péntek, december 15, 2017

A hajnalka ereje

Hétköznapi történet

A halványkék tekintetű, gyűrött arcú férfi virággal érkezett. Egy szeme színéhez hasonlító hajnalkát rejtegetett fekete dzsekije alatt. Nem mutogatta, egyszer sem vette elő, de hamar rájöttem, hogy ott van. Azt is tudtam, hogy a láthatatlan virág találkozásunk első pillanatában széttárta szirmait, úgy, ahogy a hajnalkák szokták alkonyat után. Pedig kora délután volt, igaz, egy ideig úgy éreztem, besötétedett.

– 42 éves vagyok, a fél életemet elittam. Legalább 17 évet. Így adódott – mondta a nevét nyíltan vállaló Boncsa Csaba, miközben megcukrozta a papírpoharas gyümölcsteát. Ha nem kérem, talán nem említi kölyökéveit. De úgy tűnt, nem esik nehezére visszajátszani mindazt, amit a hallgató elviselhetetlennek érezhet.

– Négyen voltunk testvérek, egy lány és három fiú. A nővérem korán férjhez ment, hogy meneküljön otthonról. Apám sokat ivott, anyám gyenge volt, tartott tőle. A gyerekkorom már az elején kimutatta vasfogát. Mindig én voltam a feketebárány a családban. Naphosszat a lakótelepen lógtam, nem szívesen mentem haza, féltem apám szájától és a verésektől. Iskolába sem szerettem járni, nem tudtam, mi jó van abban. 1982-ben anyám elment otthonról, attól fogva hol apámnál, hol nagyanyámnál, anyám édesanyjánál voltam. Ő, szegény, mindig elhitte a hazugságaimat, loptam is tőle elég sokat. Apám szülei teljesen elzárkóztak tőlünk, sem tanácsot, sem kalácsot nem kaptam tőlük. Nyolc osztály után abbahagytam az iskolát. 1989-ben sikerült munkába állnom, a Metalotehnicában szövő- és varrógépeket csomagoltunk exportra. Aztán behívtak katonának. A kollégáim pakoltak össze nekem egy fabőröndben. Ők kedveltek, a gyár gyermeke voltam. Legelőször a katonaságban kóstoltam meg az italt. Hozták a sört, a bort, azzal fizettek, ha valakinek szívességet tettem. Amikor leszereltem..., akkor kezdődtek a problémák. Apám nem akart visszafogadni, a gyárba sem vettek vissza. Anyám összeállt valakivel, amikor felkerestem, azt kérdezte: ilyen hamar jöttél? Volt egy barátnőm, azt terveztem, hogy vele új életet kezdek. Amikor megtudtam, hogy együtt él a mostohaapjával, elborult előttem a világ. Akkor jött az első részegség. Töményet ittam, aztán elmentem hozzájuk, és összevertem őket. Két évet kaptam, de két hónap múlva kiengedtek a börtönből. Újra cirkuszt csináltam, az már másfél évembe került. Nem bántam, nem is érdekelt. A szabadulás után évekig úgy éltem, mint egy bűnöző, kisebb bűncselekményekért, lopásért, rablásért többször elítéltek. Minden balhéban benne voltam, az alkohol mozgatott. Egy idő múlva naponta egy liter pálinkát ittam meg. Ha került is néha valami munka, sehol sem tudtam megmaradni. Mindenből próbáltam pénzt csinálni az italhoz, volt mikor pixeket árultam az utcán. Esténként bárokban üldögéltem, aztán valahol, bokorban, lépcsőházban kihúztam az éjszakát, hajnali 5-kor keltem, reggel 8-kor nyitott a bár... Egyszer télen az Aleán (Kárpátok sétányon) egy tömbház legfelső emeletén, a liftházban húztam meg magam, voltak ott még néhányan rajtam kívül, mind mocskosak, büdösek. Egy asszony feljött, hogy nézze meg, mi az a bűz. Úgy kergettek ki a lakók, hogy még a fél cipőmet is elhullattam futás közben. Elkaptak, rúgtak, ahogy értek. Tulajdonképpen azokban az években nem is tudtam, mi történik velem. Senki, semmi nem létezett számomra, csak én voltam és az ital. Persze, voltak pillanatok, mikor elhatároztam, hogy többet nem iszom, de olyankor mindig adódott alkalom a folytatásra. Egyszer összefutottam anyámmal a főtéren, könyörgött, hogy változtassak az életemen, mert ő nem bírja ezt tovább. Azt mondta, olvasott az újságban a Bonus Pastor Alapítványról, menjek el hozzájuk. Egy év múlva, mínusz 16 fokos hidegben fogalmazódott meg bennem, hogy vagy változtatok vagy öngyilkos leszek. Akkoriban éppen meghirdettek egy összejövetelt Vásárhelyen alkoholisták számára, elmentem. 15-20 hasonló helyzetben lévő személlyel találkoztam ott, el is csodálkoztam nagyon, mert addig azt hittem, egyedül én küzdök ezzel a problémával. Leültem, eleredt a könnyem, igaz másnapos is voltam egy kicsit. Sírva kértem a lelkészt, Adorján Kálmánt, aki ma már jó barátom, hogy segítsen. Azt mondta, bírjak ki még pár napot, kedden indul egy csoport Ózdra, magukkal visznek. Így kerültem a Bonus Pastorhoz. A leghosszabb terápiát, a kilenc hónaposat választottam, és még megtoldottam egy fél hónappal.

