Rizsföldek Ázsiában
2026-06-05 14:00:00
- Bölöni Domokos
Kutyanyelv (28.)
A legcsodásabb az volt, mikor az esőben elvonult előttem a rövidnadrágos, szandálos apuka, vállán pindurka kislánya, kislánya fölött színes esernyője. Háromszintes fotócsemege. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok fényképezni, járnám a várost reggeltől estig, nyakamban a masinával – most már nem is kell nyakba venni, a kis digit elfér a tenyeremben –, bámészkodnék naphosszat, lesném a fény-árnyék múzsáját, lopnék morzsikát asztaláról. Nem ebből élnék, ebből csak táplálkoznék.
Ha Marx József élne, havonta nyitna fotótárlatot.
Elcsitult augusztus első felének zuhatagos átka, az égi derű ismét olyan, mintha kék ruhás lányok sétafikálnának a Maros víztükrének közepén, reggel köd volt, „Nagy fene köd!” – „Neköm-e, te?”... Megbukott a hiedelmem, hogy ha reggel köd, akkor egész napos szép idő, elindultam ködben, meg is áztam nyomban.
Most fellélegzett a táj, beszélget magával a város, elmúltak a kora reggeli alkoholisták, rég túl vannak első kávéjukon a szorgos dolgozók, jönnek kávézni a vállalkozók, az alkalmi árusok, a gáborok, a lötyögők, a jobb lányok, a (bibliai értelemben alig ismert) családanyák, a hamburgerzabálók, a lapokból tájékozódó tucatpolgárok, akik mindig idehaza töltik szabadságukat, délelőtt felkészülnek, délután meg híg fröccsökkel és tocsogó sörökkel árasztják a dumát, beszélget magával a város, többféle vonulás van, de nekem ez tetszik, amint a Top Kapu felé irányul a Dombról jövők serege.
Marosvásárhelyen is él még, miként a többi erdélyi kisvárosokban, a főtérre igyekvés vágya, sőt ösztöne, ahogy a teknőcök a tenger felé, úgy vonul a vásárhelyiek tömege délelőttönként – az egyébként már csak épületeivel úgy-ahogy idegnyugtató – főtér irányába, hogy ott aztán mit is csináljon. Szép kis semmiket, apró pótcselekvéseket, elintézni úgymond ezt meg azt.
Apu, de hidd el, becsszóra, itt vagyok, mindjárt lemerül a mobilom, ha nem sikerül elintézned a vízumot, szököm a turbinába.
Hát mit tegyek, hová legyek? Kétségbeesve nyomja a rizikófaktort atyjának, közben a haver ágyéki verőerét simogatja.
Kókakólás capriccio.
Nekem külön stúdiófalam van. Akvárium is, falán belül magam úszom, kívülről kevesen láthatnak, aki mégis, kedvesen integet, kíváncsi is, meg irigy is, hogy nicsak, nicsak, micsoda dolga van ennek, fél-délben már sörrel hűti képzeletét –, én a kívül parádézókat viszont életnagyságban és életkicsinységben szemlélem, jön a kioldódott cipőfűző szindrómájával küszködő öregúr, minduntalan bal cipőjére sandít, egy óvatlan pillanatban kirúg, a piros kukát találja –, hallom a BBC-t, közvetíti a szisszenést is.
Déli húzás a főtérre, öreg tanár, megfogyva bár, de törve is, világjáró kabarészínész sortban, folytatja álmát, áldaná meg Kalkuttai Teréz Anya; behúzott hasú lotyó; lottyadt pocakú hivatalnok; hegyes mellű ikerlányok teniszütővel; motyogó alkoholista és lihegő postáslány, nála meg a levél vagy ahhoz hasonló –, másfél mázsa kivinnivaló; üde hölgyek frissen mosdva, illatfelhőben, manökensántálással; mobilos nagy zsebű legények, harsogó vidékiek; véletlenül nem a komát szólították éppen le?...
A promenádon túl, a második síkban méltósággal fékez a szemafor fényparancsa szerint a kocsisor, mennyi az új, a korszerű gépkocsi, muramista, szaporodik az emeletes turistabuszok száma, a Dózsa útról csak a közepét felszántó tank és a zuhanóbombázó hiányzik... –, mennyi kielégült és kielégítetlen pofa, mennyi sóvár tekintet, mennyi elszúrt élet, elrontott hangulat, mennyi keserű gondolat... És milyen nagyszerű csajok vágják csak úgy, né, taxiba magukat, hogy majd csak valahova.
És azok a nájsz-táskás, öntudatos üzletasszonyok. Ennek a világnak kétségkívül ők a bálkirálynői. Vonzóak, délcegek, csábosak és tiszteletet parancsolók, tőlük aztán a koldus se alamizsnát.
Felmarkolom kedvenc lapjaimat, van, aki itt hagyja, van, aki ideadja, megszámolom a pénzem. Milliós világ, tizenkettő egész ötszáz a korsó, marad harminc pénzem. Kettő jut a köv. stációra.
Ki van ez számítva. Elvonulok, mintha csak lusta dzsunkával, álmos tutajjal.
Az akvárium nélkülem nem működik. Jön már a holnapi hétköznap, új (nem) „dél”, kocsik, kutyák, koldusok, közlekedők.
Annyi illat és annyi szag, és közben sok csokor bűz, a kombinát promója. Érdekes, míg a világegyetem tágul, a főtér érezhetően zsugorodik. Ahol Oláh Tiborhoz meg Kabos Évához kellett, míg éltek, jámborul bekanyarodni.
Tudom, mi vár. Teraszos a sörkert, mint a rizsföldek Ázsiában.
A legfelső inkább kakasülő.
Istenszéke, flekkenfalvi változatban.
Sült illat száll a mennybe.
És friss csapolás!
Ilyen időben látni csak jól a Teremtőt.
