2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy korszak kezdete és vége

„Szép volt, ahogyan volt, semmit sem bánok. Olyan mesterségem volt, amelyben gyorsan láttam a munkám eredményét, hamar kaptam a visszajelzést, hogy értékelik azt. Ez elégtételt és sok örömteli pillanatot jelentett számomra.” Körtesi Kató nyugalmazott hivatásos fényképész vallomását idéztem, akivel megnyugtató, kellemes élmény volt a napokban elbeszélgetni. 


Körtesi Kató




 Mesterségbeli tudásának mélyek a gyökerei, biztosak az alapjai, hiszen a fényképészetet mesterfokon gyakorló Körtesi dinasztia leszármazottja. A Zilahon született hat testvérből a négy fiú közül a Szovátát, Marosvásárhelyt és Borszéket fotózó Körtesi(y) Károly vált a legismertebbé. Legidősebb bátyjuk mellett, aki Szászrégenben tanulta a mesterséget, mindhárom fiú fényképész lett. A szovátai közös munka után idővel lakást vásároltak, és műtermet nyitottak Marosvásárhelyen. 

– Édesapám, Körtesi Béla a háborút és a hadifogságot megjárva, hazatérte után valósággal belevetette magát a munkába, előbb a testvéreivel, majd mindenikük a saját üzletében. Mivel az államosítást követően nem kapott engedélyt arra, hogy Marosvásárhelyen fényképezzen, egy idő után magánfényképészként a város környékén lévő és a távolabbi településeket járta. Bándon egy kis helyiséget bérelt, és hétről hétre kijárt fényképezni, majd az elkészült fotókat átadni a megrendelőknek. A nonkonformista Körtesiek nem szerették a megkötöttségeket, igyekeztek egy kicsit szabadabbak maradni. Édesanyám tanuló volt édesapámnál, úgy vette feleségül. Ő is fényképész lett, akárcsak a másik két testvér felesége. 

1956 januárjában születtem, másfél év múlva, június hónap ugyanazon napján pedig az öcsém, aki a vásárhelyi csapatban futballozott, majd kitelepedett Németországba. Édesanyám két kisgyermekkel kínlódott abban a házban, amely az otthonunk volt, és ahol most is lakom. Ezért is olyan fájó számomra, hogy a kilátásunkat elveszik, ha a szomszéd kertek helyére tervezett lakótömbök felépülnek.


A szülők: Körtesi Béla és felesége, Erzsébet



– Milyen gyermekkori élményeket őrzöl? 

– Valósággal belenőttem a fényképészetbe. A fürdőszobából volt leválasztva egy rész, az volt édesapám laborja, a sötétkamra. Amíg a képek kimosódtak, és üvegre kellett tenni, hogy száradjanak, nagyon kellett vigyázni, nehogy tönkretegyük az édesapám munkáját. Mikor megszáradtak, megtanultuk, hogyan kell összeszedni, majd anyukámmal rendezték. Édesapámnak nagyon finom keze volt, negatív retussal is az elsők között foglalkozott. Ez olyan, mint a kozmetika, a nem odavaló foltokat, pattanásokat stb. már a negatívon eltüntette. Sokszor éjszaka is fennmaradt, vagy korán reggel felkelt dolgozni, és mire felébredtünk, már száradtak a képek. Amikor valamelyik környező faluban jártam, jó érzés volt a falon viszontlátni az édesapám munkáit.

Édesanyámat a kolléganői rábeszélték, hogy menjen vissza dolgozni. A Bolyai utcai központi műhelyben helyezkedett el, onnan a főtéren levő fotóüzletbe (ahol most az üvegház van) került, majd az 1970-es évek kezdetén a Bartók Béla utcában nyílt üzletbe ment át.

Mindig nagy család vett körül, amelyben jobbára fiú unokatestvéreim voltak, ezért gyakran emlegették, hogy egyetlen Körtesi lányként nehogy szégyent hozzak a családra. Az unokatestvérek közül mindössze egy lett idővel fényképész, de hobbiként szinte mindenik műveli, és nem is rosszul.

– Ezek szerint nem volt nehéz számodra a választás?

