Október 6-a nem azért vált a magyar történelem egyik legsötétebb napjává, mert tizenhárom honvédtisztet kivégeztek Aradon, Pesten pedig agyonlőtték Batthyány Lajost. A történelem sajnos bőven szolgál ennél nagyobb számokkal: háborúkban emberek halnak meg, forradalmak buknak el, hadseregek teszik le a fegyvert. Október 6. attól más, hogy mindez már utána történt.
A szabadságharc addigra véget ért, augusztus 13-án Világosnál Görgei letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. Nem volt már csata, amelyet meg kellett nyerni, nem maradt hadsereg, amelyet szét kellett verni, nem volt katonai veszély, amelyet el kellett hárítani. A Habsburg-ház győzött. Aztán szűk két hónappal később négy embert agyonlőttek, kilencet pedig felakasztottak Aradon, a sor utánuk is folytatódott. Ez már nem háború volt, hanem üzenet. És az ilyen üzeneteket a hatalom elsősorban nem azoknak szánja, akiket kivégez, hiszen a halott ember már nem fél. Azoknak szól, akik életben maradtak. Hogy lássák, mi történik azokkal, akik nemet mernek mondani. Hogy legközelebb kétszer gondolják meg, felemelik-e a fejüket. Hogy a vereség mellé társuljon valami sokkal tartósabb: a félelem.
Száz évvel később, 1956 novemberére a magyar forradalmat a szovjet hadsereg leverte, katonai szinten eldőlt már minden. Nagy Imrét mégsem akkor ölték meg: elrabolták, Romániába hurcolták, majd visszavitték Magyarországra, titkos perben halálra ítélték, és 1958. június 16-án kivégezték Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt. Kádár rendszere akkor már másfél éve hatalmon volt. Nem azért kellett meghalniuk, mert veszélyeztették a rendszer katonai győzelmét, hanem azért, mert a győzelem önmagában itt sem volt elég. A megtorlásnak mindig közönsége van.
Október 6. emléke önmagában is elég súlyos ahhoz, hogy ne kelljen pátosszal megtoldani. A tizenhárom aradi vértanú nem egyforma ember volt: különböző származású, anyanyelvű, természetű és vallású katonák, akik ugyanabban a célban és eszmében hittek, amelyért a következményeket is vállalták. A hatalom pedig azóta sem lett különösebben találékony. Változnak az egyenruhák, címerek, jelszavak és módszerek, de a több évezrednyi logika állandó: aki biztos a saját erejében, annak elég a győzelem, aki azonban a jövőt is uralni akarja, annak a legyőzött ellenféllel is számolnia kell. Példát kell statuálni vele, meg kell mutatni, hogy mi jár az engedetlenségéért.
A megtorlás ilyetén természetéhez azonban szükségszerűen társul egy hosszú távú következmény: hogy éppen az ellenkezőjét éri el. Az aradi kivégzéseknek elrettentéssel kellett volna szolgálniuk, Nagy Imrét jeltelen sírba temették, arccal a föld felé, abban a reményben, hogy vele együtt 1956 emléke is eltűnik. De nem tűnt el: azok neve, akiket el akartak hallgattatni, évtizedekkel vagy évszázadokkal később is ismert, azoké pedig, akik példát akartak statuálni rajtuk, többnyire csak azért maradt fenn, mert ott álltak a bitófák, sortüzek, koncepciós perek és börtönajtók másik oldalán.
Október 6-a magyar történelem egyik gyásznapja, ám mégsem a halál ünnepe. És nem is a vereségé. Inkább arra emlékeztethet bennünket, hogy a megtorlás félelmet és csendet teremtő terrorja nem képes feledést is előidézni. Éppen ellenkezőleg: a feledésre kárhoztatott hősöket konzerválja a kollektív tudatalattiban, és ezzel őrzi meg őket az utókornak. Immár visszavonhatatlanul.
