2018. november 14., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mondhatnám úgy is, hogy holnap töltené a 100. esztendejét. Ez azonban nagyon kevés embernek adatik meg. Szép kort ért meg mégis, hét éve hunyt el, 93 évesen.

Barabás István: Hazafelé, 1994


Mondhatnám úgy is, hogy holnap töltené a 100. esztendejét. Ez azonban nagyon kevés embernek adatik meg. Szép kort ért meg mégis, hét éve hunyt el, 93 évesen. Rokonszenves egyéniségét, embersége melegét ma is sokan őrizzük magunkban, és bár festményeivel ritkábban találkozhatunk, Marosvásárhelyen még számos olyan művészetkedvelő él, aki fel tudja idézni Barabás István tájképeinek képzeletpezsdítő, bársonyos harmóniáit.

„…Egy időtlen és autonóm természeti világ utáni sóvárgás hatja át ezt a festészetet, egy olyan természet utáni vágy, amelyet még nem formáltak át a modern kor hatalmas létesítményei – írta róla 1984-ben az Utunkban Jánosházy György. – Letűnőben levő természeti világ ez, a maga ódon szűziességével, lovaival, elégikus alaphangjával, festészetének legjellemzőbb vonásával: halk és szomorkás, csendes tűnődésre késztető rezignált sóhaj a természeti életért, a természet veszendő szépségeiért.” Azóta eltelt három évtized, ez a világ, amibe a festő elvágyódott, még messzebbre került tőlünk, talán már teljességgel elérhetetlenné vált, képei annál állhatatosabban kelthetnek a mai nézőben is keserédes nosztalgiákat. Ő maga nosztalgikusan ragaszkodott a gyermekkorában megtapasztalt, megszeretett, idillikus faluhoz, erről többször is vallott a meghitt műhelybeszélgetéseken, amelyeket alkalmam volt folytatni vele, és noha ismerte a kor romantikusnak egyáltalán nem nevezhető „forradalmi valóságát”, amelyben a diktatúra az alkotókra is fojtogatón rátelepedett, a vidéki lét, a táj, a falusi emberek és nélkülözhetetlen állataik világát békés, derűs emelkedettséggel lényegítette át tónusgazdag, hangulatos festményekké. „Lírai átköltése egyszerű, halk, áhítatos és meggyőző. Az életet széppé varázsolni akarás áldozatos példája” – olvashatjuk egy másik méltatója, Marosi Ildikó írásában, A Hétben szintén 1984 szeptemberében. Emlékszem, azon a nyáron a gyergyószárhegyi művésztelepen találkozhattam a Barabás művészcsalád több tagjával. A férj és édesapa mellett ott dolgozott akkor a szintén festőművész feleség és édesanya, Barabás Bortnyik Irén és nagyobbik lányuk, a már szintén nagyrabecsült festő, Barabás Éva is. Külön egyéniség mindenikük, de a táboréletben is nyilvánvaló volt: családként is példás otthonra lelt náluk a harmónia. Művészetük is mindenkor ezt tükrözte.

Barabás István nem Vásárhelyen született, a Hunyad megyei Laposnyak volt a szülőfaluja, de mint még annyian a város kiválóságai közül, vérbeli vásárhelyi lett, s nagy szerepe volt abban, hogy az egykori székely főváros a számtalan megkötés, akadályoztatás dacára a múlt század ötvenes, hatvanas éveitől kezdve az ország egyik elismert művészeti központjává emelkedhetett.

Tehetségét az Aurel Ciupe vezette városi szabad festőiskolában pallérozta 1932 és 1936 között, nyaranta pedig a Nagybányai Festőiskola növendékeként teljesíthette ki képességeit, főleg Krizsán János festőművésznek köszönhetett sokat. Később a marosvásárhelyi művészeti középiskola egyik alapítójaként, majd negyedszázadon át festészet- és rajztanáraként maga is sok ifjú talentumot fedezett fel és indított el a művészeti érvényesülés útján. A helyi művészközösség irányításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Mindenekelőtt azonban az egyéni és csoportos tárlatokon kiállított alkotásai viszik tovább a hírét, nevét, és tudatosíthatják a következő nemzedékekben, hogy olyan meggyőződéssel érdemes közelíteni az alkotómunkához, ahogy egyik interjújában ars poeticaként megfogalmazta: „Hittel és reménységgel dolgozni, bízni a tehetségben, ez az, ami erőt ad az alkotáshoz, a megújuláshoz”. Ezt hangsúlyozta utolsó nyilvános szereplésén, a 90. születésnapja alkalmából rendezett 2004. januári családi kiállításon is a Bernády Házban, ahol barátai, egykori tanítványai, tisztelői a Barabás festőnégyes válogatott munkái között köszöntötték. Aki ott lehetett azon a közvetlen, családias hangú, mégis ünnepélyes rendezvényen, biztosan sohasem felejti azokat a megható pillanatokat.