– A Papiu középiskola magyar tagozatán érettségiztem 1975-ben. A kolozsvári képzőművészeti egyetem textil szakára felvételiztem, de utólag beismerem, hogy túl későre hoztam meg a döntést, és nem volt időm kellőképpen felkészülni. A családban ez nem okozott gondot: „mintsem egy lánygyermek a világban kallódjon, meg kellene próbáld a fényképészetet”– biztattak, amit meg is fogadtam. Nem bántam meg, hogy itt maradtam, mert éreztem, hogy a szüleimnek szüksége lesz rám, ami be is igazolódott, és lett egy olyan mesterségem, amibe beleszülettem, ami benne volt már a sejtjeimben. Bár nem volt könnyű, az Igiena Szövetkezet tanfolyamára két kollégával jutottam be, hat hónapig Bukarestben elméletet tanultunk, ugyanannyi ideig a gyakorlatot itthon. Egy vidéki lánynak érdekes volt az élet Bukarestben, bár nagyon kínlódtunk a nyelvvel, a filmművészeti egyetemen oktató tanáraink szerettek bennünket. Ránk bízták a szertár, a labor kulcsát, és volt, aki arra kért, hogy tanítsunk meg neki néhány magyar szót. Az elméleti vizsgánk sikerült, hat hónap után itthon a gyakorlati vizsgát is letettük, majd a Bartók Béla utcai fotóműhelyben kaptam állást, ahol akkor édesanyám is dolgozott. Azokban az években akkora volt az igény, hogy két váltásban öt-öt személy végezte a munkát. Minden műveletet kézzel végeztünk, a negatív és pozitív retust, a laborálást, az előhívó vegyszerek elkészítését, a szárítást, a vágást… 


Az egyetlen Körtesi lány



– Ez még a fekete-fehér korszak volt; mikor kellett áttérni a színes fényképekre?

– Az 1980-as évek kezdetén a színes fotózás már presztízskérdéssé vált, akkor kerültem át a Petőfi téren levő fényképészethez, ahol színes fotókat készítettünk. Ebben nagy segítségemre volt az egy hónapos bukaresti felkészítő tanfolyam is.

Füzetlap nagyságú színes Agfa síkfilmekre dolgoztunk. Ezeket könnyen lehetett retusálni, és szép plasztikusak lettek a nagyítások. Egy idő után sajnos elapadt a forrás, a felszerelésünk nem volt eléggé nívós, ennek ellenére próbáltunk jó képeket készíteni. Azután áttértünk a 6x9-es széles színes filmre, majd a Leica méretre kényszerültünk.

– Hogyan viszonyultak fejlődésedhez a szüleid?

– Édesapám 1987-ben halt meg, ’82-ig még dolgozott. Úgy éreztem, hogy mindent magamba szívtam, átvettem tőle, amit lehetett, amit az évek során láttam: a pontos, igényes munkát, a fényképezés szeretetét. Nagyon jólesett, amikor alkalmanként édesanyám azt mondta: „apád büszke lenne rád”.

Ugyanakkor nagyon kellemetlen emlékként őrzöm, amikor egy kiállításon elhangzott: az igazi művészfotó az, ami a fotóklubban látható, nem az, ami a fotóstúdiókban készül. Mélyen sértve éreztem magam, ugyanis a stúdiónkban is sok „művészfotót” fényképeztünk. Az is művészet, ha az ember ránéz egy gyermekre vagy egy felnőttre, és meglátja benne a szépet, a jellegzetességet, akár a lelkét is. A gép felépítését, működését jól megtanították, a szépérzék is megvolt bennem, megláttam az emberek előnyös arcát, és azt próbáltam megörökíteni. Mindig úgy állítottam be a modellt, hogy a legelőnyösebb legyen számára, és ügyeltem arra, hogy mégis spontán hatása legyen a képnek.

– Engedelmeskedtek az utasításaidnak, vagy volt, aki rossz néven vette? 

