Művészet és politika
2026-03-09 15:00:00
- Kuszálik Péter
A mindenkori művészek – elsősorban a megélhetési gondjaik miatt – kénytelenek a gazdagok kegyeit keresni. Bach, Haydn vagy Händel zeneműveire csak a dúsgazdagok tudtak befizetni, miként az korábban a festők és szobrászok esetében is megtörtént (az egyházi megrendelésekre utalok). Egy kamarazenekar fenntartása költséges hobbinak bizonyult, amit csak a királyok és hercegek tudtak megfizetni.
Munkácsy Mihály idejében változás következett: a gyárosok, bankárok számának gyarapodásával a művészek száma is megnőtt, és a sokszorosítási technikák fejlődése a grafikai művek terén hozott komoly ’árletörést’. Alfons Mucha szecessziós kőnyomatait már a módosabb polgárok is megvásárolhatták, s a század végén az építészet megújulása hozott soha nem tapasztalt gazdagodást és fellendülést. Tessék csak Barcelona, Bécs vagy Budapest belvárosait megnézni: pár évtized alatt teljesen átalakultak. A jólét igényt támasztott a minőségi díszítésre, s a képzőművészeti akadémiák meg festőiskolák szorgalmasan képezték a művészeket. Adott szinten már bizonyos fokú ’túltermelés’ veszélyeztette a minőséget, s ezen nem kell csodálkozni. A „becse van annak, amiből kevés van” szabály következménye (= a ’tömegtermelés’ lenyomta az árakat) magával hozta a hígulást. Mivel Munkácsyból csak egy volt, a tucatművészeknek megélhetési gondjaik támadtak. Több mindennel próbálkoztak, az izmusok virágkora kapóra jött a ’kisebb tehetséggel megáldott’ iparosoknak: kezdetben a sznobok sorba álltak a berlini, párizsi és svájci szalonok, műhelyek előtt, hogy megtekintsék az önjelölt mesterek munkáit, meghallgassák az álzsenik fejtegetéseit, de a divat lanyhulásával rohamosan csökkent az érdeklődők száma is. Akit felkapott a divat hullámtaraja, az ideig-óráig lebegni tudott, a zöme azonban hamar alámerült. A sokat hangoztatott művészi szabadság (amire oly sokan és sokszor hivatkoztak) az valami megfoghatatlan, légies tünemény, nem olyan konkrét dolog, mint egy adag birkatokány puliszkával. Lehet rá hivatkozni (sőt hivalkodni is vele), de tekintve, hogy a művészkedés egyben bűvészkedés is, csupán a valódi művészek tudták hihetően előadni a mutatványt. Minden művészeti ág képviselői átestek ezen a gyermekbetegségen, úgy lehet csak a zenészek úszták meg ép bőrrel az alkotói szabadság túlzásait/ábrándjait, hiszen ők mindig is kötve voltak a kották szigorához.
S tekintettel a kirendelt napok számosságára (meg a birkatokány szűkösségére), a művészeknek (különösen a B és C kategóriásoknak) gyakorta meg kellett alkudniuk a konkrét helyzettel. El kellett szegődniük udvari bohócnak, talpnyalónak vagy propagandistának; aszerint, hogy kinek mennyire volt hajlékony a gerince. Ha valaki túljátszotta a szerepét, annak számítania kellett a céhtársak/utókor megvetésére. Ámde: kivétel erősíti a szabályt! Székely János ezt írta a Semmi – soha c. kötete előszavába (Kriterion, 1994). „Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak [1959/60], amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (…) »Mind e durva bűbájt«, természetesen, megtagadom ma. [1990. febr. 10.] Ami »elkötelezettet« 1962-ig rendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet.”
A január 27-i cikkemben Beke Albert irodalomtörténészt idéztem, aki jól megszidta a kommunista rendszer íróit a gerinctelenségük okán, de Kassák Lajossal kivételt tett: alaposan megdicsérte. Azóta sikerült megszereznem Kassák önéletrajzi kötetét. A nyolc ’könyvet’ tartalmazó munka 1957–83 között többször is megjelent, de csonkán: a 7. és 8. ’könyv’ („Károlyi-forradalom”, ill. „Kommün”) nélkül. Miért? Mert a (szocdem) Kassák nem szépítgette a kommunisták disznóságait. [Nota bene: a George Orwell által rögzített módszer (= a múlt folyamatos átírása, letagadása) érvényesült ezúttal is: csak a cenzúrán átcsúszott első hat ’könyv’ jelenhetett meg.] ▪ Terveim szerint hosszabb részleteket is átmásolok majd Kassák művéből, most lekerekítem a mai témát.
A 20. században a művészet és a politika kapcsolata szorosabbá és konfliktusosabbá vált, mint bármikor korábban; a művészet folyamatosan egyensúlyozott a szabad művészet és a politikai elkötelezettség (erdélyiesen: „angazsament”) között. A totalitárius rendszerek – a náci Németország, a fasiszta Olaszország és a sztálini Szovjetunió – a művészetet a hatalmi ideológia szolgálatába állították (vö. propaganda = valamely politikai eszme, elmélet terjesztése, hirdetése). ▪ Fasizmus és jövőkép: Olaszországban a futurizmus (pl. F. T. Marinetti) kezdetben szoros kapcsolatba került a fasizmussal, dicsőítve a sebességet, a technológiát és a háborút. ▪ Náci művészetpolitika: J. Goebbels irányítása alatt a harmadik birodalom a modernizmust „elfajzott művészetnek” bélyegezte, és helyette a német nép és a „fajelmélet” tisztaságát hirdető alkotásokat támogatta. ▪ Szocialista realizmus: a Szovjetunióban és a keleti blokkban ez vált a hivatalos, kötelező stílussá, amely a munkásosztály és a rendszer dicsőítését írta elő. (Forrás: internet.)
Ebben az időszakban a művészet a hatalom legitimálásának eszközévé degradálódott, a társadalmi ellenállást (legalábbis mifelénk) csak néhány olyan eset példázhatja, amikor sikerült kijátszani a cenzúrát; a rendszerkritikát a nyugati rádióadók hallgatása jelentette, de ez nem tekinthető művészetnek. Egy tanulmány Pablo Picasso Guernica (1937) című művét említette: „a spanyol polgárháború borzalmainak állított emléket, és azóta is az antifasizmus és a béke globális szimbóluma”. Saját élmény (2017. okt.): a baszkföldi Gernika templomának homlokzatán utólag nem restaurálták a polgárháborúban lefejezett kőszobrokat. Politika ez, vagy művészet?
