Simon Endre és Simon Zsolt kiállítása Marosvásárhelyen

Sokadszor állít ki együtt Marosvásárhelyen Simon Endre és Simon Zsolt. Sokadszor mutatják fel a Bernády Házban, milyen szoros lehet a családi kötelék és mennyire harmonikusan működhet apa és fia kapcsolata. Ha általánosítunk, az alkotó nemzedékek sikeres stafétaváltása, a generációk termékenyítő egymásra hatása is eszünkbe juthat a kiállítóteremben. Nem először, korábbi jelentkezéseikkor is felmerülhettek ilyen gondolatok a tárlatlátogatókban. Legutóbb az egybecsengések, a szellemi, érzelmi azonosságok azonnal szembetűntek, mindketten egyazon technikát, a faés linómetszést választották, munkáik forrásvidéke, a feketefehérbe átlényegített táj is nagyjából azonos volt, és a képek egyazon térben kerültek a nézők elé. Most, a Kép-idő címet viselő kiállításon áttételesebben fogalmazódhat meg a fenti következtetés a nézőben, mert Simon Endre festményeiből hozott el reprezentatív válogatást, és azok a földszinti galériában láthatók, Simon Zsolt grafikáiból állított ki néhány kiemelkedő sorozatot az emeleten, de így is jól kirajzolódnak a közös jegyek, s a konklúzió is ugyanarra vezet: a tehetség mindig kész a megújulásra, ami persze a mesterségbeli tudás folyamatos gazdagítását feltételezi, akárhány éves legyen is a művész.

Simon Endre rövidesen nyolcvanéves, október 19-én tölti a tekintélyes életkort, ez is volt az újabb bemutatkozásra szóló felkérés apropója. Így tehát egyféle főszerep jutott neki. Meg is ünnepelte kellőképpen az augusztus 30-i megnyitó népes közönsége. De az elismerésekből Zsoltnak is jól megérdemelten és bőven kijutott, zsúfolásig telt a tetőtér is. Ő jóval fiatalabban települt át az anyaországba, kevesebb lehetősége volt itthon közismertté tenni művészete értékeit, nem kétséges, hogy gondolatgazdag, képzeletprovokáló, modern grafikai világával számos új hívet szerzett most magának Vásárhelyen. Simon Endre festészetének sok alkotó évtized távlatában is nagy a baráti tábora. A jelenlevők tudták, vagy inkább tudni vélhették, hogy milyen szép élményeket eleveníthet fel bennük a képeivel való újabb találkozás. Arra, hogy teljesen új anyaggal érkezik haza, kevesen számíthattak, esetleg azok a közeli barátok, akik olykor felkeresték törökbálinti otthonában, és láthatták, milyen sűrű ütemben gyűlnek az újabb olajkompozíciók, akril- és pasztellképek a tágas műteremben. Az elhozott munkák nagy hányada az utóbbi hónapokban született friss, derűs, lendületes alkotás, harsogó, vidám színek kavalkádja sugározza a falakról az életörömöt. Ugyanezt a benyomást keltette a festővel való személyes találkozás, jól érzékelhető, hogy Simon Endre máig megőrizte fiatalos lelkesedését, életkedve töretlen, tele van újító ötletekkel, kísérletező hajlandósággal. A szülőföld pedig annyi tartós élménnyel feltarisznyálta, hogy festői témából soha ki nem fogyhat. Ezzel azt is jeleztem, hogy meghatározó módon továbbra is Erdély, Székelyföld tájai, emberei kínálják számára a festenivalót. Akkor is, ha mostanában ritkábban kel útra, s el-elmaradozik a régebb gyakran látogatott művésztelepekről is. Annál többször ihleti közvetlen környezete, a honira emlékeztető táj, a ház, ahova kedvenc vásárhelyi bútoraikat is magukkal vitték, a szobabelsők, a kert és így tovább. Pompás csendéletek, fényben úszó, fény-árnyék köntösben életre kelő enteriőrök, sejtelmes szobasarkok sugallnak otthonosságot. Egyik-másik képen közvetlen emberi jelenlét, valamelyik családtag portréja továbbítja azt az erőt adó érzést, amit a család öröme, melege nyújt az alkotónak.

A festményeken életre kel a fogas, a duzzogó karosszék is, ezek mintegy átmenetet képeznek az utca felőli termekben látható sorozatokra, amelyek a festő másik arcát tárják elénk. Simon Endre ugyanis sokarcú művész. Ezt az évek során sokszor hangsúlyoztuk. Az absztrakt iránti vonzalmát sosem veszítette el. Volt és van úgy, hogy egyszerre izgatja és festésre készteti a világ valós ábrázata s annak realisztikus visszatükrözése és az a másik, belső vagy képzeletbeli realitás, amely vizuális élményként színek, vonalak, formák érzelmekkel, gondolatfoszlányokkal, jelképekkel dúsított elemeiből kerekedik látomássá. Tetszetősek a formabontó Simon-képek is, ugyancsak a művész jókedvének szülöttei. Érdemes megfigyelni, hogyan bomlottak az egységes alakok öszszetevőikre, miképpen egyszerűsödtek jellegzetes tónusú foltokká, geometrikus alakzatokká, pontok halmazává, vonalkötegekké. Az élénken tarkálló, elvont képfelületek is elárulják titkaikat, ha hajlandóak vagyunk értelmezni is a látottakat. Az absztrahálás folyamatát könnyítik az olyan festmények, mint a Madárlátta táj, amelyen már egymáshoz foltszerűen társuló földszőnyeghez hasonlít a lenti valóság, s ha képzeletben még fennebb kerülnénk, akkor már térképszerű geometria érvényesülne. A képek arra késztetnek, hogy hagyjuk szárnyalni képzeletünket. Akkor az absztrakt „érthetetlenségek” is életre kelnek. A kék dominanciájú Tamara első ránézésre színes ecsetvonások, rendszertelenül kavargó formák látszólag véletlen forgataga, amiből egyes alakzatok akár értelmezhetők is, egészében azonban nem világos, mit jelképez az egyveleg. De ha hosszasabban időzünk a képnél, egyszer csak ámulva fedezzük fel, hogy egy lány profilja rajzolódik ki a szemünk előtt.

Persze érdekesek az ilyen felfedezések, de nem a titokzatoskodás, nem a rejtőzködés a festő szándéka. Egyértelmű, hogy a kiállított anyag őszinte önvallomás. A nagytermet uraló Önarckép is ezt hirdeti félreérthetetlenül: lehet akárhol a világban, a szülőföld az, ami az embert – s az alkotót különösképpen – testben, lélekben élteti. Erőt is csak innen lehet meríteni igazán.

Ez Simon Zsolt alapállását is meghatározza, neki is táptalaja volt Erdély, az ő művészete azonban olyan vonatkozásban összetettebb, hogy az archaikus világ, a régmúlt és a digitalizált jelen nála sokkal inkább összefonódik. Fest, a grafika számos ágát műveli, művészkönyveket is tervezett, otthonos a nyomtatásban, könyvkészítésben, lépést tart a digitális univerzum mindenre kiterjedő, robbanásszerűen fejlődő technológiájával. Ez is tükröződik grafikai lapjain, méretes printjein, amelyekből néhányat Marosvásárhelyen is láthatunk. A Levéltöredék sorozatból többet, az Emlék-töredékből kevesebbet állított ki, de ennyi is elég ahhoz, hogy betekintsünk jelképgazdag magánmitológiájába. A komputer biztosította lehetőségekkel kellő transzparenciát teremtve egymásra montál ikonikus rajzos figurákat, elmosódó fotókat, portrékat, tárgyképeket, különös, sajátosnak tűnő jeleket, rovásírásnak vélhető, de inkább kitalált, egyéni írásnak látszó szövegrészeket. Furcsa kollázsok ezek a szürke, fekete, barna, szépia uralta lapok, melyeken az emberi civilizáció különböző korszakainak jellegzetes képviselői sejlenek föl a színek, betűk, számok, jelek kusza, gyakran fejre állított sokaságából. Itt-ott értelmes szöveg, egy-egy fél mondat is feltűnik, nehezen ugyan, de kiolvasható. De az összbenyomás mindenképpen, az, hogy töredék, amit látunk, rész az egészből, amiben benne van a kollektív emlékezet, tapasztalat, az eltelt évszázadok kulturális, civilizációs üzenete, de a mai művész egyéni mondandója is, amit ily módon kíván az utókor számára továbbadni napjainkról.

A részben az egész elve érvényesül Simon Zsolt másik nagy grafikusi vállalkozásában, a Gárdonyi Géza-illusztrációk sokszorosan felnagyított ciklusában. A Szent Margit történetét feldolgozó regény, a tatárjárás utáni Magyarország zaklatott korában játszódó történet mély nyomot hagyott a művészben, élénken megdolgozta fantáziáját, aminek nyomán erőteljesen egyéni hangú, karakteres, mai utalásokban, ironikus felhangokban bővelkedő sorozat született. Öntörvényű, megannyi szerteágazó történetet mesélő lapok ezek a tussal, nyomdafestékkel kivitelezett grafikák. Korrajzként, emberismeret, metaforateremtés és kompozíciós megoldás tekintetében is telitalálatok a munkák. A grafikus alaposan beleásta magát a korszakba. Ezen az úton is garantált a sikere. A tárlat azonban egy másik próbálkozásából is nyújt némi ízelítőt. A vonalháló mögött rejtőzködő, onnan előkandikáló titokzatos szereplők különös ciklusa, a Vonal fonat is olyan lelemény, amire joggal figyelnek fel a grafika megszállottjai.