2022. május 18., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az évfordulók és a köszöntések kapcsán beszélgettünk Székely M. Éva művésznővel, aki mindig alázattal szolgálta a színházat és a rádióhallgatókat.

Székely M. Éva


Kerek évfordulók éve az idei, amikor hetvenéves születésnapját és ötvenéves pályáját ünneplik tisztelői, pályatársai és a közönség. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata múlt héten köszöntötte, de vasárnap újabb ünnepi alkalom elébe néz, amikor jelenlegi társulata, a Hahota a Légitámadás ünnepi kabaréválogatása keretében ünnepli meg. Az évfordulók és a köszöntések kapcsán beszélgettünk Székely M. Éva művésznővel, aki mindig alázattal szolgálta a színházat és a rádióhallgatókat.

Ötven éve a pályán

– Életem lényege mindig a harmónia volt. Mindig békében éltem a belsőmmel, a külsőmmel. Soha nem vágytam többre, mint amit kaptam. A feladataimat maximálisan teljesítettem. Életemben szerepet vissza nem utasítottam. Ötven éve vagyok a pályán. Húszéves koromban kezdtem. Leérettségiztem, a bábszínház beszippantott, mert tehetségeket kerestek, ezt idézőjelben mondom. Így elmentem bábszínésznek. A Bolyaiból emeltek ki, ahol zenekarban játszottam, szavaltam, ha két cintányért összevertek, fennforgó voltam. Elkezdtem dolgozni, azt mondtam, istenem, ez a pálya gyönyörű! Két évig voltam bábszínész, onnan „kergettek el” a főiskolára, ahol egyből felvettek. Másodéven már férjhez mentem és szültem egy gyermeket. 1966-ban végeztem. Temesvárra helyeztek, másfél évig voltam ott. Amikor a kicsi fiam is megszületett, visszakerültem Vásárhelyre, pedig Temesváron kitágult volna a világ, ugyanis ott szebbnél szebb szerepeket kaptam.

A háborút a közkatonák nyerik meg

– A háborút nem a hadvezérek nyerik meg, hanem a közkatonák. Hát én ilyen közkatona voltam. Jó epizódszerepeket kaptam, de voltak szép főszerepeim is. A legszebb szerepemnek Tamási Áron Énekes madarában a Reginát tartom. Temesváron játszottam Mihai Sebastian Vakációsdijában a Corinát, húsz évvel később itt már a Madam Vintilăt, hiszen ekkor már megértem erre. Szép dolgok voltak az életemben. Abszolút békés volt a természetem. Engem mindig két veszekedő színésznő közé ültettek. Soha nem voltak allűrjeim. A színházhoz hűséges voltam. Egy megtorpanásom volt, amikor Temesvárra kerültem, a rádiónál már 6 éve voltam külső munkatárs, akkor felvettek volna, a pionírok és iskolások műsorát kellett volna szerkeszteni, de az akkori politikai helyzetben nem mertem vállalni. Ötévi hallgatás után kezdtem újra a rádiózást. Körülbelül 15 éve vezetem a marosvásárhelyi rádió kívánságműsorát. Éveken át a Postás Jankóban én voltam a „szerkesztő néni”. Azonkívül hírolvasó, bemondó voltam. Nyaranta én voltam a beugró bemondó. S ez megint csak a közkatonaság.

– Mikor vált meg a színháztól?

A színháztól 2000-ben tettek ki. Egyik percről a másikra. Így, ahogy mondom. Nem érdemes már felhánytorgatni. Ez a magam kicsi tüskéje. Megmondom, hogy miért. Mert akkor egy egész évfolyamot hoztak a színházhoz, olyanokat, akik egy év múlva elmentek. Akkor nem csak én mentem nyugdíjba, illetve nem csak engem küldtek el, hanem a férjemet, Székely Ferenc irodalmi titkárt, Mózes Erzsit, Biluska Annamáriát, Farkas Ibolyát, azt a sort ott végig, egyből két lábbal! Voltak, akik visszamaradtak, de engem a mód bántott rettenetesen. Mert mindenkinek meg kell adni a búcsúzás lehetőségét. Ez nem volt meg. Ez fájt. Ez rehabilitálódott most két éve. Amikor újra bemutatták a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, minket, idős színészeket, akik több mint kétszázvalahány előadást játszottunk, Gáspárik Attila megtisztelt azzal, hogy beültetett az előadásra, és jólesett! Vagy hogy most, a magyar dráma napja alkalmából felköszöntöttek. Kellenek ezek a figyelmességek. Amikor az ember lezár egy fejezetet az életében, akkor valahol meg kell adni a búcsú lehetőségét, hogy tovább tudjon lépni.

– És újabb fejezet következett a pályán a Hahota színtársulattal.

– Ezek a „drága gyermekek” megtaláltak 2000-ben még két kollégával, Csergőffyvel és Szabó Marival. Onnan tovább egymást segítve, tanítva dolgozunk. Tizenkét éve csapat vagyunk. Ez tényleg nagy dolog. Úgy néz ki, hogy tiszta szívből és őszintén ragaszkodnak hozzám és nem számít a hetven évem. Szeretetük, a megbecsülésük erőt ad. Lépést tudok tartani velük, mert ha nem így lenne, akkor nem igényelnék a jelenlétem, a játékom. A Hahotában játszani nagy lehetőség számomra. Amint mondtam, harmóniában vagyok önmagammal, nem zavar, hogy hány éves vagyok, milyen vagyok, igyekeztem a saját testalkatomat eszközként bevetni. A humor műfaja ezt megengedi. Lehetek Puskás Győző felesége, anyósa, bármi. Ebben a műfajban nagyon jól érzem magam.

– Ezt a műfajt hiánypótlónak szánja a társulat. Hogy érzi ön?

– Van igény rá. Még a politikai kabaréra sem harapnak annyira az emberek, mint a klasszikus kabaréra. Úgy érzem, a közönség szereti ezt a műfajt, minden előadást telt ház előtt játszunk, egy-egy kabaré több mint hatvan előadást megél.

Az igazság az, hogy szeretem ezt a társulatot, egy percig sem éreztem, hogy én kell megmutatnom nekik, mit hogyan kell. A tanácsaimat viszont elfogadták. A műfajon belül rengeteget tanultam én is tőlük. Kölcsönösen és egyenrangúan segítettük egymást.

– Összegezve, milyen volt színésznőnek lenni?

– Nagyon jó. Imádok játszani. Megéltük a hetven évet, teljes élet volt. Nagy szerencsém volt a férjemmel, aki színész volt és irodalmi titkár. Mi örök életünkben játszottunk. De mégis a család volt a legfontosabb. Ha én elmentem otthonról, tudtam, apát s anyát hagyok otthon a gyerekekkel. A férjem erős jellemű ember. Négy unokám van: Borika, Bence, Anna, Bálint. Egy fontos: mindig, még a bajban is a békességet kell keresni. Amit csináltunk, becsülettel csináltuk. Mindenhonnan csak kaptam. Többet ad a rádió és a színpad, mint amit én adok. S ha valamit adhatok a közönségnek, köszönöm.