A vers mint nyugtató?
2026-02-06 11:00:00
- Nagy Attila
In memoriam dr. K. Z.
Sok évvel ezelőtt pszichiáter barátom kópésan kacsintva mondta: új gyógyszert kísérleteztem ki Gezsén, a zárt osztályon, és bevált a dühöngő elmebetegeimnél – működött!
Orvostanhallgató korom óta vonzottak az elmebetegségek, azoknak oka(i), így nagyon kíváncsivá tett a barátom felfedezése, hát megkértem, hogy engedje meg, vegyek részt egy ilyen szeanszon: lám, micsoda ama csoda gyógymód, és valóban hatásos-e?
Oké, de csak ha bevállalsz esetleg néhány pofot tőlük!, válaszolta rá félig viccesen Zoltán.
Egyik hétköznap délelőtt bevágtam magam a Skodámba, és hajrá Gezse (a volt Bánffy-kastély), kimentem a helyszínre, civilben, csodát látni.
Breugheli környezetbe csöppentem, melyet a kastély lépcsőin fura Bosch-figurák népesítettek be, vigyorgók, veszekedők, csapkodók és engem is körbeugrálók – meg mélyen bóbiskoló, hol ébredő, hol deliráló szerencsétlenek, koszosan, elhanyagoltan… Mert az akkori államgépezet totál kitaszítottjaiként tengtek-lengtek, fogalmuk sem lévén saját helyzetükről.
Zoli a szobájába kísért, majd egy markos ápoló kíséretében egy emberformájú vicsorgó alakot hozatott be – a kísérleti alanyt.
Félreugrottam, mert a szerencsétlen máris emelte a kezét rám – és tudtam, hogy nincs az az emberi leleményesség, amely ilyenkor le tudná bírni azt a már-már állati dühöt, amellyel az ilyen betegek rád rontanak –, fogalmuk sem lévén, hogy mit is cselekszenek…
És akkor a barátom előhúzott a köpenye zsebéből egy vékony, csenevész könyvet – és olvasni kezdte fennhangon az én első verseskönyvemből a Grádicsok éneke című versemet…
Mint akit fejbe kólintottak, úgy huppant a rozoga székre a paranoid szkizofréniás beteg – s csak bámult bambán egy pontot a falon, jó nagyokat lélegezve, teljesen lenyugodva, magatehetetlenül.
Ferike, szólalt meg a barátom, a verset, amit felolvastam neked, ez az ember írta, akit meg akartál ütni!
Addigi életemben még nem történt olyasmi, ami ezután következett…
Könnyek között, térden csúszott el hozzám Ferike, s megragadva a kezem, hosszan sírta el mindazt nekem, amiről sem nekem, sem neki, sem a barátomnak, sem az ápolónak – ha megvannak még –, a mai napig fogalmunk sincs, mert az emberi elme titkait Isten magába zárta…
