hétfő, szeptember 25, 2017

Képzeld el, haver…

…hogy az Európai Menekültügyi Bizottság, mely Brüsszelben műdödik (remélem, pontosan tálalom az adatokat), úgy dönt, hogy tíz afgán/szír/iraki családot Marosvásárhelynek ajándékoz örökáron. Ideküldi őket mindenféle ígéretekbe és ajánlólevelekbe szépen becsomagolva. Szavatossági idő nincs szavatolva, a hazatérés kizárt. Az érintettek soha nem állították, hogy szándékukban állna.

Kedvencünk, a nagy operátor, DöFi meghajol Brüsszel bölcsessége előtt. Soros sehol sincs az ügyletben, már most leszögezem, ugyanis nincs közvetlen, de még közvetett összeköttetés sem DöFi és a gyűrött képű milliárdos között.

A tíz családot elhelyezik például a Kossuth (pardony: Kalarásilor) utca udvari lakásaiban, ahol egykor a szocialista lakáshivatal kegyeiből az azóta kipaterolt újparaszt családok laktak. Amazok nem változtatták meg az utca jellegét, legfennebb csak módszeresen vagy inkább különösebb beruházási terv nélkül rongálták az épített környezetet, szaporodtak és szaporodásra serkentették a szembeni hotel magányos férfi szállóvendégeit. Külföldi műszóval: stricheltek.

A tízek lehelyezése után röviddel megérkezik az IR7-es családhoz rokonlátogatásra újabb tizenkét ember, akik menedékjogot kapnak családkiegészítés címén. AFR3-nál hármas ikrek születnek minden különösebb beavatkozás nélkül. Szóba sem jön a m-szentgyörgyi gyermekáldás-fokozó és -képzőintézet. És ez megismétlődik még három esztendőben egymás után. Akárhogyan is nézzük, a csoport létszáma megkétszereződik vagy éppenséggel megháromszorozódik záros határidőn belül.

A városban elfogynak a muszlimkendők és végselymek, vásznak, a fejfedőnek való férfifátylak és fezanyagok. Ha eddig nem, mostantól fogva mind viselnek majd nemzeti burkolatot, amely messziről kivirít az európai egyenunalomból. A pucérság eltiltatik, a kisgyerekek kivételével. Gyorsan megtanulnak utca-románul és talán még utca-magyarul is, de ha valami hivatalos ember vagy irat érkezik a városházáról, az adó- és vámhivataltól, egyszóval a hatóságoktól, kijelentik, nem értik, nem tudnak a gyaurok nyelvén. 

Naponta hatszor imára borulnak arccal keletnek. Eleinte zavarban lesznek, hol is van kelet, de aztán rájönnek, hogy a Vártemplom irányában. Nos, éppen ez zavarodottságuk oka. Többször is beadvánnyal fordulnak a városhoz – ebben a Vatra utódszervezeteitől és az ultranacionalista országgyűlési képviselőktől kapnak hathatós támogatást, jogi és vallási érveket –, hogy vagy bontsák le, vagy költöztessék el a hitetlenek templomát, mert az őket nagyon zavarja. Mint vénkisasszonyt az öncélú dugattyúzás. Sajnos nem lehet, ugyanis időközben a fránya magyarok világörökségesítették.

Egy következő szakaszban, a beköltöztetést követő hatodik évben, erélyesen követelik a városházától, éppen 121 muszlim felnőtt őslakos (!) írja alá a beadványt, hogy a Kossuth – pardony: Kalarásilor – utca nevét változtassák mondjuk Dzsalalabad-Dzsihád-ra. És egyirányúsítsák Bagdad, Teherán vagy Damaszkusz felé. A városháza amúgyis nyitni akart már az Ősi Napkelet felé, hiszen a füstölgő kéményű cukor-, tégla-, szövőgép- és bútorgyárak termékeit ott nagyon jól el lehet sózni. A kombinát füstjét pedig a brit tüdőszanatóriumok felé irányítják. Büntetésből, mert kiléptek a közösségből.

Gyermekeik számára külön osztályokat nyitnak, s ezek lassan olyan népesek lesznek, hogy az akkor még mindig vajúdó római katolikus algimnázium ügyét úgy oldják meg, hogy egyszerűen Ali Akbár-Ibn Szina kádiképző középiskolává nyilvánítják. 

A legnagyobb gondot majd a mecsetépítés okozza, mert a minaret tornya magasabb lenne a városházáénál, és ezt mégsem engedheti meg magának egy ilyen fontos géta-dák alapítású municípium. Ezért odaadják nekik az akkor már teljesen kihalt, átalakított volt Knöpfler Vilmos utcai Brăila-zsinagógát. Azt faraghatják hithűvé.

Csupán egyetlen dolgot nem várhatunk el tőlük: hogy hazatérjenek. Erről szó sem lehet. Ugyanis ilyen bőkezű munkaundorítási segélyt sehol nem osztanak Ázsiában.