hogy nem ez a legfontosabb kitétel egy alkotó életében, de azért egy, az 1991-es évfolyam óta konzekvensen kiosztott díjnak mégiscsak van valami súlya. Ez a díjkiosztó számunkra azt jelenti, hogy értékeljük az elmúlt év termését, mérlegeljük azokat a szövegeket, amelyeket mi szerkesztőkként beválogattunk a lapszámokba – mondta el elöljáróban az együttlét házigazdája. Ezt követően a szépirodalmi folyóirat 2025-ös nívódíjasai – Fekete I. Alfonz próza, László Zsuzsa kritika, Lövétei Lázár László vers, Ráday Zsófia debüt kategóriában – átvették a pénzjutalommal járó elismerést, ami 2019-től a lapban megjelent legjobb drámai szövegnek szóló ezer dolláros Jackovics-díjjal bővült. Ez utóbbi kitüntetést idén Torner Anna és alkotótársai – Berecz Boglárka, Dögei Mátyás és Vargyas Péter – érdemelték ki a Világgá mentem, visszajönnék című drámáért.
Webnaplóból könyv, majd színházi előadás
Miután Vida Gábor, a lap főszerkesztője átadta a díjakat, Fischer Botond elsőként Torner Annát és a szintén jelen levő Dögei Mátyást kérdezte a blogbejegyzésekből regénnyé született, majd színházi előadássá formálódott műről, ami drámai szövegként a Látó augusztusi–szeptemberi dupla számában jelent meg.
– Húszéves voltam, amikor elkezdtem blogbejegyzéseket írni, és ezt a blogot az hívta életre, hogy elindultam világgá, először csak Párizsba, aztán szépen sorban jött az összes kontinens. Nagyjából a második bejegyzés után jöttem rá, hogy engem szórakoztat az írás. Eredetileg színésznő szerettem volna lenni, és mivel ez akkor nem volt az életem része, keresnem kellett egy másik kifejezési lehetőséget, ez lett a blog. Utána nagyon sok év eltelt, majd a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron volt egy irodalmi nyitott színpad, ahol felolvastam a blogomból. Király István (sz. m. a Mentor Könyvek Kiadó vezetője) a felolvasás után adott nekem egy névjegykártyát, azzal, hogy, mint a tündérmesékben, ezt egy az egyben megjelentetné – idézte fel az előzményeket a szerző. Torner Anna azt is elárulta, hogy másodéves színis hallgatóként a könyve egyik témája a címkék levetkőzése volt, és arra gondolt, hogy ha ez a mű regényként megjelenik, mennyire jó volna, ha színpadi nyelven is életre kelne. Ezután már minden organikusan alakult, meglett az alkotócsapat, amelyhez a dalokat, dalszövegeket és zenéket író Vargyas Péter később csatlakozott.
– Amikor Berecz Boglárkával, az előadás rendezőjével megkaptuk Pankától (sz. m. Torner Anna) a háromszáz oldalt, hogy abból csináljunk 25-öt, az elég nagy húzással járt, elég sok mindent ki kellett ejteni, ezért is mondta Panka, hogy ő ebbe nem szeretne beleszólni. Egy szeptember alatt kellett ezt létrehozni. Először csak válogattunk, gyűjtögettünk részeket a könyvből, aszerint, hogy mi az, ami színházilag, illetve a sztori szempontjából érdekes lehet, és ezeket összeraktuk. Ezután kezdett elindulni egy vonal, és akkor már ahhoz alakítgattuk át a szöveget, bizonyos karaktereket egybegyúrtunk, és sok mindent ki is szedtünk, a cél azonban az volt, hogy a regény velejét vissza tudja adni az előadás szövege – vázolta fel a közös alkotói munka forgatókönyvét Dögei Mátyás, a darab dramaturgja.
A kritikus legizgalmasabb feladata
László Zsuzsa fiatal irodalomkritikus díjnyertes szövege Annie Ernaux Egyszerű szenvedély – A fiú című autofikciós művére reflektál. Fischer Botond azt tudakolta a díjazottól, hogy szívesebben ír-e külföldi, mint magyar kortárs szerzőkről, illetve mi a véleménye „erről az egész autofikció-hisztiről”.
– Nem teszek különbséget külföldi és magyar írók alkotásai között, de nyilván bátrabban nyúlok az előbbi szövegekhez, mert tudom, hogy a kritikám soha nem fog eljutni a szerzőhöz, így megvan a láthatatlanság védelme – válaszolta László Zsuzsa, majd a kérdés második része kapcsán megjegyezte: – Olvasóként azt hiszem az az egyik legizgalmasabb feladat, hogy mi az, amit elhiszek bármilyen szerzőnek, és mi az, amit nem hiszek el. Ez tudja kialakítani a viszonyomat a szövegekkel.
A továbbiakban azt is kifejtette, hogy a kritika mindig egy kicsit mostohagyereke volt az irodalmi műfajoknak, ő pedig a hályogkovács bátorságával teszi a dolgát ezen a területen.
– Szerintem van tétje a történetnek, a gondolkozásnak, az olvasásnak, és amíg ezt így érzem, addig én ezt folytatni fogom – tette hozzá László Zsuzsa.
„Ha megvan a »kraft«, a többi édes mindegy”
A próza kategóriában díjazott Fekete I. Alfonzot, a Götterdämmerung című írás szerzőjét Fischer Botond a novella műfajához, illetve a fantasztikus irodalomhoz való kapcsolódásairól kérdezte.
– A fantasztikus megközelítés a lehetetlennek az irodalma. Elég sok mindent láttunk az elmúlt száz évben, ennek lenyomatai könyvekben megtalálhatók. Az, ha én egy olyan kódot teszek a történetbe, ami nyit a fantasztikum felé, nem gondolom, hogy következetesen determinálná a szöveget, hogy azt csak afelől lehessen olvasni. Az irodalom minden területén megvannak az elit szerzők, és onnantól kezdve, hogy valaki jól ír, irodalomról beszélünk. Az, hogy eléje tesszük, hogy fantasztikus irodalom stb, a marketingeseknek segít. Ha valakinek megvan a hozzáférése a „krafthoz”, a többi édes mindegy. Történetet akarsz elmondani, és hogy milyen eszközökkel éred ezt el, az gyakorlatilag rád van bízva – mondta Fekete I. Alfonz, aki a 2010-től megjelent fantasztikus irodalomhoz sorolható rövid szövegeket a ma már nem megtalálható Próza Nostra weboldalra írt bevezetőjében világokra nyíló ablakoknak nevezte.
– Én azt szoktam fantasztikus irodalomként olvasni, aminek van materialitása, és amiben a metafora megjelenik – fűzte az elmondottakhoz a próza kategória díjazottja, aki a továbbiakban az előtte felszólalókhoz hasonlóan a Látóban publikált írásából olvasott fel egy részletet.
A költő képére alakítható forma
– Mikor jöttél rá, hogy nem ciki a formához visszanyúlni? – tudakolta a beszélgetés házigazdája Ráday Zsófiától, a Látó idei debütdíjasától, A Csendkirály győzelmi beszéde című verseskötet szerzőjétől, akinek lírájában archaikus versformák, imákra való rájátszások is megtalálhatók.
– Nekem addig izgalmas egy forma, amíg a saját képemre formálhatom, amíg játszhatom benne. Ezekben a szövegekben nem volt előttem egy konkrét műfaji minta – árulta el Ráday Zsófia, majd hozzátette, hogy verseiben a nyelv különböző rétegjei találkoznak, a kortárs popkultúrát is beleértve. A fiatal költő azt is elmondta, hogy számos írótáborban, alkotóműhelyben vett részt, és mindenhol sokféle tanácsot kapott, ő azonban egy saját esztétika megtalálására törekedett. Ennek zsenialitása A Vasszüzek dala című felolvasott verse zárósoraiban is megmutatkozott: „Minden szerdán csütörtökig/ ülnek kint a vasszüzek,/ hangosan és gyönyörűen/ gyűlölik a szívüket.”
Egy egyszerű túlvilág körvonalai
A díjazott kérdezettek sorát Lövétei Lázár László zárta, aki Szervraktár című készülő kötetének egy részletével érdemelte ki vers kategóriában a Látó nívódíját. Fischer Botond azt tudakolta az alkotótól, akinek verseitől sosem vár kevesebbet, mint transzcendenciát, hogy a purgatórium és a Föld megszüntetéséről, pokolba olvasztásáról szóló műben lehet-e egy negatív transzcendenciáról beszélni. A szerző elárulta, hogy a kötet három mássalhangzót egymás mellé állító, nyelvtörő címéhez egy felirat adta az ötletet, amit édesapja halálakor a hullaház előtt várakozva a szomszédos ajtón látott.
– Az utóbbi időben nemcsak kismillió autofikció jelent meg, hanem kismillió apa-, illetve anyasirató és
-szomorító könyv is, úgyhogy én feltettem magamnak a kérdést, hogy kell-e még egy gyászmunka a magyar irodalmi prérire. (…) Eldöntöttem, hogy nagyon egyszerű lesz az én túlvilágom, Lövétére fog hasonlítani, egyetlen végtelen hosszú utca, a Kurta utca, édesapám ugyanis ott lakott egész életében – hallhattuk a díjazottól.
Fischer Botond felvetette, hogy a megszületőben lévő kötet egyrészt a Szentírás hagyományába csatlakozik bele, amint ez a szöveg tördelésében is megmutatkozik, másrészt a Rendes feltámadás című novellából jól ismert Tamási-féle humorba. A szerző egyetértett a megállapítással, és a Szentírás kapcsán hozzátette, hogy műve a – kizárólag a katolikus bibliában megtalálható – Báruk könyvéhez kapcsolódik.
– Az összes szöveget édesapám diktálja a túlvilágról, tehát sugalmazott írásokról van szó – tette hozzá a szerző, aki a megrendülés és a nevetés határán való egyensúlyozást említette a mű igazi kihívásaként.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
