2024. május 20., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Jövő év október 13-án lesz Vályi Gyula halálának 100. évfordulója. A kiváló magyar tudós Marosvásárhelyen született, 12 évig volt a város Református Kollégiumának diákja, és joggal tekinthetünk rá úgy is, mint a székelyek legkiemelkedőbb matematikusára.


Jövő év október 13-án lesz Vályi Gyula halálának 100. évfordulója. A kiváló magyar tudós Marosvásárhelyen született, 12 évig volt a város Református Kollégiumának diákja, és joggal tekinthetünk rá úgy is, mint a székelyek legkiemelkedőbb matematikusára. A centenáriumi dátumot egy évvel megelőzve, hadd emlékezzünk meg arról, hogy 1913. október 15-én, a kolozsvári Házsongárdi temetőben egy kimagasló református egyházi személyiség, Ravasz László búcsúztatta a nagy matematikust.

Elöljáróban róla is szóljunk néhány szót.

Ravasz László református püspök 1882-ben született Bánffyhunyadon. Tanulmányait Kolozsváron és Berlinben végezte. 1907-ben már kolozsvári teológiaprofesszor, 1918-ban erdélyi egyházkerületi főjegyző, 1921-ben budapesti lelkész és dunamelléki püspök, 1923-tól a Kisfaludy Társaság, majd 1925-től a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Kiváló szónok, mesteri tollú író és filozófus. Szerencse, hogy temetési beszédének szövege megmaradt az utókor számára, amelyet az alábbiakban ismertetünk.

A belső ember

(dr. Vályi Gyula koporsójánál elmondta dr. Ravasz László)

II. Kor. 4. 16. Ha a mi külső emberünk megromol

is, a belső mindazonáltal napról napra újul.

Mi marad az ember után, ha meghal? Nemcsak gyász, nemcsak emlékek, nemcsak alkotások vagy romok, hanem mindezeknél sokkal fölségesebb valami: Istennek egy hozzánk intézett üzenete. Egy gondolat, mely az odalett életnek értelme, igazsága volt, mely a koporsó gyászából földereng, mint fekete hajók után a csillogó barázda, ha a Nap felé eveznek.

E koporsó is egy régi, isteni gondolatról beszél: a belső ember diadaláról. Arról beszél, hogy nem az a mi igazi énünk, amelyik látszik, amelyik a világhoz kapcsolódik, belőle él, vele múlik el, tőle függ, hanem az a belső, elrejtett ember, amelynek a külső csak cicomás vagy durva cserépedénye, mely szabad a világtól, mert egyedül csak saját törvényei előtt hajlik meg.

Ezt példázza a mi elhunyt felebarátunk is. Külső embere fáradt, törékeny, félbemaradt, de belső embere izmos és szabad. Aki ránézett, azt hitte: beteg galamb, aki beszélt vele, érezte, hogy sólyom. Úgy járt közöttünk, mintha az életre sem volna joga, pedig patrícius volt a szellem birodalmában!

Az Isten fénylő keze nyoma pedig ott ragyog, hogy a külső ember romlása út a belső ember gyarapodásához. A vézna, beteg fiú már gyermekkorában elvonult pajtásai zajos társaságától: milyen csönd lakozhatott a lelkében, milyen beszédes lehetett a magánya, milyen örömet okozott neki a munka, hogy üde gyermekkedélynek maradt az, akinek soha nem volt gyermekkora. Távol állott a zúgó, forradalmas élettől, amelyet csak közvetett képekben, mintegy tükrön keresztül látott, s az az önző, csúnya élet széppé vált a közvetett képek délibábjaiban: – azért volt ő olyan naiv, tiszta optimista – alig látott el szobája faláig, kénytelen volt a végtelenségbe nézni, s így olyan kérdések váltak tisztává előtte, aminőket csak ő tudott megoldani, kinek a játéka is problémafejtés volt. Milyen keveset kapott az élettől, úgy segített magán, hogy annál többet adott. Egy-egy baráti kézszorítás esemény volt neki, s lelkéből egy darabot adott érte, testvéri szeretetre a sírig tartó hűség hálájával felelt, s ha szeretettel rámosolygott valaki, hetekig sugárzott arca és melegített a szíve. Olyan gyöngéd volt: csak erős és egészséges lelkek tudnak gyöngédek lenni; olyan derűs volt – csak meleg és komoly lelkek tudnak ilyen derűt árasztani.

Íme, külső emberének romlásából belső emberének egy-egy értékes vonása fakadt. Ami bajnak, csapásnak, végzetnek látszott rajta, átszövődött a lelkébe mint áldás, belső szépség. Egyénisége, élete bizonyságtétel Pál apostol nagy tapasztalása mellett: „Ha mi külső emberünk megromol is, a belső mindazonáltal napról napra újul”. Ez az utolsó óra, a külső ember teljes leveretése nem felszabadulás, nem diadal-e belső emberére nézve?

Miképpen nézett Istenre, nem tudom. De azt tudom, hogy Isten miképpen nézett reá. Ránézett szeretettel, örömmel, mint az atya, ki akkora ajándékot ad gyermekének, hogy az roskadozik súlya alatt. Most már megszűnt a teher, s az ajándékból csak az áldás maradt. Most, mikor megoldódott a végső örök talány, íme látja, hogy az a nagy ismeretlen szeretet, az örökkévalóság, Isten – az ő Istene.

Imádkozzunk hozzá:

Jóságnak, szeretetnek Istene, áldanak Téged azok, kik e koporsóban nyugvó felebarátunk lelkének jóságát, szeretetét érezték, mert a Te ajándékodat látták benne, könyörögnek Hozzád vigasztalásért mindazok, akiknek lelkén sebet ütött a válás, mert Te vagy a vigasztalás Istene. Mi mindnyájan zsoltárt éneklünk Neked, Élet és Halál szabados Urának, ki átvezérled az embert földi pályája útjain ama örökkévalóság felé, amelynek titkaiból jóságod és dicsőséged sugárzik felénk. Vezess bennünket is, tovaszálló zarándok lelkeket át a jövendő ködein, és add éreznünk, hogy feléd haladunk, Atyánk. Jó azoknak, akik már Nálad vannak, és jó nekünk is, mert Te vársz reánk a mi Urunk Jézus Krisztus által megmutatott nagy irgalmasságoddal, melybe vetjük a mi reménységünket most és mindörökké. Ámen.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató