Két nappal ezelőtt, október hatodikán ismét elérkezett a nemzeti gyásznap ideje, az aradi tizenhárom vértanú honvédtábornok, valamint Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzésének évfordulója. Az 1849-es kivégzés előzményei és utóhatása közismert, a magyarlakta vidékeken évente zajló megemlékezések sorozata, valamint a kollektív emlékezet és tisztelet életben tartja emléküket.
Az idei gyásznap kapcsán egy igen érdekes cikket sodort elém az online média, amely a vértanú tábornokok legtovább élő szemtanúja, az ezelőtt 120 évvel elhunyt Herold Alajos beszámolóját idézi, amely az oral history jelentőségén túl bizonyos értelemben megnyugvást is hozhat a vértanúk sorsát empátiával kezelő utókor számára. De erről picit később.
Mint az is közismert, Aradon négy főtisztet – Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet, valamint Lázár Vilmost – 1849. október 6-án reggel fél 6-kor a vár árkában kegyelemből agyonlőttek. A többiekre megalázóbb sors várt: reggel fél hétkor Damjanich Jánost, Lahner Györgyöt, gróf Leiningen-Westenburg Károlyt, gróf Vécsey Károlyt, Aulich Lajost, Knézich Károlyt, Nagysándor Józsefet, lovag Pöltenberg Ernőt és Török Ignácot felakasztották. Ugyanazon nap estéjén Batthyány Lajost is meggyilkolták.
A kivégzéseknek több, az osztrákok által kijelölt szemtanúja volt, közülük Herold Alajossal az Uj Idők című lap 1904. október 9-i számában jelent meg egy hiánypótlóként jellemezhető interjú. És noha a korabeli sajtó tudósításai nem nevezhetőek objektívnek, ha a jelzős szerkezeteket lefejtjük, eljuthatunk az oral history keretei között értelmezhető történésekhez. Amint a lap írja, a szemtanú többek között a következőket nyilatkozta:
„1849. október 6-án – 28 éves voltam akkor és molnármester itt Zsigmondházán – jókor reggel látom, hogy nagy embercsoportok sietnek a Maros túlsó partján a vár irányába. (…) Mi közvetlen közelébe jutottunk egy katonai kettős sorok által formált nagy négyszögnek. E négyszög túlsó oldalán kilenc darab ócska, puha épületfából való vastag gerenda volt egy vonalban a földbe verve. Szemben e bitófákkal állott egy csoportban a nyolc tábornok, Leiningen grófot kivéve, valamennyi civil ruhában. Előttük jobbra volt Damjanich szekere. (…)
A mártírhalálban Pöltenberg volt az első, Vécsey az utolsó. Amikor a hóhér Pöltenberget a bitófához kísérte, kilépett a csoportból Vécsey is, odaállott közvetlen a bitó elé és három lépés távolból rideg tekintettel nézte végig mind a nyolc társának kivégzését. (…) Kivégzés előtt csak Leiningen gróf beszélt, aki hangosan tiltakozott ama vádak ellen, hogy ő Budavár bevételénél az osztrák tisztekkel kegyetlenkedett volna. Ezt a tiltakozást esküvel erősítette. (…) Damjanichra került a sor, (…) hozzálépett a hóhér, aki segíteni akart neki a leszállásban, de ő visszautasította:
– Nem megígérte nekem tegnap, hogy békében hagy és nem borzolja el a szakállamat? A hóhér erre visszalépett és így szólt: – Megtartom, amit ígértem. Nem fogom Excellenciádat gyötörni és rendben hagyom a szakállát. (…) A bitó alatt állva, azalatt, hogy a hóhér már foglalatoskodott vele, félhangosan mondotta: – Éljen a haza.
Vécsey (…) a nyolc társának kivégzését közvetlen közelből nézte végig és merev tartással lépett egyik bitótól a másikig. Amikor reá került a sor, végignézett vértanútársain, és szó nélkül állott a bitó alá. (…) Egy perccel később Vécsey is halott volt. (…) Meg akarom jegyezni, hogy a hóhér (…) rendkívül gyorsan végezett az egyes áldozatokkal. Halál-vívódást nem láttunk, s miközben ő hurkot tett a szerencsétlen generálisok nyakába, egy kis fehér kendőt tartott az arcuk elé; a legények – kétoldalt egy-egy – rántottak egyet a testen, – s a kivégzés megtörtént. A hóhér egy-két másodpercig tartotta csak a kendőt az áldozat arca elé, s mire elvette onnan, hideg, mozdulatlan volt már az arc, de semmi eltorzulás nem volt észlelhető. (…) A kilenc tábornok kivégzése az összes formaságokkal együtt nem tartott egy óra hosszat sem.”
Ami pedig a fentebb említett megnyugvást illeti, az a vértanúknak a szemtanú szerint gyorsan bekövetkezett halálával kapcsolatos, hiszen őket nem az azonnali öntudatvesztést okozó, kimért hosszú eséses akasztással végezték ki, hanem a gyakran brutális, hosszú ideig tartó haláltusával járó, és az áldozatok további megszégyenítését okozó felfüggesztéses akasztással: a bitófa magassága a két métert sem érte el, a szemtanúk szerint volt olyan elítélt közöttük, akinek akasztása során leért a földre a lába.
A sok – egyébként értékelendő módon – magasztos, az áldozatok hősiességét, jellemét, az utókorra gyakorolt hatását méltató emlékezés mellett talán hasznos, ha erre is gondolunk: hogy a fentiek ismeretében azok az emberek – az utolsó perceikben tanúsított végtelen nyugalmuk mögött – mit élhettek át odabent a nemzet legendáivá való nemesedésük előtti és alatti pillanatokban.