– Van egy kedves történetem: egy alkalommal bejött az üzletbe egy dühös férfi. Mivel többen voltak előtte, rettenetesen türelmetlen volt, valósággal toporzékolt. Végre sorra került, de olyan feldúlt volt az arca, hogy abban a lelkiállapotban nem lehetett lefényképezni. Hogy időt nyerjek, és helyrejöjjön, a nyakkendőjét akartam megigazítani. A tekintetével védekezni akart, de én ránéztem, rámosolyogtam, és kiszaladt a számon: nem harap a néni. Elkezdett nevetni, elmúlt minden mérge, és olyan jó kép készült róla, amit sem én, sem ő nem remélt. Az is megtörtént, hogy a máshol készített fénykép helyett újat kért a kliens, és elcsodálkozott, hogy egy emberről hogyan lehet két annyira eltérő képet fotózni. Egyesek szándékosan jöttek, volt, aki csak betévedt az üzletbe, de a távolságot minden esetben át kellett hidalni.

Mindvégig érdekes volt emberekkel dolgozni. Sokféle személyiséggel kerültem kapcsolatba. Voltak, akik visszatértek, akár látogatóba vagy egy újabb fényképért, és véleményt kértek, mások megosztották a problémáikat. Voltak olyan lányok, akik az általam készített képekkel találták meg a társukat a nagyvilágban. Az is megtörtént, hogy külföldi diákok, akikről képet készítettem, évek múltán is felkerestek, amikor családjukkal a városban jártak. 

Egy napon külföldi házaspár állt meg az üzlet előtt. Kíváncsi voltam, miért nézik a kirakatot, kiléptem, hogy megkérdezzem. Elmondták, hogy a fiuk a Bolyai iskolában tanít angol nyelvet, és azért jöttek, hogy megnézzék a várost, ahol a fiuk dolgozik. Kiderült, hogy a férfi is fényképész, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Így tudtam meg, hogy a fiuk egy-két hónappal ezelőtt elhunyt. 

– Hogyan viszonyultak hozzád a munkatársaid?

– Népes családban nőttem fel, és a szövetkezet is olyan volt, mint egy nagy család, mai napig tartjuk a volt munkatársakkal a kapcsolatot. Számuk évről évre csökken. A Petőfi téri műhelyben László Ferenc kollégámmal kapcsoltuk le 2016-ban a villanyt. Neki is köszönhetem, hogy az analóg fotózásról át tudtam térni a digitálisra. Korábban annyira igénybe vett a munka, hogy szinte nem is láttam, hogyan változnak az évszakok. Volt türelmem ahhoz is, hogy a megrendelt, száznál több ballagási képet egyenként recével, ollóval felvágjam, mert közben észrevehettem, hol és hogyan tökéletesíthetném a munkám. 

Ha még egyszer választanék, egy percig sem haboznék, ugyanezen az úton indulnék el. Szerencsém volt, mert nem kellett hajnalban kelnem, buszra ülnöm, ingáznom, segítőkész főnökeim, munkatársaim voltak. Sokan osztották meg velem a titkaikat, bízva abban, hogy nem mondom tovább. Egyszer egy ismerősöm meg is fogalmazta: Katóka, te a titkok őrzője vagy.

És valóban, hiszen a beszélgetés végén előkerülnek a fényképalbumok, amelyekben legsikeresebb fotóit őrizte meg. Tiszta, éles felvételek, vidám és komoly emberi arcok érdekes szögekből fényképezve, különböző arckifejezéssel, ami a legelőnyösebben villantja fel a szépet, jellegzetességet bennük. Egy gyűjtemény is van házaspárokból, akik úgy hasonlítanak egymásra, mintha ikertestvérek lennének. Vannak bohókás gyermekfotók, komoly férfiarcok, akár több kiállításra való portré is. A tovatűnt fiatalság, szépség boldog pillanatai. 

És végül egy utolsó vallomás:

– Az államosítás kényszerítette a Körtesieket arra, hogy feladják fotóüzleteiket, és felszereléseikkel belépjenek a szövetkezetbe. 2016-ban, amikor a szövetkezet az utolsó fotóüzletet is felszámolta, kivittek a laborból egy hatalmas nagyítót, ami még Károly nagybátyámtól származott, és a kezdetekre emlékeztetett. Valahányszor mi, fotósok ránéztünk, éreztük, hogy „ő” volt a kezdete és „ő” a vége egy korszaknak. Boldog vagyok, hogy része lehettem.