Jegyzőkönyv záradék nélkül

• 2025-07-04 11:00:00

• Sebestyén Mihály

Felhő Ervin abban a kisvárosban élt, ahol a fizikatanári és parkőri álláshalmozás senkit sem hökkentett meg módfelett, hiszen ez is egy módja volt annak, hogy az ember – minden dolgok kútfeje – méltósággal és tisztességgel feltoronyozza éveit egy láthatatlan mérleg serpenyőjébe. A mérleg nyelve pedig csak a végső pillanatban lebben ki balra vagy jobbra, esetleg egyenesen az égbe nyilallik, eldöntetlenül hagyva az egyed teljesítményét. Mint mondottam, voltak taxisofőrök, aki délelőttönként vagy éjszakánként – annak függvényében, mikorra vállaltak műszakot (osztották be őket) – az érsebészeten teljesítettek varrószolgálatot; tudunk egyedekről, akik portások voltak, és éneket tanítottak a vakok intézetében, vagy sereghajtók voltak a névtelen alkoholisták sziklamászó csoportjában. Beszéltem egyszer egy pultossal, aki szövetkereskedést nyitott az egyenlítő mentén, és végül a hittérítők hozták haza zsákvászonban a kisvárosba, ahol mindenki mindenkit ismerősének tekintett, és a gyakori integetés és kalaplevétel, a mosolyra fakadás olyan természetes volt, mint széncinke a szénbányász házánál.

Ennek dacára Felhő Ervinről munkatársai, a parkbéliek, éppen úgy, mint a tanári kar magányos tagjai, tételesen jelentették ki, hogy eszement. (Menetrendszerűen: meghatározott napokon és órákban. Óramű pontossággal.) Persze ilyen csillagzat alatt is meg lehet szokni az együttélést, ámbátor a kisváros lakói másoknak egyáltalán nem ajánlották. Nem is nagyon ajánlhatták, ugyanis a kisvárosba tíz-tizenöt évente telepedett le/be/rá újabb sípcsontárus, tarhomlokú vállalkozó, talajkurkász vagy cipőtágító kisiparos. Amúgy a saját levében főtt a város, ha szabad ilyet állítani. Mert azt tudni illik, hogy kitűnő leveseket főztek a város asszonyai és az éttermi szakácsok, akik egyébiránt éjjeli őrök, áruházi függönyszaggatók vagy csillagjósok voltak civilben.

Az iskola igazgatósága, testületi megjelenítésben három nő és két férfi, jegyzőkönyvet vettek fel Felhő Ervin ügyében. Innen származik tehát ama állításunk, miszerint F. Ervin munkatársai tételesen jelentették ki – példákkal alátámasztva –, hogy kedves munkatársuk eszement és ártalmatlan.

Sóskúti Mendel azt vallotta, hogy számtalan alkalommal kapta rajta kedves kollégáját, hogy foszforos gyufát mártogat a kávéjába – mind a tanári szobában, mind a City cukrászdában a fogyasztó közönség szeme láttára. Egyszer pedig arról beszélt neki kedves kollégája, hogy a fizikai kísérletek révén el fogja juttatni osztályait a Holdra. Ő nem merte másként értelmezni, mint önmagát beteljesítő jóslatot: egyszer talán felrobbantja az iskolát a tanulókkal együtt, amitől óvjon minket a Fennvaló. Úgy érti, kolléga úr, kérdezte az egyik testületi tag, hogy ezt jelenthetjük a tanfelügyelőség felé? Erre akár megesküdne? Óh nem, szabadkozott Sóskúti Mendel, és zokniig elpirult, majd hajadonfönt kirohant az iskolából, és meg sem állt a Kupcsár-féle sósfürdőig, melynek gazdája másodállásban papmarasztaló dalokat szerzett gitáron és csütörtökönként.

Terkater Joel mérnök és segédtalmudtudós – az iskolában ő oktatta valamennyi vallás híveit, és számlálhatalan párhuzamot mutatott ki a különböző vallási tanok között –, arról számolt be a jegyzőkönyvvezető kedves tantársaknak, hogy Felhő Ervin rendszeresen beül óráira, figyel, de mindig felnyerít – diszkréten és dallamosan – az isten nevének bármily nyelvű említésére, amit lehet ateizmusnak tekinteni éppen úgy, miként a határtalan rajongás számlájára írni. Nem tudja eldönteni, és nem is tud hasonló példát felemlíteni a Talmudból vagy Torából, a tudós rabbiknak nincs erre érvényes magyarázatuk. A tanulók már megszokták Felhő Ervin felvihogásait, oda se rántanak, de ő már a 

neuraszténia határát súrolja. (Éppen így állította.) Erre megjegyezte a teremben éppen takarító Imelda néni, aki csupán az utolsó szavakat kapta el, hogy az bizony meglátszik, Tetra úr, mert mindig korpás a bársonykabátja. A bizottság alig tudta visszafogni testületi nevetését. De Terkater alias Tetra úr nem jött zavarba, azt állította, hogy a felesége is folyton ezzel nyaggatja. 

