Kovács Levente 85

Kötetlen beszélgetés színházról, az írásról, úgy általában az életről

Kovács Levente rendező, tanár, író július 27-én nyolcvanöt éves lesz. Éveken át a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar tagozatának dékánja, tanszékvezetője volt. Rendezője, majd művészeti igazgatója volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának, az Apollo Zsebszínháznak, a Thália Laboratóriumnak, művészeti vezetője a Marosvásárhelyi Egyetemi Központ sokszorosan díjazott színjátszókörének, rendezője a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának. Élete összefonódik Marosvásárhellyel, a színházzal. Nyolcvanötödik születésnapja alkalmából beszélgettünk a Mesterrel. 

– Miként tekintesz vissza az életedre ennyi év távlatából? 

– 85 év az ember életében elég sok viszonyítási alapot kínál. Sokan nosztalgiával tekintenek a múltra, és visszasírják a korábbi, fiatalkori „szép időket”. Ezek a visszaemlékezések nem a realitásból indulnak ki, hanem valamiféle furcsa belső indíttatásból, miszerint az ember eredendően mindig elégedetlen a sorsával, és mindegyre keresünk valami újat, mást, jobbat. Az én életemben is voltak jobb és rosszabb korszakok. S ha ezekre az „óh, azok a régi szép idők” tükrében tekintek vissza, akkor talán azt mondhatom, hogy azok a letűnt idők bizonyos értelemben „emberszabásúbbak” voltak, mint a jelen. Eltelt az idő, és annyiféle impulzus ért azóta, hogy azokat nehéz nap mint nap beépíteni a tudatomba. Ezek az impulzusok arra kényszerítenek, hogy időnként lehorgonyozzunk. Nem biztos, hogy a jó oldalon állunk meg, de az ember elkezd hinni benne. A klasszikus propaganda is úgy tartja, hogy ha valamit többször ismételsz, még ha nem is igaz, akkor is az emberek elkezdenek hinni benne, és elfogadják tényként. A történelem és a politika bőven szolgál példákkal erre. Ennek a kontextusában elmondhatom, hogy megjelent az az emberfajta, akit úgy hívunk barátaim körében, hogy mindenhez IS ért és azonkívül semmihez. Ebben a nagy információáradatban nem mindig tudjuk észszerűen kezelni a tényeket, és az érzelmeinkre hallgatva csapdába eshetünk, mint ahogy sokan a legutóbbi államelnök-választáskor is, amikor hajszálon múlott, hogy ne térjen vissza a fasiszta rendszer. A politikában is mindig arra várunk, hogy kerüljön előtérbe egy olyan nemzedék, amely jobb lesz? Vagy nem lesz? És ez így van mindenkinek az életében. Heideggerrel szólva – a nagy változásokhoz elég egy kicsi dolgot megváltoztatni. Most ennek az ellentétét látjuk. Mert amikor egyszerre több inger ér bennünket, és ha mindenki megpróbál változtatni a környezetén, kiderül, hogy ebből káosz lesz. A parttalan információáradat legalább annyi kárt okoz, mint amennyi jót. Ezért úgy érzem, hogy egy kicsit eleresztettük a gyeplőt. Végre szabadon élhetünk, gondolkodhatunk, mindenkinek mindenhez van joga, de elfelejtettük a kötelességeket. A normális életvitelhez az is tartozik, hogy tudjuk, milyen kötelességeink vannak, hiszen olyan problémákkal kell szembenézni, amelyekkel már korábban megküzdöttünk, és most jövünk rá, hogy mennyi mindenért nem vállaltunk felelősséget, vagy felelősök vagyunk azért, hogy mi történik a jelenben. 

– A te életed a színház. Szakmai életpályád során miként változott ez a fajta szemlélet a világot jelentő deszkákon?

– Van egy különleges jelenség, aminek a tudatos jelenléte nem valósult meg igazán, mert a színházat általában történelmi perspektívából elemezzük. Milyen volt a különböző korokban? Milyen a jelen színháza? Sok mindent gondolunk, de nem tudjuk. Mert most minden, ami a színházművészetben történik, az kapcsolódik ahhoz az irányzathoz, amit posztmodernnek nevezünk, de ebből csak annyit következtetünk, hogy nem olyan, mint ami eddig volt. Sokszor halljuk: nem akarok ilyen vagy olyan színházat. Nem akarok szórakoztatni. Nem akarok politikát a színpadon. Nem akarok kioktatni. De mit akar a posztmodern tulajdonképpen? Megváltoztatni az emberiségnek a léthez való viszonyát. Enyhén szólva nem ismeretlen törekvése ez a színház művelőinek. Mert ha az emberiség fejlődését tekintjük, akkor ez elindult kb. 8000 évvel ezelőtt, az ún. alteritás korszakában, amikor az embernek az istenhez vagy istenekhez, tehát teljes mértékben a transzcendencia világában kellett megélnie a világhoz való viszonyulását. Ez addig tartott a színházművészetben, ameddig Euripidész Elektra személyében felvitt a színpadra egy parasztot. Ez valóságos forradalomnak bizonyult, hiszen megjelent az „egyszerű ember” az istenek fennkölt világában. Aztán a reneszánsz korától totálisan az ember került a figyelem középpontjába. Shakespeare és társai megalkották azt a fajta színházat, amelyet ma is különböző formákban, filozófiákban, irányzatokban és izmusokban művelünk a színpadon. A színháztól azt várják a nézők, hogy valamiféle módon segítse tájékozódni őket az életben, feltárjon, megismertessen dolgokat, tükröt állítson az ember és a társadalom viszonyulásában, megrendítse vagy szórakoztassa az embert. A posztmodern mindezt erélyesen tagadja. Ezért ma nincs érvényes objektív igazság, hiteles szöveg. Így egyes színházi rendezők úgy gondolják, hogy nekik kell megírni a valamilyen szöveget, vagy akár a színészek improvizált történeteinek színrevitelével születik meg a mű. Ennek van egy nagy kockázata. Ahhoz, hogy olyan világirodalmi szintű értékek születhessenek, tucatnyi Shakespeare, Molière, Csehov és rengeteg más zseni szükséges (nyüzsögnek is ahhoz képest, hogy milyen kevés egyedi érték született történelemszerte). Így mi történhet? Jobbik esetben többnyire a spanyolviasz újrafelfedezése. 

Ifjú tanárként a színművészeti egyetemen nyáron a szakkönyvtár rendezését bízta rám az intézmény. Kartotékoltam is szorgalmasan. Akkoriban, az 1960–70-es években nagyon sok külföldi szakfolyóiratot tanulmányozhattam (orosz, angol, német, francia, spanyol, lengyel, olasz és természetesen magyar és román nyelven) annyira, amennyire lehetett. Ekkor ismerkedtem meg például 1971-ben az akkoriban világszerte ünnepelt és vitatott Grotowski-féle színházzal, mely aztán az évtizedek során feledésbe merült. Mostanában újra felfedezik és alkalmazzák módszereit, mintha rábukkannának valami különleges dologra. Aztán ott van például Sztaniszlavszkij, mint egyszerre biblia, minden tudás alfája és ómegája, majd szinte szitokszó, kötelezően megtagadandó módszer. Azonban az állítólagos ellenségnek kikiáltott Grotowski magasztaló értékelése után vitatott módszereire mégis vissza-visszatérünk, alkalmazzuk pl. a színészképzésben. 

A színház a pillanat művészete, és csak akkor él, ha létrejön az a mágikus kapcsolat, amely a nézőket megérinti. És ennek a mágikus varázslatnak is megvan az adott korszakra vonatkozó vonzereje. A francia forradalmat követő időszakban divat volt a melodráma. Több színpadot építettek Párizsban, ahol ezrek jártak színházba, hogy a mai, televíziós szappanoperákhoz hasonló történeteket lássák, ahol a szegény emberek sorsát követhették végig, akik az új eszméknek – a „szabadságnak, egyenlőségnek és testvériségnek” – köszönhetően győzedelmeskedtek a hatalmasokkal szemben. A felvilágosodás azon eszméi voltak ezek, amelyek szerint az emberek szabadnak születtek, nem elnyomottnak. Hasonló jelenségre sok példa akad a színházi világban. A jelenkorban hasonló eszmék mögé besodródva gyakran kiderül, hogy azok az eszmék, amelynek alapján megszületett valamilyen előadás vagy mű, semmi újat nem hoznak (de gyakran lemásolt eljárásokkal annál inkább). 

A mai színházi jelenségek egyike, hogy nincs műsor. Amikor egy színház meghirdeti a következő évad műsorát, nem tudom felfedezni, hogy egy tudatos társulatépítésről vagy „random” kapkodásról van szó. Meghívnak vendégrendezőket, akik mindenféle más szemléletet hoznak. Amikor tanítottam a színművészeti egyetemen, akkor a Stúdió színháznak a szerepe az is volt, hogy a színészek megtapasztalják, miként működik az ún. repertoárszínház, milyen szempontok szerint épül fel egy évad. Ma már kevés olyan színház, melyben tudható az évad elején, milyen lesz a műsor, hiszen ez menet közben gyakran változik. A színház művészet és mesterség is. A bukaresti egyetem egyik elismert professzora, volt tanárom szerint a színház furcsa helyzetben van. A színház művészetének (gyönyörű színpadi alkotások létrehozása) a legnagyobb ellensége a színház működtetése (gyártási és szervezési teendők, üzleti és szervezési gondok stb). Ugyanis a színház művelése üzleti kérdés, és a színház művészete alkotás kérdése, a kettő nem mindig egészíti ki egymást, és ez a fajta „konfliktus” okozza a modern színházban a törést a nézők és a színházcsinálók között is. Tisztelet a kivételnek. 

– Oktatóként több évtizedet töltöttél a színművészeti egyetemen (ma Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem). Egyike voltál azon tanároknak, aki szót emeltél a bolognai rendszer alkalmazása ellen, mert úgy tartottad, hogy ez túlságosan adminisztratív keretek közé helyezi a színészmesterség elsajátítását, megöli a művészet kreativitását. 

– Beigazolódott, hogy minőséget csakis az órarenden kívül lehet elérni ma az oktatásban. Amit szeretnél megcsinálni, kikísérletezni, annyira be van szorítva bürokratikus keretek közé, hogy alkotni csak ezen kívül lehet. A rendszer befolyásolja a tanárokat és a diákokat is. Egy projekt keretében több oktatóval együtt én is részt vettem tanulmány elkészítésében, mely azt vizsgálta, miként látjuk a színészképzésben a gyakorlati és az elméleti oktatás részarányait. Ebből kiderült, mennyire nehéz (azaz lehetetlen) közös nevezőre jutni. A kérdés az: vagy folyamatban építjük fel az oktatást a kezdettől a bonyolult feladatokig, amelyekkel meg kell birkózzon egy színész, vagy nincs ilyen átfogó koncepció, és mondhatni (oktatási) divatosan látványkonyhába vihető eseményeket, műhelymunkákat szervezünk, ahova meghívunk különböző előadókat, akik különleges dolgokat mutatnak be. Ezek többnyire nem illeszkednek be semmilyen folyamatba, de rendkívül érdekesek. A kérdés az, hogy a workshop lejártával mi marad meg. Ez az „érdekesség” előtérbe kerülése az értékhez viszonyítva nem biztos, hogy jóra vezet, hanem inkább értékvesztést eredményez.

– Életed egyik szép epizódja a marosvásárhelyi diákszínjátszó csoport irányítása volt. Nagyon sokan megfordultak a csoportban, akik közül többen színészek, színházi szakemberek, ugyanakkor jeles közéleti személyiségek lettek. Ez volt a Majomcsoport, ahogy neveztétek, s amelyről könyv is megjelent. 

– Micsoda utak! – címmel adtuk ki a könyvet, amely a diákszínházi törekvésekről szólt Marosvásárhelyen. Csodálatos évek voltak ezek, amikor sikerült egy olyan csapatot összekovácsolni, melyben összetartottunk, együtt voltunk jóban-rosszban. Olyan előadásokat vittünk színre, amelyekkel bosszanthattuk az akkori hatalmat. Mi több, az egyik előadásunkkal, Bertolt Brecht Mahagonny város tündöklése és bukása című darabjával az egyik temesvári fesztiválon nagyobb elismerést kaptunk, mint a színművészeti egyetem diákjai. Valóban színvonalas előadásokat sikerült létrehozni. Emlékszem, hogy a Victor Rebengiuc által vezetett zsűri tagjaként pl. Irina Petrescu nagy dicsérettel illette csoportunkat. De mindennél többet jelentett számunkra a közös együttlét, az együtt (és részben másként) gondolkodás, több eset után a vár alatti tábortüzünket, nagy beszélgetéseinket, gitározásainkat és énekléseinket megsokallva szétkergettek a rendőrök. Ez is egyfajta társadalmi állásfoglalás volt.

– Korábbi beszélgetésünkkor elmondtad, büszke vagy arra, hogy egy olyan műfajt teremtettél a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, amely több mint 150 előadást is megélt. A zenés-szórakoztató Emlékek kávéházáról van szó, de úgy tudom, hogy a Lila ákác című előadást, valamint a Kakuk Marcit is nagyon sokszor megismételték. 

– Az akkori szórakozási igényeket magas szinten kielégítő három produkció sorozatban több mint 520 előadást ért meg. Az előadások többségében sok pótszéket kellett használnunk. A hatalom mindent elkövetett, hogy megakadályozza az előadásokat. Egy alkalommal valami mondvacsinált bombariadót hirdettek. Arra számítottak, hogy ameddig „keresik a pokolgépet”, a közönség hazamegy. Volt eset, hogy az Anvar Szádát egyiptomi elnök meggyilkolása alkalmával nemzeti gyászra való hivatkozás miatt napokig halasztódott a bemutató. Váratlan áramszünet miatt Molnár Ferenc-előadásunkat is meg kellett szakítani. A közönség áramlását semmi sem volt képes meggátolni. Akkor a színház jelentette azt a közösségi teret, ahova érdemes volt elmenni és egyben a jelenléttel tiltakozni a rendszer ellen. Az előadások szünete társadalmi esemény volt. A korzózásnak megvolt a saját rituáléja, menetrendje az előcsarnokban, és az emberek lesték, hogy kit látnak, kivel találkoznak… Ez a tradíció ma már eltűnt.

– Azért megmaradtál a „könnyű műfaj” mellett, hiszen évek óta rendezed a Hahota színtársulat kabaréit, amelyek igen nagy népszerűségnek örvendenek Erdélyben. 

– A műfaj közönségsikere jelzi, hogy van igény erre. Méltánytalanul száműzték az ilyen előadásokat a színházakból. A Hahota színtársulatnak közismert a története. Dicséretre méltó, hogy ma már a tagok többsége színművészeti egyetemet végzett profivá lett. Ugyanakkor a szervezés is nagyon jó, hiszen előre leszögezett műsorterv alapján dolgoznak, és az előadások időpontját és helyszínét is jóval azelőtt leszögezik. Örömmel dolgozom a társulattal, mások örömére. 

– Tudomásom szerint a hatodik regényed írod. Ezzel is meglepetést okoztál, hiszen tanárként, rendezőként ismertek, aztán egyszer csak előrukkoltál egy prózával. Honnan e késztetés? 

– Tulajdonképpen visszatértem a gyökerekhez: 12-13 éves koromban egymás után írtam két regényt. Aztán Csabai Vilmos barátommal vadnyugati történeteket írtunk. Valaki feljelentett, és házkutatást tartottak. Megijedtünk és mindent eltüntettünk. Az érdekes az volt, hogy az egyik regény a muszlim és a nyugati világ közötti konfliktusról szólt (tehát ezen a téren nem ért engem kortársként meglepetés), a másikban pedig a Wesselényi-féle összeesküvés időszakában, a 18. században egy igazán kalandos történetre került sor. Majd összeállt egy novelláskötetem, amelyben báró Kemény János író tanácsai segítettek. Ösztönzött arra, hogy adjam ki, de sajnos elhunyt, és így mentorsága megszűntével abbamaradt a próbálkozásom. Aztán eltelt 60 év. A pandémia idején fogtam hozzá újra írni. Ebben az is közrejátszott, hogy nyugdíjazásomat követően már nem volt annyi kötelező napi feladatom, és végre lett időm leülni a számítógép elé, és leírhattam történeteimet. Nagyon sokat segített Kádár Dombi Katalin, aki a teatrológia szakon végzett, és több interjút is készített velem. Ő érdeklődött arról, hogy foglalkozom-e irodalommal. Ezekből a régi történetekből állítottuk össze az Időutazás című novelláskötetet. Majd a Kádár Dombi Katalinnal való beszélgetéseinket követően megjelent a Ránézek az életemre című önéletrajzi beszélgetőkönyv. Ezután, ahogy visszaszorult a színházi ténykedésem, nekiálltam írni. Nagyrészt kalandregények születtek, továbbra is izgatnak az egzotikus tájak, a titokzatos történetek, amelyek tulajdonképpen az életről szólnak, hiszen az élet is egy nagy kaland. Azt követtem végig, hogy az életnek van egy normális menete, aztán egyszer csak meglepő, sorsfordító helyzet elé kerülünk, ami mindent megváltoztathat, és ettől izgalmas lesz minden. 

– Van-e olyan, amit elmulasztottál az életedben? 

– A legnagyobb mulasztásom talán az, hogy nem sikerült színre vinni Frank Wedekind Lulu című darabját sem a főiskolán, sem a színházban, pedig jelentős előkészületek történtek. Volt díszlet, jó szereposztás, beütemezett próbaidőszak stb. Amikor próbára tűztük, és próbálni kezdtük, megszökött az a lány, akinek szántuk a főszerepet, megijedt, hogy a barátja meg akarja ölni, mert megcsalta. Találtam az osztályomból egy másik főszereplőt, aki, miután újrakezdtük a próbákat, nem jelent meg. Kiderült, hogy elment Olaszországba, ott talált társat magának. A harmadik főszereplő lelkesen elvállalta, de próba közben megkapta az engedélyt, és kitelepedett Magyarországra… Ekkor beadtam a derekam, és azóta sem sikerült megrendezni a darabot. Most már nem is szeretném… Biztosan átok van rajta… 

– 85 év! Sok vagy kevés?

– Elég. Ennyi megvolt, ha jön több, hát jöjjön!