2021. május 13., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az Erdélyi Református Egyházkerületben 13,51 százalékos volt a templomlátogatás a 2012-es év során. Az arány a marosszéki egyházközségekben a legmagasabb – hangzott el a felújított lukailencfalvi református templomban, ahol Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esprese, az egyházkerület missziói előadója hirdette az igét a szombati hálaadó istentiszteleten.

Szegedi László Tamás (Fotó: Bodolai Gyöngyi)


 

Az Erdélyi Református Egyházkerületben 13,51 százalékos volt a templomlátogatás a 2012-es év során. Az arány a marosszéki egyházközségekben a legmagasabb – hangzott el a felújított lukailencfalvi református templomban, ahol Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esprese, az egyházkerület missziói előadója hirdette az igét a szombati hálaadó istentiszteleten. Kőhalmi református lelkészként köszönetet mondott a helybelieknek az általa működtetett szórványkollégiumnak nyújtott támogatásért.

Az istentiszteletet követően a statisztikai adatok hátteréről és a reformáció ünnepével kapcsolatos gondolatairól kérdeztem.

– Az Erdélyi Református Egyház a többi Kárpát-medencei tagegyházhoz hasonlóan évente adatokat gyűjt a lelki élet, a gyülekezeti élet sokféleségéről. Ezek között kiemelt helyen szerepelnek a templomlátogatásról szóló adatok. Az 407 anya-, 84 leány- és sok szórványegyházközségből érkező jelentések 15 egyházmegye összesítésében jutnak el énhozzám. Tisztemnél fogva ezeket az adatokat kell feldolgoznom. Bár tudom, hogy nem a matematika és statisztika tart meg bennünket, sok mindenről árulkodik, hogy az erdélyi reformátusok 13,51 százaléka járt rendszeresen templomba. Hogy sok-e vagy kevés, efölött vitatkozni lehet, de ha a száz százalékra gondolunk, sohasem lehetünk elégedettek. A templomlátogatást mérlegelve tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus már a Szentírásban felhívja a figyelmünket a bibliai matematikára. Ez arról szól, hogy miután tíz leprást meggyógyított, csak egy ment vissza hálálkodni neki a csodáért. Úgy gondolom, hogy ebből a bibliai matematikai bűvkörből saját népünk is nehezen tud kilépni. De az említett adaton belül is lehet árnyalni a helyzetet, hiszen sok nagyvárosi gyülekezetben, ahol tele van a templom, ez az arány sokszor a négy százalékra csökken. A kis gyülekezetekben viszont sokkal magasabb, s a szórványgyülekezetekben túlszárnyalja a száz-százhúsz százalékot is, hiszen vannak családok, amelyek más felekezetekhez tartozó családtagokat s vendégeiket is magukkal viszik az istentiszteletre.

– Említette, hogy a templomlátogatás a székelyföldi településeken a legalacsonyabb. Mi ennek a magyarázata?

– Erdély különböző földrajzi vidékeit, egyházmegyéit tekintve vitathatatlanul felállíthatnánk egy toplistát a templomba járásról. Ennek gyakorisága összefügg a lelkületünkkel. Minél inkább önmagunk megvalósítására törekszünk, minél jobban eltölt bennünket a szekularizáció folytán előtérbe kerülő anyagiasság, annál kevésbé tartjuk fontosnak, hogy Istent is megkérdezzük, s a színe elé járulva hálát adjunk a nekünk adott javakért, megköszönjük, hogy egyáltalán élünk és vagyunk, hogy van szülőföldünk, s ezen közel 70 éve nem volt háború. Az önmegvalósítást hajszolva háttérbe szorul az, ami a magyar embernek a természetes voltához tartozott, hogy sikereiben és kudarcaival is Istenhez fordult. Erre a legalkalmasabb hely a templom. Ahol sok esemény történik, ott az emberek elvesznek a gazdag kínálatban, s a templomok üresebbek lesznek. Kevés az olyan programszervező, aki figyelembe veszi, hogy a tervezett rendezvény idején minden hívő embernek istentiszteleten kellene lennie. Ha van konfliktusunk és némelykor élesebb párbeszédünk közéleti, politikai szereplőkkel, ez abból fakad, hogy egymásra szervezzük a programokat. Pedig nem lenne nagy dolog bármely megmozdulást Isten áldásával kezdeni, és utána következhet a folytatás. Ezért kellene jobban odafigyelnünk egymásra a tömbmagyarságban is. A szórványban, ahol sok helyen csak a templom az a hely, ahol szól még a magyar szó és össze lehet még gyűlni, ahol megoszthatjuk az élményeinket, s alkalom nyílik a kultúrára való kitekintésre is, hiszen az igehirdetés mindig merít a Biblián kívül a művészetből, történelemből és az irodalomból is

– A sajátos körülményeket figyelembe véve mit tud tenni az egyház, hogy templomba járásra ösztönözze a híveket?