– Nem volt nehéz? Biztos voltak elvonási tünetek...

– Nagyon nehéz volt. Három hónapig reszkettem, a szokásosnál ingerültebb voltam. De ott elfogadtak és szerettek engem. Azelőtt mindig csak ellenségeskedésben volt részem, ott meg megkérdezték, mit szeretnék, mit gondolok. Nem tudtam, hova tenni ezt az új helyzetet... Voltak pillanatok, amikor úgy döntöttem, otthagyom őket. Az egyik foglalkozáson mindenki el kellett mondja, hogy milyennek látja a másikat, és amikor szembesülnöm kellett a hibáimmal, azt mondtam, ebből elegem van. De ott az a szabály, hogy annak, aki haza akar menni, egy napot el kell töltenie egy úgynevezett terápiás fotelben, ahol végiggondolhatja, hogy végleges-e a döntése. Többször ültem abban a fotelben a kilenc és fél hónap alatt, de nem mentem haza... Az elején, amikor odakerültem, és megtudtam, hogy ott minden vallásos alapon működik, azt mondtam magamban: telelj itt ki, egyél, igyál, aztán húzzál el a francba. Otthon sosem volt szó lelki dolgokról. 26 éves koromban megkértem egy nőt az utcán, hogy jöjjön be velem a templomba és megkeresztelkedtem, hogy ne pogányul haljak meg, ha öngyilkos leszek. De az ózdi hónapok alatt kezdtem megérteni a dolgok lényegét. Megéreztem, hogy Isten elfogad olyannak, amilyen vagyok, szeret és terve van velem, ezért nem hagyott meghalni.

– Mi történt a terápia után?

– Amikor hazatértem, arra számítottam, hogy majd Oscar-díjjal várnak, és mindenki a nyakamba szökik az utcán, amiért nem iszom. Hát nem így volt. Időbe telt, mire rájöttem, hogy az Oscar-díj az tulajdonképpen a bennem végbement változás, az, hogy felemelt fejjel mehetek végig a főtéren, és hogy megpróbálhatok másokon is segíteni. Mondták az alapítványnál, hogy az elivott éveket még csak ezután fogom megsínyleni, és úgy is volt. Törleszteni kellett a rengeteg adósságot, és talpra kellett állni valahogy. Adorján Kálmán, Kálmi segített nekem végig. Találtunk egy albérletet, amit kezdetben ő fizetett. Korábban sokat dolgoztam építkezéseknél segédmunkásként, a mesterem mindig azt mondta, ahhoz, hogy jó szakember légy, nagyon jó segédmunkás kell lenned. Ehhez most megszereztem a szakképesítést, négyféle diplomám van. Alapjaitól fel tudok építeni egy házat, elvégzem a belső munkálatokat, ha igény van rá, rajzokat is készítek. Gyerekszobák falára rajzoltam egy időben, egyszer A dzsungel könyvét is megörökítettem... Ma már a saját életemet is tudom építgetni. Tudom, hogy egyetlen biztos alap van, a szeretet. Régebb minden munkámmal úgy jártam, mint Kőműves Kelemen, amit raktam reggel, leomlott, azaz elittam estére... Úgy gondolom, hogy hat évvel ezelőtt, amikor választás elé állítottam magam, meghaltam, és most tulajdonképpen egy gyerek ül itt felnőtt bőrben. Azt is tudom, hogy nagyon kell védenem magam, mert ha egyszer visszaesek, az rosszabb lesz, mint a korábbi legrosszabb pillanat. Van egy fiú, most fejezte be az iskolát, magammal szoktam vinni, mikor adódik valami munka. Időnként füvezik. Annyi idős, amennyi én voltam, amikor elkezdtem inni. Szeretnék segíteni rajta, mondta is, hogy vigyem el Ózdra. De az nem úgy megy, magától kell mennie, ha igazán elhatározta magát... Minél több embernek szeretnék segíteni, sokszor megosztottam tapasztalataimat a nehéz helyzetben lévőkkel, egy bűnmegelőzési kampány alkalmával a börtönbe is meghívtak. Az is egy élmény volt. Régebb 24 órát ültem ott megbilincselve és néztem, hogy röhögnek rajtam a katonák, most meg meghívottként szerepeltem. Ez nekem óriási lépésnek számít, de tudom, hogy hosszú még az út...

Gyorsan váltunk el, mindenféle udvariaskodás nélkül. Futólag még láttam, hogy beszélgetőtársam cigarettára gyújt, aztán megszaporáztam lépteim. De tudtam, hogy a fekete dzseki alatt rejtőző virág a téli napfény érintésétől sem csukódik össze. Láthatatlan szirmaival szívja magába az életet, olyan szomjúsággal, amilyent az emberek többsége csak ritkán, különleges pillanatokban mer bevallani.