2019. február 18., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Vári Attila József Attila-díjas költő, író legutóbbi kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. 

Vári Attila József Attila-díjas költő, író legutóbbi kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. A Szomorú hold című regény szerzője nem ismeretlen a marosvásárhelyi, erdélyi közösség számára – itt érettségizett és a helyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd számos szerkesztői állás után, műveinek 1981-es bezúzatását követően Magyarországra települt. 
Szóban forgó, a huszadik század elején-közepén élt erdélyi szászok fiktív, de korhű világában zajló regénye a vásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg, a könyvbemutatón a kiadó igazgatója, Káli Király István beszélgetett a szerzővel. 
– Vári Attilának ez évben immár a második könyve jelenik meg nálunk. Az elsőt, a Széltörés című verseskötetet 70. születésnapján mutattuk be, és már akkor készültünk arra, hogy még az idén megjelenik a Szomorú hold című regénye is. A regényt háromszor olvastam végig: először azért, hogy megismerjem, másodszor, hogy elmélyülhessek benne, harmadszor pedig a szerkesztési munka miatt. És ahhoz, hogy megértsem, a szerző segítségére volt szükségem. Régen egy prázsmári látogatáson vettem észre, és nem értettem, hogy miért van egy épület a vártemplom külső falához építve. Attila adta meg a választ: azért, mert prázsmári látogatásakor még Apafi Mihálynak, Erdély fejedelmének sem volt szabad az erődbe belépnie, inkább külön házat építettek neki, ahol fogadhatták. Ilyen volt az erdélyi szászok világa és életfelfogása. Attila nem piszkál bele a történelembe. Felhasználja ugyan a második világháború alatt a Besztercéből menekülő szászok lebombázását, de azon túl a történetében minden kitaláció. A regény főhőse egy magyar gyerek, akit szász barátja – és általa a szász közösség – befogadott. Ezzel pedig tanújává vált annak, hogy hogyan élt ez az erdélyi közösség az úgynevezett magyar időkben. Arról mesél, hogy volt egy világ, amit mi igazából nem ismertünk, csak annyit tudunk róla, hogy most nagyon hiányzik – mondta felvezetőként Káli Király István, majd a szerző mesélt új regényéről.
– A kötetben négy generációról esik szó, a nagyapa akkor lett állomásfőnök, amikor 1940-ben megváltozott itt a világ, és az úgynevezett Göring-has miatt vasúti közlekedés nélkül maradt a Székelyföld. A barátság a magyar és a szász gyerek között azért alakul ki, mert értik egymást, a Kőszegről érkezett magyar gyerek beszél németül. A történet lényege, hogy 16 évesen, 1944-ben az utolsó sorozáskor mindkettőjüket besorozzák: a magyart leventefoglalkozásra osztották be, szász barátját a Hitlerjugendbe. Mindketten a frontra, majd fogolytáborba kerülnek, és évtizedekig nem tudnak egymásról. A szász SS-katona hazatér és a diktatúra alatt negyven éven keresztül bujkál a padláson. Magyar barátja pedig folyamatosan keresi. Innen indul a történet, amit tulajdonképpen loptam – a Székelyföldön egyszer valaki katonaszökevényként több évtizedig, szülei haláláig bujkált a házuk padlásán. A regény cselekménye több szálon fut, de mindegyikben fellelhető a szász életforma. A nagyapa meséiből áll össze ez a szász világ. A történés tulajdonképpen egy nagy utazás, és ha mottót kellett volna írnom a sorok elé, Batsányit idéztem volna: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párisra vessétek!”. Én végignéztem ezen közösségek pusztulását: az eltűnő szász világ ott kísért valahol a fejünk fölött. 
Egy picit összemostam dolgokat, a falu, amelyről írok, abban a formában nem létezett. Nekem az üres falu kellett. Két, Szeben és Brassó környéki, gyönyörű szász nagyközség képét vettem kölcsön. Ma már ezeket sem szászok lakják, a siserehad sok, nagyon szép egykori szász falut lerombolt. E könyv főhajtás szeretne lenni a szászok kulturális öröksége és anyám előtt, aki sáromberki gyerekkoromban rengeteget mesélt a szokásaikról. Lélekben olyan távol lehettek az erdélyi magyarok számára, mint az üveghegyeken túli vidék. 
Az erdélyi szászok egyik legnagyobb sérelme velünk szemben az volt, hogy 1849-ben a legjelentősebb képviselőjük, Stefan Ludwig Roth író tárgyalni ment Csányi erdélyi kormánybiztoshoz, ám az elfogatta és egy rögtönítélő bíróság ítéletét követően kivégeztette. A Székelyföld a Kárpátokkal és önmagával határos, a másik irányban pedig a szász vidékekkel. A szász placenta megvédte a Székelyföldet attól, hogy nagy népmozgások legyenek, de a két közösség viszonya sohasem volt felhőtlen. És az említett, 1849-es szomorú pillanattól kezdve e viszony tovább romlott. A szászok egy egészen furcsa, más világban éltek, de itt maradtak a csodálatos székesegyházaik, parasztházaik, nyolcszáz éves történelmük, amelynek nincsen folytatása. Erről szól a regény – arról a keresésről, ahogyan egy fiatal budapesti újságíró megpróbálja megfejteni, hogy a nagyapa számára miért volt ez az azóta eltűnt világ olyan hallatlanul nagy élmény. 




Kapcsolódó cikkek: