Hétköznapi történet
Dana lélekablakából nézve két, egymással teljesen ellentétes jelentést hordoz a havazás: a végső elköszönés és az első találkozás szimbóluma. Mindkét percepció egy esti szánkózásra eredeztethető vissza: előbbi kislánykorában, utóbbi anyasága negyedik esztendejében véste be magát az emlékei közé. Kérésemre mindkettőt felidézte. Nem állt szándékomban összefüggést keresni a történések között, valahogy mégis úgy éreztem, nem idegenek egymástól, sőt úgy olvadnak össze, mint az égi világból földre küldött, hófehér üzenetek.
– Igazi apás leányka voltam, életem első hat évében apu volt nekem a minden. El is kényeztetett becsületesen, édesanyám szigorúságára ő volt a tökéletes „ellenszer”. Több mint tíz évvel volt idősebb anyunál, talán ez is közrejátszott abban, hogy jóval engedékenyebb és türelmesebb volt nála, de azt hiszem, ő egyszerűen ilyennek lett teremtve, a fiatalabb énje sem lett volna más – fogott hozzá Dana a régmúlt visszapergetéséhez. – Közös életünk utolsó szakaszában azonban valami megváltozott a viselkedésében. Továbbra is leste minden kívánságomat, és a szabad délutánjainkon a nyakában vitt fel a Somostetőre, a rám szánt ideje azonban érezhetően csökkenni kezdett. Egy számomra akkor még ismeretlen okból egyre inkább a munkájába menekült, amikor csak tehette, túlórázott, így lassan kivételes, ünnepi alkalommá váltak a nevetéssel, bolondozással teli, kétszemélyes programjaink. Aztán eljött az a mindent felforgató január. Nagy hó esett, biztosan emlékszel, hogy a nyolcvanas években micsoda telek voltak, és mivel apu éppen otthon volt, sikerült rávennem, hogy nem sokkal szürkület előtt kivigyen szánkózni. Édesanyám nem tartott velünk, ő legtöbbször amúgy is a házi munkával volt elfoglalva, és miután ellátott mindenféle jó tanáccsal, és becsukta mögöttünk az ajtót, egészen a miénk lett a világ. A lakótelepünktől nem messze eső dombra mentünk, aztán kicsit odébb. Addig sosem próbált, igazán meredek lejtőkön csúszott le velem édesapám, végül pedig egyedül is ereszkedett pár még merészebbet. Bár mindig is szerette a kihívásokat, azon az estén valami különös elszántság lengte körül. Csodálattal néztem a bőrkabátos hátát, amint szinte repül a mélybe, és valahol az úttest közepén megáll. Kértem, hogy engem is vigyen magával a következő száguldásnál, de nem akart. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor utasította vissza a kéréseim, és érdekes módon mind közül ez maradt meg a legélesebben. Egy héttel azután a rejtélyes este után hiába vártuk haza édesapámat a munkából. Telefonon értesítettek, hogy kómában van. Nem sokkal ezután a teljes kép összeállt: évekig titkolta, hogy agydaganattal diagnosztizálták, és pontosan tudta, mennyi ideje van hátra. Utólag visszagondolva, hihetetlen lelki erő kellhetett ahhoz, hogy minden külső támasz nélkül tudjon együtt létezni a betegséggel, aminek gyógyítása negyven évvel ezelőtt nálunk még nagyon kezdetleges volt. A megkérdezésünk nélkül döntötte el, hogy nem vállalja egy bizonytalan kimenetelű műtét kockázatát, ami után nagy eséllyel magatehetetlenségre lett volna ítélve. Nem akart teherré válni a szerettei számára, még akkor sem, ha tudta: anyu sosem érezte volna őt tehernek. Jó sok évnek kellett eltelnie az után az átszánkózott este után, hogy megértsem: ez volt apu búcsúajándéka. Arra vágyott, hogy úgy emlékezzem rá, mint arra a nagyra nőtt gyerekre, aki a legveszélyesebb lejtőket átszelve siklik egyenesen a csillagok felé.
Percekig őriztük a közénk telepedő csendet, aztán Dana élete másik meghatározó havas történetébe is belekezdett.
– A párkapcsolataimban mindig apu bohémságát, életszeretetét és irántam való rajongását kerestem, és persze rendszeresen melléfogtam. A házasságom sem alakult jobban, hároméves volt a kisfiam, amikor az édesapja egy rövidebb szoknya miatt kilépett a mindennapjainkból. Egy kerek évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valamennyire újra magamra találjak. Emlékszem, hullafáradt voltam azon a téli estén, amikor az akkor négyéves fiacskám valahogy kiudvarolta, hogy szánkózni vigyem a tömbház köré. Mindig szívesen játszottam, szórakoztam vele, akkor azonban csak azt vártam, hogy végre hazamenjünk, lefektethessem a gyereket, és én is bedőlhessek mellé az ágyba. Hosszas egyezkedés után végre szedelőzködni kezdtünk, amikor pár lépésnyire tőlünk egy velem nagyjából egyidősnek tűnő férfi bukkant elő szinte a semmiből. Nagyokat kacagva szaladt a bokáig érő hóban, és szinte repítette a mögötte sikló szánkón trónoló legénykét. A két gyerek észrevette egymást, és követelte a barátkozást. Talán egy negyedóra sem telt el, és már együtt vágtattunk az apróságokkal a szállingózó hópihék között, aztán az idegen édesapa indítványára járművet és utast cseréltünk, és vidám ralizásba kezdtünk. Akkor már a korábbi fáradtságot sem éreztem. Ezzel az esti mókával kezdődött négyünk közös élete, az elkövetkezőkben ugyanis gyakran találkoztunk, eleinte spontánul, minden előzetes egyeztetés nélkül, aztán szervezetten. Már az első találkozáskor kiderült, hogy a barátságos ismeretlen szintén nemrég maradt társ nélkül, és bár akkor még egyikünk sem volt felkészülve egy új kapcsolatra, a hóesésben együtt töltött önfeledt óra valahogy mégis megnyitotta előttünk az egymás felé vezető utat. Azóta a maihoz hasonló téli esték az új lehetőségekre is emlékeztetnek. Arra, hogy az élet tulajdonképpen egy gyönyörű tánc a hóban, ahol hol elengedjük, hol hirtelen megtaláljuk azt, aki mellénk rendeltetett.