Mendelovics Lipótné, szül. Pál Szamóca nem akart Felhő Ervin ellen vallani. Hivatkozott az alkotmány 123/b cikkelyére – második bekezdés –, továbbá az 1939-es genfi fogolycsere-egyezményre, amelyek alapján megtagadhatja, hogy vallomást tegyen egy hozzá közelálló (és ülő, hiszen egymás mellett ültek a tanáriban, és a szomszédos osztályok osztályfőnökei is voltak) személy sérelmére. A bizottság mély sajnálkozásának adott hangot, károgtak, és újabb tanút szólítottak be.

De már erre megszólalt a takarítószemélyzet hivatlanul is jelen levő képviselője.

– Maguk meg mit macerálják azt a szerencsétlent? Nem látják, hogy a saját fogaiban is megbotlik, olyan tetentók?

Az utolsó szóra mindenki felkapta a fejét. Belehasított az álmos reggelbe. Nem ismerték. Mendelovicsné rá is kérdezett: Hogyan mondotta, jó asszony, kedves Imelda?

– Hát asztat, hogy tetentók! Nyámnyila, mamlasz, málészájú, élhetetlen, szerentók.

– Maradjunk az élhetetlennél – próbálta lecsendesíteni a kedélyeket az elnök-igazgató. – Ezt tehát jegyzőkönyvbe vehetjük?

– Tőlem akár fel is akaszthatja a fogasra, igazgató úr. De hagyják békén. Senkit sem bánt. Egy harmincöt négyzetméteres, penészesfalú lakásban él, én takarítok nála, de legtöbbször kint alszik az általa felügyelt park egyik padján. Olyankor nyugodt az arca, és a rigók a padtámlára szállva hangversenyt adnak neki. Lehet, hogy nem rigók, hanem valami urbánus madarak, már nem ismerem ki magamat a madárvilágban, mert régóta elszakadtam anyanyelvi régiómtól, s a klímaváltozás mint alfatényező el nem hanyagolható szerepet játszik téveszméim eredetvidékén…

– Milyen választékosan fejezi ki magát – jegyezte meg halkan a bizottság második nőjegyzője, Pellion Totoné Szász Magduska.

– Hát persze, hiszen neki is van másodvirágzása, akarom mondani kis mellékjövedelme: nyelvész a szanatóriumban.

– Hogy-hogy a szanatóriumban?! – ütközött meg Tanászi Máté, a nemrég idevezényelt tartalékos miccssütő és angol tanár. Mindenki sietett megmagyarázni, hogy nálunk mindent a szanatóriumra bíznak, amiben nem biztosak, így a szavak értékét is a szanatórium szokta eldönteni vitás esetekben. A Tudományos Akadémia messze van, egyszerűbb itt egy szanatóriumhoz fordulni. Az alapítólevelét különben a belügyminisztérium már tíz éve jóváhagyta. Egymás szavába vágtak, de volt, aki még mindig a tetentókon rágódott, kereste a szó gyökerét, megpróbálta földrajzilag lokalizálni. Sikertelenül.

Felhő Ervinnek fogalma sem volt, mi készül ellene. Békésen bandukolt a park felé, hogy ellássa a felügyelet által rárótt kötelességét. A gyerekek már várták. Feltette őket hintára, meghajtotta, másokat kifogott a csúszda alján, a tornaszereken kézállásban, lólengésben ment végig, és a gyerekek nagy örömére olykor – mikor más felnőtt nem volt a közelben – szellentett is dallamosat. Kitelt tőle, hiszen a szellentés művésze volt. Ezt jóformán senki sem mondta ki hangosan, de mind tudták és várták. Fogadásokat is kötöttek, hányat, hol, mikor, milyen hangnemben. (A felnövő gyerekek pedig megőrizték a titkot. Felhő voltából logikusan következett, vallották meggyőződve.)

A jegyzőkönyvezők éktelen és ékezetes hangzavarában Mendelovicsné kiosont a teremből. Határozott léptekkel leszaladt a lépcsőn, a város pihenő és vidámító parkját vette célba, ahol a hat-per-hármas padon megpillantotta, akit keresett: Felhő Ervint. Kézen fogta. Megfogta a született tetentók kezét, és felvonszolta a harmincöt négyzetméteres lakásba, és az ágyba parancsolta. Meztelen karjával átölelte szorosan. 

Felhő Ervin ettől a szerelmes jóságtól, önfeláldozástól annyira megrendült, hogy átlényegült. Felhőként libbent ki az első fuvallatra az ablakon. Azóta is visszavárja őt egy csonka bekezdés, egy megkezdett és le nem zárt jegyzőkönyv.