– A számadatok ismeretében egyházunknak olyan gyülekezeti és egyházépítő stratégiákat kell alkalmaznia, amelyekkel minél több személyt érhetünk el abból a 86 százalékból, akik a klasszikus templomi igehirdetésről és istentiszteleti formákról lemaradnak. Stratégiánk részét képezi a modern technika eszközeinek, a rádiónak és az internetnek a felhasználása. Tízéves múltra tekint vissza a református egyház Agnus rádiója, amellyel olyan helyekre jut el az ige és a bizonyságtétel, ahova mi személyesen nem tudunk elérni. Gondolok azokra az emberekre, akik a modern élet lüktetése miatt idejük javát például autóban, az istentisztelet óráját a munkahelyen töltik. Gondolok a sok magányos, tehetetlen vagy nagyon szegény embertársunkra, akik betegségük, erőtlenségük vagy ruházatuk miatt nem tudnak templomba járni. Rajtuk kívül marad egy olyan réteg is, főleg fiatalok, akik a világhálóról, az internetről tájékozódnak. Ezért tartjuk fontosnak, hogy az Agnus rádió adásai az interneten is hallgathatók, s ezáltal azt reméljük, hogy az ifjúság egypár százalékához is szólni tudunk. De mindenkihez így sem juthat el az ige. Talán nincs is halló fül és értő szív, hogy befogadják. Még akkor sem, ha e lelki táplálék nélkül üressé válik, meddő mederben jár az élet. Lehetünk látszólag nagyon jól öltözött, modern, gazdag emberek, de belülről kiégettek, mert elvesztettük az irányt. Ezt az irányt kell megszabni, amihez a rádió és az internet mellett sok egyéb alternatív eszköz áll rendelkezésünkre, hogy az egyház betölthesse a hivatását.

– Csakhogy ezek az eszközök nem helyettesítik a személyes találkozás, a kézfogás, a közösségi együttlét élményét.

– A közösséget valóban nem, de tényként el kell ismernünk, hogy az egyház a maga teljes logisztikájával, apparátusával sem tud eljutni minden emberhez. Ott, annak van a legtöbb áldása, ahol kezet fogunk, megöleljük egymást, együtt énekelünk a templomban, ahol Isten a leginkább jelen van. Hiszem azt, hogy megszentelt és áldott helyek a templomaink, amelyek Erdély-szerte mindenhol hirdetik, hogy amíg a harang megszólal, az igehirdetés elhangzik, amíg a szeretetszolgálat s a gyermekek evangelizációja folyik, addig ez a nép meg fog maradni.

– A reformáció ünnepére készülünk, milyen gondolatokat tart szükségesnek elmondani?

– Református egyházunk álláspontja egyértelmű és világos. Az egyház mindig és szüntelenül megújuló. A reformáció nem egy lezárt történelmi tény, hanem egy időben folyamatosan zajló, szüntelenül megújuló folyamat. Az olyan egyház, amely nem képes túllépni a saját történelmi korlátain, amely nem képes rendszeresen levonni a következtetést mindabból, amit nem jól tett, vagy amit a világ kihívásként felvetett, az nem is él a reformációban. Annak csak történelmi esemény marad, és nem a mában zajló és a jövőre tekintő valóság. Református egyházunk az „ecclesia semper reformanda…” tanításból táplálkozott szinte ötszáz éve, s e megújulásra való hajlam nélkül, amihez a Szentlélek Isten ad segítséget, nem lesz jövendő. Október 31-e az örök figyelmeztetés, hogy az életé, a megújulásé az utolsó szó. Mielőtt a következő napon a halálra, az elmúlásra emlékeznénk, legyen ez a legfontosabb ünnep, amely bennünket igazán összeköt!